2018. április 17., kedd

Hűtő rendezése

Mára is restanciás dolgot vállaltam be. A tavalyi nyavalyás ufóállapotom miatt -- szégyen vagy sem -- sajnos, elmaradt a hűtőleolvasztás. Mivel legalább félévente meg szoktam csinálni (vagy éppen 4-szer is, szükség szerint), így legalább kettő kimaradt. Hála istennek, kibírta és belefért neki. Nyilván ha ezen múlt volna, hogy nem hűt tovább, félholtan is meg kellett volna oldani.
Nehéz ügy nekem szintén, mert nem igazán megy a hajlongás, guggolás, netán térdelés, ha az alsóbb részekhez kell hozzáférjek. Illetve lent lenni még hagyján, de a felemelkedés gyakorlatilag lehetetlen. Percekig küszködök, míg elég neveletlen pózokban valahogy a béna karjaimmal feltolom magam. No, és hűtőolvasztás esetében ezt nem egyszer-kétszer csinálja az ember! Vagy pedig meg kell próbálni fejen állva kitakarítani a földhöz közeli dolgokat.
Szilviéknek rengeteg cuccuk van, centire be van legózva a hűtő bal oldalán a nagyobb rész. Az én oldalamon leginkább alig van valami, illetve a főtt kaják is ott vannak, ha vannak...
Még nem volt otthon Szilvi, mikor elkezdtem a kipakolást, ez a fázis legalább 40 perc volt, a mélyhűtővel együtt. Nálunk az kicsi, de az is dugig volt... Nem is baj, mert legalább átnézésre kerülnek dolgok, és lehet szelektálni, illetve eszébe juthat az embernek, hogy jé, ez is van, az is van, csináljuk meg stb.
Tele lett az egész konyha. Kihoztam két lavórt, előszedtem két nagy tálcát, de a kiskádat is le kellett emeljem a budi faláról, mert már nem tudtam mit hova rakni.
Közben a likvidálandó dolgokat dobálgattam, valamint a használt kajákat kiiktatva feszt mosogattam, egyben melegítettem két nagyobb edény vizet, a mélyhűtő olvasztásának elősegítésére.
Egyúttal megkezdtem a kimosást is. Több léről. Egyszer sima vízzel a nagyja "koszt", majd mosószeressel az egészet, többször; aztán megint simával az egészet. A mélyhűtő résznél asszisztálással segítettem a jégdaraboknak, hogy ha nem muszáj, ne kelljen az olvadást és a csepegést kivárnunk -- darabokban próbáltam kiszedegetni végig. Annál is inkább, mert fogalmam sincs, ez a hűtő hova teszi a vizet. A régebbi hűtőimnél volt tepsi vagy doboz áthidaló átfolyóval, amibe folyt a víz -- ennek nincs semmije.
Ekkor jött haza Szilvi, meg is rémült, hogy mit csinálok.
Még csiszkuráltam egy órát, mire úgy gondoltam, rendben van -- de összesen már majd' három órát kínlódtam a témával. Kitörölgettem, és elkezdtem bele visszapakolgatni, de csak az én cuccomat. Szóltam Szilvinek, hogy az ő cuccát, ami a nagyobb rész, pakolja vissza, neki kell tudnia, mije hol van. Mikor visszapakolt, visszakapcsoltam a hűtő biztosítékját. (Én nem a konnektorból húzom ki a dugót, a hűtőben sem állítok át semmit, mindig a hűtő biztosítékját kapcsolom le, így áramtalanítom.)
Mikor meglett, megint csak hálát adtam az égnek, hogy ezen is túlvagyok már végre...

Ezek után rendbe tettem magam és elmentem a Sparba pótolni a hiánylistát. Többek között Haramia is kapott grillcsirkét.:)
Megnéztem a tegnapi Elifet, neteztem, cseteltem Danival.

Két és fél éve hunyt el Sz. Zsóka költőnő, aki gyakori vendége volt anno a versestopikomnak szép verseivel, a fotóstopikomnak pedig fotóival. Nagyon tetszettek versei. Halála után férje összegyűjtötte verseit, csodaszép természetfotóit, és mostanság jelentette meg Zsóka igen szép, igényes könyvét. Előzetesen érdeklődött az ismerősöktől, elsősorban a nyomdai példányszám miatt, hogy ki tart rá igényt. Nagyon sokan, köztük én is jelentkeztem.
Így mostanra rám-ránk írt a férj, hogy amennyiben van rá még igényünk, ilyen és ilyen címen rendelhető Zsóka könyve.
Rendeltem és utaltam az összeget.
Este BK, olvasás, netezés.

2018. április 16., hétfő

Rovarirtást várva

Délelőtt egy érzékeny mosásra beraktam a gépbe mind a 12 turbánkendőmet/slityakomat.
Nem volt idegem és hátam hozzá, hogy kézzel mossam át őket, ugyanis szabadban lógtak 6-osával két vállfán, ugye, majd' 1 éve... Nagyon súrolni nem kellett, ez az érzékeny mosás meg nem tett kárt bennük. Szépen átmosódtak és megszáradtak. Sorba hajtogattam, nejlonba soroltam őket -- és szívből reménykedem, nem lesz többé szükség rájuk! Egy-egy slityakról eszembe jutnak programok, melyeken pont "ők" voltak a fejemen. Voltak kedvenceim, melyeket többet hordtam a többieknél. Volt egy "alapvető" itthoni, ő szolgált nap mint nap, reggeltől fekvésig itthon... három évszakon át!
Most már nem akarom látni őket nap mint nap, lógni a vállfákon, emlékeztetve az elmúlt borzalmakra.

Amúgy meg rovarirtás van mára előirányozva, "kedvencem". Az utolsó őszinél mit összeparáztam, hogy végig tudom-e csinálni az előkészületeket, az összepakolást és takarítást. Most ezen már nem izgultam, de most Szilvi segített is -- múltkor hamarabb végeztem, mint ahogy ő hazajött, de végigcsináltam és kibírtam. Most már azért jobb az állóképességem.
Összepakoltam a fürdőszoba és a vécé lenti összes cuccát, belesorolva a kádba. A konyhai mosogatószekrény tartalmát a konyhasarokban lévő két kosárba, egyúttal középre húzva. Padlós dolgokat felpakolva, macskaebédlő cuccai felpakolva, almos szintén eltéve ideiglenesen -- és ezúttal Szilvi mosta fel az összes linóleumos helyiséget. Mikor megszáradt, a szükséges dolgokat leraktuk (a macskásakat muszáj), de úgy, hogy a rovarirtást ne akadályozza. Innentől aztán az akció megtörténtéig MI alkalmazkodunk a kényszerhelyzethez.


Unokatestvérem telefonált, megbeszélgettük a helyzetemet. Sajnálta és értetlenségét fejezte ki, hogy így végződött a rehab-ügyem. Ezt nem sokan értjük, de már napok telnek el, míg eszembe jut. Amiatt sajnálom csupán, hogy továbbra is kínlódnom kell a munkásügyi kp.-tal és az aktív korú támogatás miatt teperni, és izgulni még három évig, hogy ki ne küldjenek közmunkára.

Eljött az idő, amikortól két órahossza intervallummal várni lehet a rovarirtót.
Vártuk, vártuk. Tovább is egy órával, mint a záróidőpont. Már a gyereknek fürdenie kellett volna, de 8-ig csak kitartottunk. Egyébként... ilyen még nem volt. Amikorra ki volt írva a rovarirtás, mindig jöttek. Direkt ezért küszködtünk, hogy ne legyen az, hogy nem vagyunk elpakolva.
8 óra után szépen, kárvallottan visszapakoltam minden helyiségbe.
Szerencse, hogy egyébként nincs rovar, de hát pont azért van irtás, ugye, hogy megelőzzük a dolgokat.
Szóval ma megint volt egy pofára esés. De legalább megint tiszták a vizes helyiségek...
BK-nézés vigaszként.:)

2018. április 15., vasárnap

Anyámnál -- cica, tavaszfotózás

Tegnap Dani mondta, hogy jóanyám kérdezte, ma nem lenne-e kedvem elmenni. Hát hogyne lett volna. Ráadásul szép, napos idő van.
Úgyhogy összeszedtem a száraz kenyérmaradékokat és -héjakat, pár dobozt; vittem a sajátomból (mert soknak ítéltem) 3 narancsot és 2 körtét, egy csomag ízes párnát; s eleve "menéshez" készültem.
Beraktam egy kisadag mosnivalót a gépbe, így még netezésre is volt időm, vártam innen-onnan infót, hogy még válaszolni is tudjak időben. Danival is cseteltünk, aztán telefonon beszéltem anyámmal, majd kiteregettem, és olyan fél 1 körül indultam.
Útközben a Gyepűsoron vettem először kézbe a fényképezőt, mert a japánbirsnél nem tudtam megállni.:)) Láttam eddig is egy helyen még a Tócósban, de ott pont beszélgettek, kihagytam. Tulipánokat is láttam, de tudtam, hogy anyámnál is lesz bőven belőlük.:) És hát persze sok egyebet láttam...












 




































Anyámnak volt már ilyen nemegyszer, mint most. Sok éve már, hogy szinte folyton fájdalomcsillapító mellett tud csak valahogy járni, de van, hogy nem hat. Ilyenkor még két bottal is alig tud felállni és odébb menni. Azért nagyon-nagyon lassan odaér, ahova akar, de hát ez így meglehetősen életveszélyes. De most is mindent maga akar csinálni, pedig ha ott vagyunk, akkor az a minimum, hogy szóljon, mit csináljunk, mit vigyünk ki, mit hozzunk be, ésatöbbi.  Ám legtöbbször mégis inkább nekiindul, aztán az ember találja ki, hogy mégis vajon mit szeretne.
Szerinte most már sokat javult (!) a lába ahhoz képest, hogy két napja milyen volt.
Dani jár hozzá ásni, már három délután volt, ma is készül jönni. Mondta is ezt a járásképtelenséget, de a valóság még így is ijesztő volt. A botjai sorakoznak mindenütt, és a vér is meghűlt bennem, hogy láttam, megcsúszik a bot a könyhakövön, mikor rátámaszkodott! Szerencsére nem történt baj, de történhetett volna! Elvileg voltak gumivédők ezeken a botokon, csak már lekoptak.

Először is ettem csirkegulyást, amit elképzelésem sincs, hogy főzött meg anyám.
Lett volna még sült sertéshús rizzsel, de abból már nem tudtam enni.


Megbeszéltük a fontosabb és kevésbé fontos dolgokat is, amelyeket idáig még nem, majd kimentem a kertbe fotózni. Az udvaron magában áll egy piros és egy sárga tulipán, csak úgy. Emlékszem, már tavaly is váratlan volt a látvány, hogy vajon hogy kerültek ide?



A kert ilyenkor a legszebb. Tiszta, még nem gazos, virágzanak a fák, a tulipánok, közöttük minden tele van ibolyával. Ahogy jön a nyár és kezdődik a burjánzás, úgy tűnik el mindig a rend. Pedig anyám eddig még mindig megpróbálkozott a lehetetlennel, azazhogy a gazolással és a rendben tartással, mégsem igazán sikerült. Akármennyit dolgozott a kertben, mindig őserdő lett nyár közepére... Nem is tudom, milyen lenne, ha nem csinálná...
Hát pedig ha beáll ez a járóképtelenség, nemigen fogja tudni csinálni.
Felvetettem a járókeretet is, nem zárkózik el előle -- bár ha elzárkózna, akkor is kénytelen lenne!

A kertben teljes erővel pompáznak a tulipánok.









 






És virágzanak a fák...









Aztán egy meglepetés -- bár anyám rebegett már róla pár szót --, megint van egy cica. Ki tudja, meddig... Ezen a környéken tényleg fogyóeszköz a macska.
Ez a cica is nagyon fiatal, cirmos, de a barnábbik fajtából, nem olyan habos, mint anyám előző kismacskája volt. De azért nagyon szépséges.
Ami meglepett, hogy amint kitettem a lábam a kertbe, rohant felém és a lábam előtt hanyatt vetette magát! Mivel anyám eddigi kosztosai és az előző, több hónapon át sajátként titulált, nagyrészt bentlakó macskája is meglehetősen vadak voltak; ez a feltétel nélküli bizalom nagyon meglepett.
Az egyik szemével történhetett valami, nem igazán mernék belegondolni, hogy mi. Kicsit kisebb és elferdült a tengelye, sötétebb is. De egyébként hallatlanul barátságos, dorombolós, játékos cica.
Természetesen már bent alszik és eszik, úgy lakik bent, mintha mindig ott lett volna...
Hozzá képest Haramiám ezerszeresen távolságtartó és nem igazán simizhető, egyáltalán nem ölbemacska -- ez a cica meg, amikor a kertben már összevissza simiztem és pocakoltam folyamatos dorombolás közben, miután rózsaszínre karmolászta az egész jobb karomat a szokásos négylábas karfogás és rágás-rugdosás után, simán az ölembe ugrott, miután bementünk és leültem. Ott ült anyám is, a cica egy darabig téblábolt, majd felugrott -- hozzám.:)) Én voltam az új haver.:))

   
 
Megjött Dani is, hamarosan folytatta a kertásást. Ez a negyedik alkalom.
Estefelé meg kicsit izzadságszagú megoldást talált a botokra: viseltes kerékpárgumi-belsőkből vágott darabokat rögzített valahogy a botok végére...
Amúgy meg kitaláltuk, hogy veszünk járókeretet anyámnak.
Én már nézegettem a neten, tényleg van választék rendesen, de Dani szétnéz itt is a boltokban, mert akkor a futárköltséget megspórolnánk.
Fél 7-kor már időszerű volt hazafelé készülődnöm. Anyám pakolt egy kis sült húst és sült kolbászt. Danit még otthagytam ásni.
Elbúcsúztunk, és végig kellemes tavaszi virágillatban bandukoltam hazafelé.
Azért útközben még nem volt sötét...