2009. december 28., hétfő

Meg kéne értenem?

Nem tudom, kinek jó az, hogy ijesztget másokat.
Úgy 3 hónapja kiégett egy 25 éves neoncsillár a konyhánkban. Ezer szerencse, hogy leoltottam, mielőtt kijöttem és mentem fürödni, mert egyáltalán nem mindig szoktam oltogatni, ha tudom, hogy nemsoká visszamegyek. Ugyanis, mikor fürdés után konyhába mentem, akkor újra felgyújtottam. S éreztem egy furcsa szagot, aztán másodpercek alatt már láttam is a füstöt, ahogy a foglalat kigyulladt. Ha ez addig történik, míg fürdök...?
Egyből leoltottam, és gyertyával meg a kislámpánál voltunk el fiammal ezek után, de a pár másodperces műanyag égése után napokig szagoltuk a bűzt... Ő sem ért a villanyszereléshez, meg dolgoztunk, nem voltunk itthon, időnk sem volt - annyit tudtunk tenni, hogy hétvégén vettünk egy új lámpát, és fiam azt gondolta, majd ő kicseréli, csak előbb meg kéne tanulnia, hogy milyen fázis, merre hány méter kötésileg. Mert azért a villanyszerelés tudományával sem születik az ember...

A vétel után fiam elment próbálni, én meg egyedül evickéltem hazafelé a csillárral, és megnéztem a régiségvásárt is imigyen, majd hazafelé indultam. Közben a zebránál megszólított egy ember, akit konstatáltam, hogy már a vásárban való nézelődés alatt is elment mellettem sokszor, és mindig nagyon megnézett engem és a csillárt... és nagyon udvariasan, ám mindenáron, de mindenáron fel akarta kínálni a csillárfelrakási tudományát.
Örültem, hogy végre jön a busz, mert beszélt, beszélt, és az istennek nem lett vége sehogy sem. Jól szituált és velemkorú volt, meg tényleg semmi sértő a szavaiban, de akkor is, ez a sóder, ez a rátelepedés az emberre... nekem ez sok és ellenszeves. Felszálltam a buszra, és nagyot sóhajtottam - merthogy ő biciklivel volt, reméltem, hogy nyomom veszti. Ám nem. Leszállva a buszról már ott tepert a biciklivel.
Felnőtt ember vagyok, nem is nézek ki annyira szerencsétlennek, mint amilyennek belül néha érzem magam. Mégsem tudtam lerázni. Jött velem a lépcsőházig, és ott sem tudtam megszabadulni, egyszerűen nyomta-nyomta a villanyszerelés minden tudományát, közbeszúrva még ezt-azt véletlenszerűen - pl. hogy tegnap szalonnát sütni volt, de hogy ő hogy imád csillárt felrakni! -, lényeg, hogy ezerszer elbúcsúztam, már az éhhalál környékezett - délután 3 volt és aznap még nem ettem! -, és minden egyes ilyen szándékom után egyetlen lépcsőfokkal jutottam fentebb. Közben olyan hülye vagyok, hogy be is mutatkozott, így nekem is meg kellett mondanom a nevem. Namármost, a telefonkönyvben egyetlen ilyen név van, mint az enyém. Tök egyszerűen megtalált. Állandóan hívogatott, ha én vettem fel, úgy meglepődött, hogy szólni sem tudott hirtelen, de már kitapasztaltam, hogy ha 4 csengetésre nem veszem fel, leteszi. Egyszer a fiam vette fel, mikor nem voltam otthon, és azt mondta, hogy teljesen megért, mert ő sem tudott tőle szabadulni - pedig ez nem kis szó!! -, mert hát ugye, a belénk nevelt udvariasság másokkal szemben... - és ha valaki amúgy nem ad okot a gorombaságra, akkor csak azért, mert f..ssa a szót, mi nem szoktunk durvák lenni -, szóval akkor is nyomta a sódert, hogy ő mennyire imád csillárt szerelni, és ha még fiam nem szerelte volna fel, akkor ő nagyon szívesen stb. Fiam már mondott mindent, hogy megy a busza stb., de ő még ezt is... azt is... példákat nagy kiterjedésű villanyszerelési ismereteiből és tapasztalataiból.

Mikor megvettük a csillárt, fiam 2 hét múlva szerelte fel. Addig szerezte meg a tudományt úgy munka mellett, hogy mit hova kössön... így is féltettem pont eléggé. Még szerencse, hogy akkor csinálta, mikor nem voltam otthon, mert így legalább nem tudtam, mikor törjön ki a frász...
Na, viszont ezek a hívások nem maradtak abba. Sosem szólt bele, ha 4 csengetésnél előbb felvettem... ha utána, akkor meg úgy látszott, nem készült fel, csak arra, hogy nem veszem fel úgysem, mert értelmetlen dünnyögés vagy kagylóletétel következett. Úgyhogy végül is nem is tudom biztosra, hogy minden ilyen hívás ő volt-e.
Most viszont, itt a téli szabadság miatt megint megszaporodtak a hívások. (Lehet, hogy mikor dolgozom, is hív, csak én azt szerencsére nem hallom?) Megtetézve azzal, hogy felveszem, és erőteljes komolyzene hangzik a kagylóban, anélkül, hogy beleszólna bárki!
Legszívesebben nem venném fel a vonalas telefont egyáltalán, de mi van, ha pont egyedülálló anyám vagy nagynéném kérne segítséget? Ugyanis ezeken kívül csupán vagy agitációk - térjek át egyik szolgáltatótól a másikba, próbáljam ki ezt vagy azt a díjcsomagot, hú, de ingyen; vagy nem akarok-e angol vagy számítástechnikai (behelyettesíthető bármivel) tanfolyamra járni -, valamint a "lenne egy pár perce, közvéleménykutatás céljából?", "meghívjuk önt egy kétszemélyes vacsorára - termékbemutató" hívások érkeznek.
És most ezt vegyem megtiszteltetésnek, hogy talán egy romantikus, egyedülálló v. -maradt férfira ilyen hatást gyakoroltam, ám nem elég bátor, csak ha elkezd beszélni, mivel akkor lelőhetetlen - vagy pedig nem is ő, hanem pl. egy több évvel ezelőtt volt pasi, aki még mindig nem hiszi el, hogy ő nem ellenállhatatlan és időről időre próbálkozik sms-ben, így-úgy?
Lényeg, hogy nem vagyok nyugodt, és ezekről nem igazán tehet az ember, meg ellene sem.
Ma egész nap dolgoztam - egy könyvet szedek gépbe -, ezért gondoltam, hogy délelőtt megnézek egy krimit dvd-n, hogy mégis legyen más is a napban, mint munka - ha már szabadság...
Elég vészjósló film volt, fiam meg már elment dolgozni. Telefon szól. Dvd-leállítás. Felveszem a telefont: hallózok. Komolyzene. Hallózok. Semmi, illetve szól a komolyzene. Szép zene... leteszem a kagylót. Folytatom a krimit... de előtte kimegyek és ráhúzom a riglit az ajtóra. Mert ez így sok a kettő együtt még nappal is... még nekem is.

2009. december 27., vasárnap

Noé - Gedeon

Beérkezett a virtuális örökbefogadásom anyagi alapja a Noéhoz Gedeon számára.
Ő is egyike, akire, ha gondolok, nehezen küzdöm le a torokszorítást, és akkor csak finoman körülírtam a jelenséget...:((

Róla már volt szó: akkor Flami utalt át számára egy összeget - mert bármennyit, bármikor lehet utalni, rengeteget számít bármilyen kis összegű utalás is. Gyűjtés indult neki, és a virtuális örökbefogadások száma is gyarapodik a leendő műtétjéhez, amihez csak drukkolni lehet, hogy eljusson odáig! Lázas és nagyon rossz állapotban van, először is a műtéthez kell felerősíteni...



Név: Gedeon
Nem: kan
Született: 2001. 07. 01.
Bekerült: 2009. 07. 02.

Virtuális örökbefogadás:
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Gedeont elütötték és cserbenhagyták - állatmentőnk ment ki érte lakossági bejelentés alapján a 17. ker. Zrínyi utcába. Az első vizsgálatokon kiderült, hogy jobb hátsó lábában combcsonttörés, jobb mellső lábában pedig többszörös alkartörés van. Július 2-án esett át az első műtéten, melynek során mellső lábát lemezelték meg. 3-án műtötték combcsonttörését.


Tudom, hogy már egyszer felraktam ezeket a híreket, csak emlékeztetőül:

Friss hírek 2009. 07. 15.: Gedeon rosszul bírja a ketrecnyugalmat, amikor csak teheti, mozogni próbál, ezért lábában, sajnos, kitörtek a csavarok és a rögzítés elhajlott. Egyelőre nem tudni, milyen mértékű a csontképződés, lesz-e szükség emiatt újabb, előre nem tervezett műtétre, de orvosaink remélik, hogy nem.
Friss infók róla 2009. 11. 19.: műtve lett, mindkét lábát lemezelni kellett. Jobb hátsó lábát nagyon fájlalta. Megröntgenezték, a vasak nem mozdultak el. A térde fáj (egy régebbi szalagszakadás következménye), nincs normális csontképződés még mindig, pedig 3 hónapja van benne a lemez. Jelenleg lázas és nagyon rosszul van, most műthetővé kell tennünk, ezért először felkészítjük a műtétre, aztán műteni kell a hátsó lábát (kérdéses, hogy térdszalagpótlás vagy lemezkiszedés is lesz-e). Ennek a műtétnek a várható költsége 35-40.000 Ft körül lesz. Aztán januárban pedig a mellső lábaiból kell kiszedni a lemezeket.
Kérjük, aki teheti, támogassa Gedeon műtéti költségeit és utókezelését!



Istenem, miért kell egy állatnak ennyit szenvednie? Tarts ki, Gedeon!

(Forrás: A fotók és a barna színű szövegrész a Noé honlapjáról.)

2009. december 26., szombat

Cicás takarítás örömei

Takarítás egy cicával, miközben szabályos kör formájú, telepupillás szemekkel, mellső lábaival sűrűn toporogva, farka az eget sűrűn legyezgetve várja az alkalmas pillanatot, hogy percenként levadássza a porszívócsövet vagy pláne a felmosórúd végét - maga az álom.
Takarítás két cicával - maga a rózsaszín leányálom.
Akinek kevés az ideje és hamar akar végezni, javaslom: inkább halassza el. Az is várjon vele, aki éppen kicsit ideges bármi okból kifolyólag.:)

Ha jókedvünk van, és bőven van épp szabadidőnk is, pihentek vagyunk és vevők a cicák "segítőkész" bolondozására, akkor csak nyugodtan.
Mert egyébként élvezet őket ezalatt figyelni, amennyire komolyan veszik a dolgot és önmagukat... És azt se hagyjuk ki, hogy annyira gyönyörűek olyankor, él minden részük, az izgalomtól vibrálnak a bajuszpárnák és a nagy, formás bajszok...




Porcicák

Készülődöm, takarítok
munka ég kezem alatt,
kész kell legyek ma estére,
bár két cica hátráltat…

Porszívózásnál a cicák
elsőre szétszaladnak,
pár perc múlva ám bizonnyal
gyűlnek és asszisztálnak.

Tisztes távolság egy méter,
onnan lesik árgusan,
ki ez a zajos ellenség?
Jaj, de szörnyű hangja van!

Feketéllik pupillájuk,
testtartásuk készenlét,
lesben állnak lecsapásra,

fotózáshoz illő kép…

A porszívó tekintélyes,

nem mernek szembeszállni,
nem tűnik nekik fel az, hogy
én ki tudnám kapcsolni…

Felmosórúd kerül elő,
cicák mostmár bátrabbak,
támadásba is lendülnek,
˝ez nem zajol!˝ - ugranak…

Segítenek jól felmosni

minden rejtett szegletet,
Haramia olykor morog,
tépi, rágja a fejet.

Mikor végre befejezem,
mindhárman kifáradunk,
úgy tűnik, hogy megnyugodtak,
élménydús volt a napunk…






















Cicaikrek - Amazon és Pocak

Ezt a bejegyzést barátomnak szánom névnapi meglepinek.
Két cicája, Amazon és Pocak 6 éve teszi neki szebbé és jobbá a munkaidőn túli, amúgy zömében egyedül töltött időt. Amúgy valóban nyugodt, csendes cicák, ha vízhez hasonlíthatnám a macskáinkat: Haramiám sebes sodrású patak, Honesty méltóságteljesen hömpölygő folyó, Amazon és Pocak pedig a nyugodt állóvíz szerepét tölti be.



Cicaikrek

Barátom cicái Amazon és Pocak,
barnacirmos cicák, ikreknek látszanak.
Négy éve születtek gyárudvar rejtekén,
cicamama meghalt, picik felserdültén…

Két hatalmas cica óriás szemekkel
néz a nagyvilágba, óvatosan, félsszel.
Simogatásra vár szép cirmos bundájuk,
miután az ember elnyeri bizalmuk.

Tartózkodó, félénk kislány Amazonka,
magától „tisztel meg”, csak, ha ő akarja!
Nem mondható róla az, hogy ölcica,
szeretetét ritkán, s váratlan mutatja.

Pocak fiúcica kényelem, nyugalom,
maga a feltétel nélküli bizalom.
Ő a nagyobb tigris, markánsabb, erősebb,
dorombolva dagaszt, ad s kér szeretetet.

Amazon válogat, vékony hangon cincog,
alig hiszi ember, hogy ő így nyávog.
Pocak felfal mindent, kaja nem vész kárba,
s ha az ajtó nyílik, huss, a lépcsőházba!

Mindkét cica szökdös, játékból, kedvtelve,
indulni ezért hát korábban kellene,
mert amíg a két cicát gazdijuk begyűjti,
BKV sokadik járművét lekési…

* * * * * * * * * *

Meoi, Isten éltessen!

2009. december 25., péntek

Emberek, kapcsolatok

Ezt a videót ma kaptam egy kedves ismerősömtől.



Szépséges, mert nagyon pozitív, helyes és mindenképp követendő gondolatokat tartalmaz. Bárcsak ennyi lenne, ennyi lehetne... De ezt embere és kapcsolatja válogatja. Annyi minden szerepet játszik még!
Elgondolkoztató, mert minden barátság vagy annak hitt emberi kapcsolat
főleg két emberen múlik - a főleg hangsúlyozott, mert vannak azért jócskán külső intrikák, bizalom-bizalmatlanság kérdések (hiszünk-e azonnal, vakon, megbeszélés nélkül a barátunkat - vagy annak hitt valakit - befeketítőknek?), és bizony nagyon sokszor külső befolyásolások is, mint pl. a féltékenység, irigység másvalakivel szemben a baráti posztra.
Vannak helyzetek szerintem, amikor több pofon után, melyek mindig csak egy irányból jönnek, az ember elgondolkozik: megéri-e neki? Van-e egyenrangúság, ami baráti kapcsolatban nagyon fontos? Van-e bizalom, kölcsönös-e az áldozatvállalás és a megértés? Nem jelent-e valamit az, ha apróságokból eszement sérelmeket kreál épp a "barátod" és igazságtalanul, alaptalanul, ráadásul mások előtt, nyilvánosan aláz meg, miközben veled meg sem próbálja megbeszélni?
De, jelent. Azt, hogy nem barátod. Ilyen egyszerű. S ebben az esetben
ez a tény. És mindegy, hogy homokba írom vagy kőbe vésem, attól még nem lesz a barátom.
Ezt a videót viszont ettől függetlenül szeretni és értékelni kell. Így kell, így kellene...


Ez van...

Örülök, hogy segíthettem.
Komolyan... és nem kell semmi,
dehogy, ne érezd magad rosszul.
Ez természetes nekem,
s nemcsak azért, mert megfogadtam
akkor nyolcvannyolcban,
hogy minden rászorulónak
segíteni fogok,
ha tudok...
de hidd el, a fogadalom
soha eszembe nem jut.
Ez ösztönös, szerencsére,
és nem tudatos.
Igen, anyám is. Apám is.
Tőlük kaptam...

- - -

Segítettél, mert rászorultam.
Pedig egyáltalán nem akartam.
Miért? Rosszak a tapasztalataim.
Ha én segítek,
az természetes mindenkinek.
Ha én fogadom el,
a Sors valahogy gyakran úgy hozta,
hogy később arcomba lett vágva.
Igen, felhánytorgatva.
S mit szólnál ilyenkor?
Mondanám, hogy én nem akartam,
aztán mégis elfogadtam,
mert ha nem, akkor
megsértődött volna...
én meg naiv vagyok,
s elhiszem újra és újra,
hogy valaki nekem is,
és csak magamért segít,
nem azért, hogy később
szememre hányja.
Hát látod, ezért nem nyugszom
addig, míg nem viszonzom
bármi módon
a velem tett
jótetteket.

- - -

És eljött az idő, mikor te is
- a "jóbarát" kategóriában -
felhánytorgattad már hányszor,
hogy "bezzeg akkor jó voltam, mikor..."
Hát köszönöm, ne mondd többször.
Volt ára. Megfizethető. Tiltakoztál...
Ez ingyen nekem túl nagy ár.
Itt van, lásd.
Szólj, ha azóta több... ez van.
Így kell, azonnal. Nekem. Így szoktam.
Megszoktam.
De most... veszem a kabátom,
indulnom kell.
Maradj. Kitalálok.

2009. december 24., csütörtök

Karácsony




Advent

Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél
tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér.
Megváltó születik, közeleg a szent éj,
Emberszívekbe költözik a remény.

Éveink fogynak, ám szívünk fiatal
Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal.
Remény és tisztaság, élet és jóság,
Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!


Már abban is különbözik a többi naptól, hogy számomra most nyugi van.

Ketten vagyunk a fiammal. Különösebb karácsonyi hangulat nem dúlja fel a megszokott "rendet", mivel nincs karácsonyfa - ez már a 3. karácsony fa nélkül. Magunknak készítettem csak kaját, igaz, így is volt mit bevásárolni rendesen. Az ajándékokat szétszállítottuk, meglátogattuk a családtagokat, jókat beszélgettünk - és mi is sok mindent kaptunk. A karácsony estéjét mindenki otthon tölti, a saját családjával.
Majd másfél évtizedig itt karácsonyoztak az egyedülálló szeretteink - anyám, nagynéném -, de most már nehezen mozdulnak, meg is mondták, hogy nekik inkább az a jobb, ha otthon lehetnek a magukéban.
Mikor Honesty is idekerült, épp karácsony utáni napon, akkor épp volt fa és a következő karácsonykor is megpróbáltuk, okosan, kitámasztva, törhetetlen díszekkel és égősor nélkül természetesen. Nem igazán jött be a dolog így sem, mert a cicák egyértelműen azt hiszik, csakis őmiattuk van a felhajtás, és módszeresen igyekszenek kopaszítani és különböző mutatványokat játszani az apró fácskával - de az igazság az is még, hogy annyira be vagyunk zsúfolódva ebbe a 2 szobás panelbe, hogy igazából nincs is hely. Csak azért volt eddig is fa, mert "úgy szokás", meg ugye, a hangulat, az illat... meg hát míg a gyerekek kicsik voltak, őmiattuk kellett ez, természetesen.
Én mindig gyerekkorom karácsonyaira gondolok, de szerintem így van ezzel mindenki. Azokra a sejtelmes, igazi karácsonyestékre, amikor anyám apámmal együtt bevonult a szobába, pokrócot erősítettek az ajtó ablakára, hogy ne leselkedjünk, és állítólag "várták a Jézuskát". Kicsit nagyobb korunkban már tudtuk, hogy ők díszítik... Mi öcsémmel ezalatt nagyanyámmal együtt a konyhában szórakoztunk és izgultunk. Nagyanyám kalácsot sütött és beiglit - most is orromban van a karácsonyesték ezekkel megspékelt illata...

Emlékszem, hihetetlenül meseszépségesek voltak ezek a fák mindig. Mikor megszólalt a csengő, torkunkból kiugró szívvel óvakodtunk be, és hozzá se mertünk nyúlni semmihez, míg a leoltott villanynál a csillagszórók el nem égtek, és apám fel nem gyújtotta a villanyt.
Így érzem az orromban a sülő beigli és kalács illatát a csillagszórók, gyertyák illatával... a gyermekkor, a béke, a gondtalanság illata ez.
Apám egyébként egész karácsonykor énekelt és ilyenkor pihente ki magát. Érződött mellette a béke, a nyugalom és az öröm, s ez olyan biztonsággal töltött el bennünket, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy bennünket aztán valaha is bármi baj érhet.
Gimis koromtól kezdve már az én szobámban állítottuk a fát és én díszítettem - mindig nagyon élveztem -, s ez megmaradt egészen az utolsókig, míg fa volt. Helyesebben, mikor a saját lakásunkban a lányom lett tinikorú, akkor vele ketten díszítettük a fánkat.
Nekik nyilván az övéik voltak az igazi gyerekkori karácsonyok...
Áldott, békés, meghitt karácsonyt mindenkinek!



Éjféli mise

Karácsony csillaga, titok-szép éjszaka,
Hívón világít a templom ablaka.
Szívekben remeg a várakozás,
Béke és öröm a találkozás.

Sejtelmes vakítón csillaglik az ég,
Kristálytisztán hideg köröttem a lég
Hófehér gyöngy pereg az arcomra,
Óvatos-puhán születik a csoda.


Karácsonyéj

Mikor készülődöm, még csak a tudat hív,
ám ahogy kiérek, a téli éj csábít.
Várakozó csend és üde, friss levegő,
titokzatos éj és némán szendergő
házak és fák, ám a templomablakok
aranyos fényükkel vonzanak magukhoz.

Éjfél lesz nemsoká. Éjfélt üt az óra,
óvatosan lépek a megolvadt hóra.
Kihalt a városrész, s aki most utcán van
szótlan szaporázza, mind-mind célirányban.
Nem hallik más, csak a hó roppanása,
meghatott örömnek szívdobbanása.

Hívogató meleg a betlehemi jászol,
benn sok-sok gyertyának lángfénye világol.
Felzeng a harang és zúg a messzeségbe,
mennyből az angyal hoz derűt a szívekbe.
Öröm van és béke, szeretet születhet,
melyre várunk oly rég… áldott ünnepeket!

2009. december 22., kedd

Emlékezés napja - ma 2 éve...


Ma mentálisan vegyes napom volt.
Ami jó történt: A Fúzió rádióban (93,5 MHz, keddenként öttől-hatig IRKA c. műsor, műsorvezető: Ferenczfi János) 5 verset választottak felolvasásra az AMF karácsonyi verseiből, és ezek közé bekerült és felolvasták az Éjféli mise c. versemet - sajnos, nem hallottam, mert épp nem voltam itthon, de mivel előre tájékoztattak és engedélyt kértek, ezért tudtam róla.

Egy másik jó hír, hogy még az ősszel szintén engedélyt kértek, hogy a Bajszán a vízcsepp... c. versemet felhasználhassák a Gemenci színek című művészi fotóalbumban, amely nagyon szép kiadvány - ma érkezett meg ezért nekem egy tiszteletpéldány a csodálatos albumból, s vele aranyborítékban egy csodás, különleges képeslap, természetszeretők számára írt verssel.
Az album maga úgy néz ki, hogy lényege a természetfotó, melyek a páratlan oldalakon vannak, és hozzá a mellette lévő páros oldalra választottak 1-1 versrészletet. Az én versrészletemet egy vidrás képpel párosították.:) Hitetlenkedtem a sok klasszikus neves költőn, akik az albumban sorakoznak, mármint, hogy én is tök véletlenül ott lehetek...


Tegnap elkezdtem a karácsonyi ajándékok széthordását - lányoméknál. Eleven karácsonyfaként tömegközlekedtem hozzájuk, s útközben még vettem néhány dolgot, amiket amúgy minden látogatáskor szoktam nekik vinni - így nem maradhatott ki a pár db bébipapi, valamint a "felnőtteknek" 1-1 gyros (plusz magunknak fiammal - mindnyájan imádjuk!), és az udvarukban lévő cica számára a szokásos tasakos cicakaja, melyet az minden alkalommal folyamatos, hálás nyekegéssel fogad és vár.
Ki sem látszottam a sok csomag mögül a hidegben és a hóban, síkos úton csoszogva, s csak a végén tűnt fel, hogy sajognak az izmaim - a megfeszítettségtől és abbéli igyekezetemtől, hogy nehogy véletlenül elessek.
Ma pedig nagynéném/keresztanyámhoz mentem el, ott is elbeszélgettünk, átadtam az ajándékokat, majd folytattam gyalogutam anyámhoz. Kifejezetten lefőttem az út végére, mivelhogy ma már nem -18 fok, hanem +7 volt és a rengeteg hó olvadásnak indult. A járdákról nagyrészt elseperték a havat, de rengeteg a közterület, tér stb., ahonnan nem volt eltakarítva, így most minden úszik a latyakban. Fele latyak, fele hó - mindenütt. De attól, hogy latyak, még nagyon jót lehet benne tanyázni, úgyhogy előző rossz tapasztalatok után önkéntelen görcsbe rándulva és fóbiásan közlekedek ilyenkor, havas télvíz idején.
Nem segített ebben az a tudat sem, amikor már útközben leesett nekem az évforduló ténye. Hogy épp MA 2 éve, hogy ripityára tört a jobb vállam és az egész napot a baleseti sebészeten töltöttem. Vizitdíj, vizsgálat, röntgen, vizsgálat, majd repositio (UH-alapon történő fizikai helyretétel) csillaglátással egybekötve, utána gipszelési lehetetlenség miatt Gilchrist-kötés - ami a vállamtól csaknem derékig tartó gúzs volt - magyarul a könyökben behajlított karomat szakszerűen a törzsemhez kötötték úgy, hogy csak az ujjaim hegye látszott ki. Ezután újabb röntgen, majd újra az orvos - innentől gyakorlatilag 1 hónapig rajtam volt ugyanaz a kötés, és hetente kellett menni újabb kontrollra, röntgenre, majd újra az orvoshoz, aki a röntgen alapján előírta a további teendőket.
Egy hónapig egyetlen bal kezem volt. Semmit nem jelent ez azoknak - és erről nem is tehetnek, mert honnan is tudhatnák, milyen -, akik ezt soha nem próbálták! Én sem hittem volna.
Csak picit kell belegondolni a mindennapi mezei élet részleteibe! Egy bal kézzel mosdani, fésülködni, cipőt kötni, zoknit húzni, aludni... bármilyen téren magam ellátni - és akkor még nem arról beszélek, hogy gyakorlatilag az összes háztartási munka részemről megszűnt.
Szerencse, hogy itt volt a - szintén véletlen szerencse a szerencsétlenségben: munkanélküli - fiam, aki onnantól kezdve, hogy vásárlás, mosás, teregetés, macskák ellátása almozással, mosogatás, takarítás és ezer egyéb dolog - mindent meg kellett, hogy csináljon, legalább alapvető szinten.
Én le sem mertem menni. Még az újságért sem... Fóbiám volt minden iránt, legfőképpen az utca, az emberek, a tömegközlekedés iránt - hallani sem akartam róla. Időnként olyan mélyre süllyedtem letargiában, hogy legszívesebben elpusztultam volna.
Embereket nem engedtem hozzám jönni. Sokan ajánlkoztak, hogy meglátogatnak, segítenek, még idegenek is (internetes közegekből) - nem, nem. Nagyon jólesett ugyan maga a javaslat, de tiltakoztam olyan erővel, hogy kénytelenek voltak komolyan venni. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy lássanak ebben a kiszolgáltatott, csóró állapotban. Nagyon nehéz volt mindezeken túllenni.
Kontrollokra az öcsém vitt el hetente, de jött velem a fiam is, neki muszáj volt mindenféle rendelőkbe is bejönni, hogy levegye rólam a kabátot, a kardigánt - melyekbe nyilván csak egy karomat dughattam, a jobboldali ujjak szabadon lógtak -, összeszedje, fogja, adogassa a leleteket, mert 1 szabad kezemmel max. a táskámat tudtam fogni, de belőle kivenni semmit.
Belebújós cuccot hónapokig nem tudtam felvenni. Még jó, hogy az akkori tél nagyon enyhe volt, mert ezekről a kontrollokról és a baleset napján is a kötésen csak a kardigán volt és a kabát, félig begombolva. Egy hónap után levágták a gúzst - az utolsó 2 hét irtózatos rezignáltságban telt. Alig bírtam már magamon ugyanazt a kötést, minden bajom volt egyes tisztálkodási képtelenségektől, hiszen a kötés alatt lehetetlen volt magam megmosni, és bal kézzel amúgy sem igazán értem el mindent.
A megszabadult karom mintha nem az enyém lett volna. Tehetetlen mellékletként lötyögött mellettem, még ki sem tudtam nyújtani, hiszen meghajlítva volt hozzám kötve - ezt is tanulni kellett. Ezután kezdődött 8 hét gyógytorna. Minden áldott hétköznap vonulni gyalogosan a kórházba. Három hétig a fiam is elkísért, mert egyedül nem mertem gyalogolni. Az egyensúlyérzetemmel is történhetett valami, mert egyszerűen semmi biztonságot nem éreztem és rettegtem az újabb eleséstől. Rengeteg türelem, sok fájdalom és jó gyógytornász kellett hozzá, hogy egyáltalán nagyon-nagyon lassan, fokról-fokra haladjunk előrébb... majd jött az elektroterápia is hozzá. S a félelemről, hogy a munkahelyemmel mi lesz, már nem is beszélek... hiszen 3 hónapig voltam táppénzen - akármi is történhetett volna!
Lényeg, hogy ma erre gondoltam vissza. Olyan, mintha most lett volna, hihetetlen, hogy 2 éve volt. Karácsony előtt 2 nappal, mikor előző napig még dolgoztam és sehol, de sehol nem jártam a karácsonyi készülődések, bevásárlások szempontjából. Akkor indultam ajándékokat vásárolni! Hát, nem lett belőle semmi. Karácsony se, semmilyen szinten.
Talán ezért is tettem most tudat alatt, hogy már a hónap első felében igyekeztem inkább naponként munka után apránként vásárolgatni, nem akartam ezt az állapotot - sosem lehet tudni, mi történik az emberrel az utolsó percben. Fel kell készülni mindenre...


Segítség

Kellene hang, egy szó, egy jel,
de jég veszi körül a kőfalat.
Mindent adna és ára sincs,
mégse ér ide a gondolat.

Hiába sikít a néma lélek,
az ég és a föld összeér.
Már semmi sincs, mitől nem félek,
összeprésel az idő és a tér.


Valahol

Lépteim hangját hallgatnám,
de magába lopta járdán a szürke por,
zöldet és kéket keresnék,
ám szemem vaksin csak árnyakba hatol.
Szavaim előttem gurulnak,
mint árva szemek az elszakadt láncról,
árnyékom keresem, elillant hiába,
a verőfény fejemre nyilazva lángol...

Hol van egy pont, melyhez képest
vagyok én valahol, valahogy - hol?



Központozás nélkül

belefáradtam
hagyj most kedves
ajándékozz meg
az egyedülléttel
tudom megértesz
ereszd szabadon
lelkem és tudatom
csak pár percig
a csendet hallgatom
ne kelljen most
semmire gondolnom
hálás vagyok érte
hogy érted
és nem kell
válaszolnom

de ha újra
elsimul minden
ha visszatérek
újjászületetten
lélekbe életkedv
testbe erő árad
ha a szív már
ujjongani vágyhat
törd meg a csendet
színezd be éltemet
érints meg
hódítsd meg
testemet
lelkemet


Köd és közöny

Hol jártok, remények?
Az Idő kék vonatja
messze vitt titeket.
Hol vagytok, szép szavak?
Távoli tompa ködbe
burkolják hitemet.

Fájdalom, merre mész?
A szív s a lélek könnye
komor közönybe vész.
Irgalom, el ne hagyj!
Maradj velem, ha lényem
a hosszú útra kész.

2009. december 21., hétfő

Honesty


Mikor Haramiát "beszereztem", eszembe sem jutott, hogy panelben két macskás legyek. Ha valaki akkor azt mondja, kinevetem, hogy hogy is juthat ilyesmi eszébe. Mikor még a Haramia általi megmacskásodás is fantasztikus cselekedet volt, hisz évtizedekig nem volt saját macskám, és a gyerekeim asztmás allergiája miatt serdült korukig nem is lehetett; valamint azért is, mert a család és rokonság messzemenőkig nem tekintett normálisnak emiatt.

Teszteltük az allergiát előbb papagáj(ok) szintjén a toll miatt - Rebi, a gyöngyös nimfa 6 évig volt nálunk, aztán egy reggelre kimúlt szegény, szinte minden előzmény nélkül; s mellette volt kb. 1 évig Csipi, a hullámos papagáj, akinek szintén szerencsétlen vége lett (majd egyszer róluk is írok - természetesen nem egy légtérben voltak a gyerekekkel); aztán Cucussal, a hörcsöggel a szőr miatt, aki viszont egy légtérben lakott a gyerekekkel - és azt tapasztaltam, hogy rosszabb nem lett a helyzet az allergiás asztma esetében azáltal, hogy hörcsögünk van. Sajnos, Cucus "szavatossága lejárt" 2 évesen; azt mondják, még így is szép időt élt.
Én, bármennyire kevés időm volt, bármennyit dolgoztam - saját magam rovására is akár, de az állatok mindig rendben voltak. Mindent megkaptak, utánaolvastam és ami kapható volt számukra eleség, finomság vagy szórakoztató dolog szempontjából, megkapták. Foglalkozást, napi szintű tisztítást és szeretetet, időt is.
Haramia idekerüléséről már írtam - alaposan és évekig átgondolt igény volt. Egyre sürgetőbb, mert gyerekkori Mircim óta nem volt saját macskám és gyermekeim felnövésével és a válás utáni időkben volt egy jó adag kihasználatlan szeretet bennem.

Haramia már elmúlt 2 éves, mikor egy macskás fórumra beléptem és napi szükségletemmé vált ott lenni. Jó társaság volt, érdeklődtek utánam, és azt hiszem, nem túlzás, hogy kedveltek is - természetesen én is oda voltam meg vissza.

Első pillanat, amikor döbbenten rájöttem arra, hogy nem végleges lehetőség az egycicás állapot, az a hozzászólás volt, amikor a leendő cicám tenyésztője azt írta egy Haramiáról szóló beszámolómra, hogy "egy cica nem cica". Kész. Innentől elindult egy folyamat, aminek a vége az lett, hogy még abban az évben - most december 27-én lesz 4 éve - Honesty az enyém lett.
Abban az időben zajlott az Aranygondolatok sorsának elrendezése, úgyhogy ez anyagilag is megoldhatóvá vált.
Így aztán Haramiának társa lett...

Honesty kezdettől fogva egy végtelenül kedves, drága, szelíd cica. Gyönyörű. Mai napig elcsodálkozom rajta, hogy hogy tud a természet ilyen tökéleteset alkotni. Nekem tök mindegy, hogy kiállítási körökben nem aratna magas díjakat, mert "nem elég erős az álla". Kit érdekel, én erősebb állal talán nem is tartanám ennyire szépnek, az meg, hogy versenyekre vigyem, eszembe sem jutott.
Aki a blogomra kattint, Honesty profiljának részlete köszönti.
Ő maine coon nősténycica; oltottan, tesztelve, ivartalanítva kaptam meg, 7 hónaposan. Hogy telik az idő, már több mint 4,5 éves!
Első találkozásunk olyan volt, mintha mindig itt lakott volna. Egy percig sem bújt sehova, azonnal felvehettem, simogathattam. Őrajta nem múlott a Haramiával való barátkozás sem: ment volna hozzá azonnal, csak Haramia egyrészt hozta félős vad-magát, ki tudja, mi zajlott le benne, ő amúgy sem egy szelíd átlagcica... Honesty viszont csak csodálkozott azon, hogy Haramia nem borul azonnal a nyakába.:) Nem baj, azt hiszem, a mi szeretetünk kárpótolta őt.

Semmi gond nem volt vele soha, az évi kötelező oltásokon kívül soha nem kellett még vele orvoshoz menni. Azonnal elfogadott itt mindent, rögtön megtisztelte az almot, és azonnal evett is Haramia kajájából. Feljött az ágyamra és elterült, mint aki jól végezte dolgát.

Haramiát viszont néhány napig alig láttuk. Félt és meg volt sértve egyben, ahogy én így le tudtam vonni a konzekvenciát. Most már nem ő volt az egyetlen. Igyekeztünk ezt egalizálni, sokat törődtünk Haramiával, már amennyiben hagyta - de legtöbbször önkéntes száműzetésbe vetette magát a kajálást-almozást leszámítva. Kb. 1 hónapig fújt és morgott Honyra, amikor az barátkozás céljából közelített felé, de aztán már ez is abbamaradt. És el lehet mondani, hogy 2 hónap múlva már, ha kebelbarátok nem is lettek, de nózi-összeszagolás és némi őrült futkározás időnként már előfordult. Mai napig is ez van: ők nem alszanak összebújva soha - azt hiszem, ez nem Honyn múlna... Viszont jó "társbérleti", baráti viszonyban vannak. Figyelik egymást, és időnként nagyokat rohangálnak együtt, kergetőznek, birkóznak. Háborúk sosem voltak, ha valami nézeteltérés előfordult, akkor inkább egyikőjük félrehúzódása játszott szerepet.
Párszor azért láttam, hogy egyikőjük mosdatja a másikat. Ez sosem volt pár másodpercnél több, de boldoggá tett a látvány. Mégiscsak szeretik egymást!

Számtalanszor megfigyeltem, hogy amikor egyikőjüknek játszani támad kedve és netán a másik szerencsétlen alszik, akkor addig macerálja, míg felkölti és beindítja a másikat... akkor aztán repülnek a tárgyak és a szőrcsomók is itt-ott...



Cicák és a cserepes virág

Hazaérek mit sem sejtve,
fárasztó volt ez a nap.
Bársonytalpon jön az este,
s néhány nyugodt pillanat…

Ahogy belépek szobámba,
első, amit meglátok:
szőnyegemet föld borítja,
s törött cserépdarabok.

Két cica néz ártatlanul,
„fogalmunk sincs, hogy történt!”
Szegény virág padlót fogott,
fogadjam el ezt tényként…

Megunta a felső polcon
virágom az életét,
úgy döntött, hogy nekiindul,
ringbe száll egy jobb helyért.

Cicáim csak segítettek
virágföldet kaparni,
milyen unalmas is lenne
egy kupacban meghagyni!

Földes asztal, földes párna,
földes könyv és monitor –
sokkal érdekesebb minden,
ha föld lepi, nem csak por…

Egész este takarítok.
– Irgumburgum, rossz cicák! –
Szegény növény darabokban,
nem kell ide több virág!

Befejezem nagysokára,
leülök, még dohogva,
arcátlanul gyűlnek körém
cicáim dorombolva…




















2009. december 20., vasárnap

Téltúlélők - antológia


A második antológiára, amelyikben szerepel 4 versem, egy e-maillel kezdődően adódott lehetőségem. Én még mindig hitetlenkedem, hogy ha valaki valami úton-módon ismeretlenként ismer a verseim által, és ír nekem. Azt hiszem, soha nem fogom természetesnek venni...
Szóval a BG71 Kiadó tervezett egy PC Poéták sorozatot, melyben részvételi lehetőséget kínáltak fel. Az elsőre jelentkeztem, és nem sokkal később, igaz, nyomdai problémák után, de mégis elég hamar meg is jelent a könyv - gyakorlatilag a Héttoronyéval csaknem egy időben - Téltúlélők a címe.

S a benne megjelent versek:

Már hiányzol

A vonat félórát késik.
Erre nem számítottunk...
Másfelé nézve kicsit
túl vidámak vagyunk,
egymás szavába vágva
talán túl sokat beszélünk,
nehogy ránk telepedjen
a csend, inkább nevetgélünk...

A vonat lassítva araszol.
Még fogom a kezed,
de már hiányzol.


Kék-érzés

Ahol a tó tükrén
reszket a Hold,
pilleszárnyakkal

hajam simogatja
lágy esti szél.
Ezüstharmattal

szívem megfürdeti
mélykék szerelem
kék varázslattal,

ahol a kék álmok
összeérnek
a kék vágyakkal.


Párhuzamosan

A párhuzamosok mi vagyunk.
Nem, nem hinném,
hogy találkozhatunk.
Haladunk egymás mellett
időtlen időkig,
ismerős rajtad minden,
látom hibáid s erényeid,
mint ahogy te is látod rajtam
az élet hegeit.

Fénylünk és égünk,
ha a Nap vagy Hold
szórja ránk kincseit,
s tűrünk, ha vihar
zúdítja ránk nyilait…
Időnként intünk egymásnak,
de te is tudod, mese csak,
hogy a párhuzamosok
a végtelenben találkoznak.


Emlékezem...

Elmentél.
Ez volt döntése
az Égnek.
Szívemben
pislákoló fények,
melyek sok jót
többé már
nem ígérnek.

Mert élni nélküled is
muszáj, kell, lehet;
de már nem tudom,
hogy ablakomat
a szél rezgeti,
vagy inkább talán
a jeges döbbenet.

2009. december 18., péntek

Végre szabadság!

Végre itthon! Annyira vártam már ezt a szabadságot, mint beteg a gyógyulást.
Van itthonra munkám is, melyet, még ha mindennap csinálom is, sem valószínű, hogy a "téli szünet" alatt befejezek, és a háztartási dolgokkal is baromian le vagyok maradva.
Régebben - és biztosan sokan ma is - a példamutató háziasszonyok ilyenkorra már túl voltak a kötelező karácsonyi nagytakarításon... na, ez rólam nem mondható el. El sem kezdtem... de szerintem pl. olyat, hogy ablaktisztítás, tutira nem is fogok csinálni ezekben a mínuszokban. Valamint még elég sok minden nem fog beleférni ebbe a bő 2 hétbe - így munka mellett pláne.
Nem gond, megszoktam, hogy olyan pillanat, hogy épp minden a legnagyobb rendben és helyén van - olyan nálam nincs.


Annak is örülök, hogy nem most kell elkezdenem bevásárolni, az elmúlt 2 hétben mindennap megtoldtam a napot munkaidő után az apránként való ajándékvásárlásokkal és elég későn jutottam haza - de így legalább ezen túlvagyok, nem most kell tönkrefagynom a sokkal nagyobb tömegekben.

Most mindenesetre ma még nem sok mindenre voltam képes. Kicsit megpróbáltam a nagyfokú alváshiányomon valamennyit javítani, tettem-vettem, neteztem, főztem, kitakarítottam az akváriumot Kleofással, aztán elkezdtem az ajándékokat csomagolgatni... hát, néhány óra erre is ráment, és még csak kicsivel vagyok túl a felén. Elég sokfelé ajándékozgatunk... de vannak családtagok, akikkel egész évben csak ilyenkor - úgyhogy ezt már igazán nem szabad leredukálni, így is alig tudunk már rendszeres családi, rokoni kapcsolatokat ápolni a leterheltségek mellett.
Vannak még ígéreteim is, amiket igyekezni fogok rendezni és betartani. Ilyen például 1-1 olyan megtiszteltetés, mint ismerősöm által frissen elkészült könyvének elolvasása... sajnos, idáig nem jutott rá időm. A gond az, hogy mikor munkám van itthon, minden idő, amit mással töltök, mint munka, lelkifurdalást okoz. (Kivéve a házi melókat, mert azt muszáj, hogy emberi környezetünk lehessen...) Azért igyekezni fogok ezt a könyvet is átolvasni, egyrészt restellem magam a késedelem miatt, másrészt pedig még érdekel is.

Sok megnézetlen film, még több olvasatlan könyv... jó isten, annyi mindent kellene és szeretnék is csinálni. Emellett írásbeli adósságaimat is kiegyenlíteni... irodalmi oldalaimon kicsit aktívabban és rendszeresebben részt venni... és szeretnék rajzolni is, festeni - barátaim is várják...
Én nem szeretek, ha lehet, nem is szoktam feleslegesen ígérgetni. Ezt magammal szemben sem szeretem, másoktól. Én, ha úgy gondolom, hogy nem fog menni a dolog, akkor nem is ígérem meg - finoman visszautasítom a megígérendőt. Ha pedig mégis megígérem, akkor általában, ha egy mód van rá és ha tőlem függ: ha törik, ha szakad, meglesz! Nem szeretek szájból s..get csinálni.
S mivel magamból indulok ki, általában mindent, amit mások mondanak, készpénznek veszek. Az ígéretekre számítok és elhiszem. És ennyi év után azt kell mondanom, hogy az emberiség nagy része bizony, nem ilyen. Simán ígérnek, és már aznap estére el is felejtik! Jó nekik, mert ilyenformán lelkifurdalást sem éreznek.
Sokan mondták életemben, hogy naiv vagyok. Mert első látásra mindenkiben hiszek, bízom, a jót látom, és sok idő után, mikor már szemem előtt zajlanak nem tiszta, nem komplett, nem tetsző dolgok, akkor is próbálom menteni a menthetőt... sokszor totál a magam rovására. Hányszor csattant már rajtam az ostor emiatt, és hányszor verhettem a falba a fejem mások miatt, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy pont tőlük nem érdemlem, mert naivságomban megvédtem őket. Sokszor. És legtöbbször - épp naivságomban - nem is kellett volna, mert nem volt jogos a védelmem - csak hát én elhittem, hogy úgy van jól és a jót védem.
Vagy a legjobb, amikor simítani igyekeztem két "ellenfél" között a köztük problémás dolgokat, aztán megszívtam, mert elárultak és a végén én lettem a rossz. Ám végül is eredményes volt az akció: az ellenfelek kibékültek... hurrá.

Ifjabb koromban azt hittem, majd kinövöm a naivságot. A korral, a tapasztalattal, az ún. bölcsességgel, az élet pofonjai következtében. Hát nem. Pedig a naivság rengeteg pofonnal ajándékoz meg bennünket, hiszékenyeket, és mégis... mégis hiszünk és bízunk a századik, ezredik lórúgás után is. Ha kérnek, megbocsátunk ugyanannak, sokadszor is, újra behúzhatóak leszünk a csőbe. Holott előre tudjuk, hogy csak idő kérdése, mert az az embertípus alapjaiban, "génjeiben" úgysem változik - megint csak mi húzzuk a rövidebbet.

Na, mindegy - csak meditálgattam itt egy kicsit így az ünnepi készülődések közepette.

A napokban többször is megnéztem az advent kezdete óta díszkivilágított főteret, vásárolgattam is, fotóztam - jól tettem.:) Szerintem nagyon szép ilyenkor Debrecen...

Mindenkinek békés adventi készülődést - várakozást...

2009. december 16., szerda

Délibáb teljesítménytúra


Életem első és egyetlen teljesítménytúrájára annyira jó érzés visszaemlékezni. Ezt is Ritának, volt kolléganőmnek köszönhetem, úgy, mint Haramiát...
Nem is hallottam azelőtt arról, hogy létezik egyáltalán teljesítménytúra, Rita fedezte fel, nagyjából azelőtt 1 évvel, hogy erre sikerrel agitált meg engem. Ő felfedezte, és azután rájött, hogy EZ az, amit szívvel-lélekkel csinálni szeretne. És él-hal érte azóta is. Ő azért ifjabb, szabadabb, nem kötődik saját családhoz - mikor elkezdte ereje teljében, s egyre edzettebbé válva bizonyos volt, hogy őelőtte még rengeteg ismétlési és bizonyítási lehetőség van. De nekem ez volt valószínűleg az egyetlen:
2008. július 5., szombat; az E.ON Délibáb 21 km-es teljesítménytúra a Hortobágyon.

Félve vállaltam be, hiszen alig féléve tört ripityára a vállam, 1 hónap gúzskötés és félkarú lét után 2 hónap gyógytorna és kezelések miatt 3 hónapig voltam táppénzen. Aztán visszamentem dolgozni, épp elég volt szokni a tömegközlekedést újra (tömeg-, utca-, elesésfóbiám volt) - 3 hó elteltével mégis bevállaltam - holott vállam, s ezáltal karteljesítményem mai napig max. jó, ha 70%-os, nagy jóindulattal.
Busszal mentünk Debrecenből a tett színhelyére, s ott a Csárdában megittunk egy kávét, vettünk egy szalmakalapot, fogtuk a hátizsákot, fényképezőt, és beneveztünk. Fantasztikus nap volt, tömegek indultak, valamint futás is kezdődött háromféle távban kb. akkor, amikor mi már 3-4 órája gyalogoltunk...
Szerencsére nem volt hőség, néha inkább borongós volt az idő enyhe szellővel, épp erre való - eredetileg a hónaphoz eleve elképzelt kánikulától féltünk (főleg én, mert akkor nem mertem volna indulni).
Jó tempóban haladtunk, időt is szakítottunk közben fotózáshoz, viszont a hátizsák szinte feleslegesen cipeltetett, hiszen az időt sajnáltuk evés-ivásra, és nem is igazán kívántunk semmit.
Az út feléig jókat beszélgettünk, bohóckodtunk, onnantól már fáradtunk - főleg én, hisz Ritának rutinja, előélete volt -, és igen meleg is lett.

A táv végső egynegyede számomra már erős akarattal, kitartó "csakazértis" jegyében zajlott.
Ám könnybe lábadtam, mikor reszkető lábakkal átvettem az elismerő oklevelet és a jelvényt! Nem hittem el, hogy én ezt képes voltam megtenni.
Tudom, életerős, fiatal, sportos embereknek nem valami nagy dolog 21 km-t 5 óra alatt lesöpörni, mi 4 óra 47 perc alatt végeztünk, de az biztos, hogy nem mertünk leülni, mert én tutira nem tudtam volna felállni és folytatni (Rita is tapasztalatból javasolta), a végén is alig, mert féltem, hogy sehogy sem fogok tudni utána feltápászkodni; úgy éreztem, mintha colstok lenne a lábaim helyett.
Azért a Csárdánál úgy lecsúszott egy korsó sör, mintha sosem lett volna...
Hazafelé Rita ismerőse, aki a futók közt indult - vitt bennünket autón haza, és ahol kitett bennünket, onnan még vagy 2-3 km gyaloglás hátravolt. Várhattunk volna buszt is, de az sokkal rosszabb lett volna; állni és várni, mint menni. Mikor már 5 percre jártam a háztól, eleredt az eső is. Annyira kivoltam fizikailag (hangsúlyozom: csak fizikailag, mert lelkileg nem, lelkileg totál fel voltam ajzva!), hogy egy szikrát nem bírtam szaporázni a lépteim... A házig érve pacalra áztam.
Két napig alig bírtam járni az izomláztól, de nem volt érdekes, hisz épp a szabadságom kezdődött, kipihenhettem magam, volt idő feldolgozni, megemészteni az élményt - nagyszerű érzés volt az egész.
Az oklevelet keretben kiraktam a falra. Nekem nem lesz dupla számjegyű, hogy fiókozni kelljen, csak ez az egy. És tudom, hogy megérdemli, hogy kint legyen... Eddig a tények. És most az a kispróza, amit akkor, frissiben írtam az egészről, egyes szám második személyben.



Megcsináltad...

Délibáb teljesítménytúra... benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv - csak huszonegy kilométer... öt óra szintidővel -, de kezdőnek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fájba vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "a kocka el van vetve". Pólódra tűzöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" - mondják, s indulás - kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság - a Hortobágy - hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legelső útszakasz, a maga fenséges, nagyszerű látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó verőfény és színes felhőcsíkok váltják egymást, s a Nap - hál' istennek - órákra felhő mögé búj', mi balzsam a testnek: időnként enyhe szél fúj...
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könnyű az út: elmúlt esők sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja... hisz fű és gaz fedi a barázdált lyukakat...
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repkedő lepkékkel, birkanyáj, nádtetős házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok... megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek... Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját... ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfestő, megnyugtatóan zümmögő zúgását...
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát...
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni - vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellenőrzőpontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, félő, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád...
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat - sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni - s az jól is eshet... - a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít... talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintidőt" - mondod magadnak...
Apróságok válnak jelentőségteljessé, az igényszint alacsony, a tűrőképesség megnő... miért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos... s a túlélés, a táv legyőzése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák... s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs bőrszíne... vastagon ül rajta a por... ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte előtt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelzőre, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól... És elhiheti bárki - te már tudod -, a fizikum, erőnlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az erő és fizikai állóképesség - az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt műanyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt... közben megkapod az elismerő oklevelet és a kitűzőt, s hozzá kézfogást, gratulát - értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál... s valami szorítja a torkod. Valami nagyszerű, valami felemelő érzés. Mert megcsináltad... pedig neked csak lelki hozzáállásod volt...

2009. december 15., kedd

Boldog otthont nekik


Mikor virtuálisan örökbe fogadunk valakit a Noénál, az mindig rendszeres nézelődést, bizonyos naprakészséget igényel. Utaljuk az összeget, s utána naponta többször megnézzük és izgatottan várjuk, az mikor érkezik be, illetve mikor kerülünk sorra a neveknél.
Az állatok arca, tekintete mélyen belénk vésődik. S az is, amennyit tudunk az előéletükről...
Kicsit sajátunknak érezzük azáltal, hogy valami jót tehettünk vele, adhattunk otthonának valamit. Az ember szinte kényszert érez naponta többször is a valamilyen szinten hozzá közelálló állatka sorsának nyomon követésére.
Többször úgy megyek fel a Noé honlapjára, hogy na, és most megnézem a kutyámat/macskámat. Esetleg többes számban.
És olyan jó érzés, mikor az ismerősünkké vált virtuális örökbefogadottunkat valaki igazán is örökbe fogadja - ezért hétről hétre várom a honlap webnaplóját. Így volt ez már Cikk-Cakknál is...
Azóta a felkerülésétől számított rekordidőn belül örökbe fogadták Fügét, a Flami által támogatott félszemű kiscicát; Incit, a Meoi által támogatott Corona-pozitív kandúrkát; s az általam támogatott Sabrinát, a kövér cicát és Mokkát, a szívszorító tekintetű, útfélen kitett kutyust. Remélem, olyan életük lesz felelősségteljes gazdiknál, hogy soha többet nem kell átélniük addigi életük nehézségeit, emberekben való csalódást, miattuk, általuk szenvedett kegyetlen bántalmakat és fájdalmakat.
Közben átadták a Noénál a sok segítséggel gyorsan felépült rókarezervátumot, s birtokukba vehették a rókák, köztük Cikk is, aki Flami egyik pártfogoltja volt. Hosszú, boldog életet nektek, cicák, kutyák, rókák...





















A fotók a Noé honlapjáról - Inci, Mokka és Cikk-Cakk, befogadó gazdijaikkal.

2009. december 13., vasárnap

Fény és árnyék

Annyi minden van, amire rossz emlékezni, s az ember úgy gondolja, milyen jó lenne, ha elfelejthetné. De inkább az lenne jó, ha egyáltalán meg sem történt volna. Ez is azok közé a vágyak közé tartozik, amelyek nem működnek. Emlékezünk... jóra, rosszra egyaránt. Agyunk szelektál, hiszen nem győznénk azt a rengeteg impulzust, információanyagot, érzést, gondolatot, tudást, történést, emlékeket naprakészen tárolni. De irányítani nem tudjuk, hogy a rosszra ne emlékezhessünk. Bár megírtam e bejegyzésem végén ezt a verset, de... ha megadatna ez a képesség, hogy felejthetünk - mégis, nem hiszem, hogy választanám. Nemcsak rózsaszín a világ. Attól, ha nem emlékszem fájdalmakra, kegyetlen dolgokra, tragédiákra, tőrdöfésekre, árulásokra, kellemetlen érzésekre, bántásokra - attól még megtörténtek. S én úgy vagyok teljes, ha mindezek tudatában élek. Nemcsak a ma, a derű, a napfény, az optimizmus, a bizakodás, a remény a létem-lényem. A tegnapom is az enyém, s a sötét oldal is az enyém, azzal együtt, hogy néha nosztalgiázom, néha mélabús vagyok, néha fáj, nyomaszt valami, néha kétségbeesek, néha félek, néha depis vagyok, néha elérzékenyülök - és nem szégyellem, néha sírok...




Emlékezni vagy felejteni

Emlékszünk életünk
lent-fent dolgaira,
szép vagy keserves
gyerekkorunkra,
annak halálosan fontos
mozzanataira…
barátokra, kapcsolatokra,
és emlékszünk ugyanúgy
lényeges és mellékes
pillanatokra,
mézes és keserédes
tettekre, szavakra,
ízekre, hangokra,
színekre, arcokra.

Tudom, milyen idő volt sok éve
ekkor meg akkor,
emlékszem illatokra, melyeket
ha most érzek, visszaröpítenek…
csak számomra jelentőségteljes
dátumokra, hangsúlyokra,
tekintetekre, érintésekre,
tragédiákra, az első temetésre…
az első barátság, majd a sokadik,
az első szerelem és majd a többedik,
az esküvés, a születések…
átvirrasztott éjjelek,
féltve őrzött életek…
első lakás és albérletek…
válás és megalkuvás,
a gyerekekért
a sajátról is lemondás…

S emlékszem szemekre, ölelésekre,
szárnyaló vágyakra, szenvedélyekre,
mennyben és földön becézésekre,
majd villámharagokra,
szívfájdalmakra,
megaláztatásokra,
testi-lelki kínokra,
meg nem értésre,
magányra és egyedüllétre,
és bizony, nem utolsósorban
az útkeresésre.
Arra, mikor - emlékszel, uram? –
hinni tudtam először, őszintén, igazán,
mert bennem, tudtam pontosan, megnyilatkoztál,
és mint gyarló embernek, bizonyítottál…

Nagy ajándék az emlékezőtehetség –
örülök és jó, hogy így van - ismerjem,
s ne felejtsem életem.
De olykor a felejteni tudás sem hátrány,
semmivé lehetne felejtve
a salak és a kátrány,
néha igen méltánylandó, hasznos
lehetne és tapintatos,
ha az ember felejteni tudna,
ha a rosszból, az alig elviseltből
"csak" tanulni tudna s a tudás megmaradna,
a rossz emlékek pedig
mehetnének,
eltűnhetnének,
elenyészhetnének,
hódolva a feledés
művészetének…

2009. december 12., szombat

Héttorony

Az év eseményeihez tartozik, hogy március 21-én részt vettem egy Héttorony-esten.

Félévenként rendeznek ilyen felolvasóesteket, melyeken a Héttorony-tagok már megjelent írásai közül válogatva előadóművészek, illetve maguk a vállalkozó előadók akár, felolvassák az est műsorát adó verseket. Életemben először tudtam elmenni, mivel most Debrecenben rendezték az estet. Nagyjából 2 éve kerültem a Toronyba, amikor beküldtem verset, és csodák csodája, megjelent - pedig ott nem igazán könnyű megjelenni, ezt már tapasztalatból is tudom. Mindenesetre 175 írásom van fent e helyen - jelzem, nem küldök be néha hét- és hónapszámra, valamint nem is mindegyik jelenik meg, amit beküldök - ez nagyon sok mindentől függ. Innen is látszik, hogy azért joggal örülhetek, hogy azóta már három irodalmi esten felolvasták 1-1 versemet. Ezek közül - odakerülésem után - az első 2008. április 25-én, Budapesten volt a Rátkai-klubban. Ott a Búcsúdallam c. versemet olvasták fel.


Búcsúdallam

Felhők színkavalkádja
játszik a délutáni égen,
viharos szél zúg,
arcom ég felé tartva
a futó felhőket nézem...
veled már fut a vonat,
arcodat nem látom,
bár még képzeletben
karomat kitárom,
úgy intek búcsút utánad,
pedig a kanyaron rég
túljár már a vonat...

Tudod, ha az állomáson
mélázva bóklászok,
lelkemben hangos
dúr dallamok szólnak
mindig, ha rád várok.
A búcsúzás szomorkás,
lágy húrokat pendít...
bennem az a régi kislány borong
halkan - bár közben mosolygok -,
míg lelkemet csendesen
balzsamozzák andalító,
bús moll dallamok.



A másodikra Győrben került sor, 2008. szeptember 26-án, ahol a Csak neked fáj címűt olvasták fel. Akkor még nem ismertem az érzést, milyen az, ha az ember a saját versét hallja felolvasásban, mindenesetre érkezett 1-2 e-mail idegen emberektől, tagoktól, akik gratuláltak, hogy nagyon jó volt... és ez nagyon jólesett.


Csak neked fáj

Öregedő árnyak,
fáradt szarkalábak
legyezőszerűen hullnak
szemeid köré,
ahogy gondjaidat,
esendő mindennapjaidat
egyre csak sepred
magad mögé.

- Hol a kiút? - kérded...
de árnyékod elől
soha nem futhatsz el,
nincs menekvés,
megoszlik a teher,
s ha többen tartják,
melletted, mögötted -
ez nem kevés.

Van, mit nem oszthatsz szét
csak neked fáj, mert csak
a tiéd rádrakott
kereszted,
s amit egyedül rád
szabott a sors,
csupán neked lehet
végigélned.



A harmadik volt a fent említett, Debrecenben a Déri Múzeumban idén március 21-én, ahol a Gyűrött álom című került a válogatásba. Megjegyzendő, hogy csak azokból a versekből válogatnak, amelyek már megjelenhettek a Héttorony oldalain, tehát már átestek tűzkeresztségen, bírálatokon és megmérettetett. Kezdődött azzal, hogy félve beóvakodtam a Déri Múzeum hatalmas színháztermébe, ahol már jelentős tömeg volt, és szerényen meghúzódva, félfenékkel leültem hátul. Majd észrevett - gondolom, az avatarképem alapján - a főszerkesztő; és invitált, jelezve, hogy a szerzők elöl foglalnak helyet, tehát fáradjak talán oda... Így leültem a második sorba, sosem felejtem el, dr. Bige Szabolcs író mellé, akivel a szünetben beszélgettünk is.

A versem a 10. volt a felolvasásban, és egy férfi előadóművész adta elő (nem jut eszembe a neve, pedig megérdemelné!), de úgy, hogy én azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, és olyan jónak tűnt, hogy hihetetlennek tartottam, hogy én írtam. Valamint annyira jól, ahogy én soha-soha nem tudnék elmondani egy verset sem. Fantasztikus dolgok futottak át a fejemen közben... ez nem létezik, én itt vagyok... ez biztos tévedés... és az én versemet olvassák! És utána a taps... hihetetlen élmény volt. Lángolt a fejem, hevesen vert a szívem, és csak az a pár szó dobolt bennem, hogy "ez nem igaz! Ez nem lehet igaz!"


Gyűrött álom

Hallgatom, ahogy párnámon
meggyűrődik a csend,
nem jön álom...
Az elmúlt nap dülöngélő
dominóit fejemben
egyre rakosgatom.
Van, ahol összeáll a rend,
ám van, ahol ingatag,
újra borul...
feledés, röpke nyugalom
miért nem szegődik
hű társamul?
Mennyire képlékeny,
zajos minden s csak egy
láncszem vagyok...
elvárni láncszemtől, mire
a gyöngysor sem képes,
meddig hagyok?



Fantasztikus érzés volt... Ezen egyúttal sor került a Héttorony 2. antológiájának bemutatására is, melyben 6 versemmel szereplek - szintén olyan versek lehettek beválogatva, melyek már megjelenhettek az irodalmi oldalon. E verseim: Maradj, Egy év múltán, Adj hálát, Anyám, Ébredés, Mégis. Az antológia így néz ki:


És a versek:
Maradj

Ne búcsúzz még, maradj!
A körúton a fákat
még nem számoltuk meg,
s még egyetlen estén sem
választottunk
magunknak csillagot,
s még azt sem találtuk ki,
gyerekeinket vajon
hogy neveztük volna, ha...
kicsit maradj még,
az eső is elállt, nézd,
ott fent - látod? -
sötét paplan alól
kacsint a napsugár!
Nem vagy kíváncsi,
lesz-e most, itt, nekünk
szivárvány?
Igen, elfoglaltság.
Persze, halaszthatatlan.
A körülmények úgy alakultak.
Menj, hogyne, persze,
én mindent megértek.
Mindig, most is.
El ne késs, eredj...
különben is...
az eső újra csepereg.



Egy év múltán

Ha eszembe jutsz, már nem égek el,
arcod már más álmokban szerepel.
Remete-időm kőfalat húzott fel
kifacsart, deres szívem köré.

Nem bánthatsz nagyon, s ha mégis, hát hagyom.
Ha magadhoz hívsz s én erőtlen vagyok,
magamból derűsen adom, amit tudok.
S csendben elrejtőzöm köveim mögé.



Adj hálát

Ne hullajts több könnyet.

Tégy különbséget
a kellemetlenség
és az igazi nagy baj
között - s adj hálát...

és ne téveszd össze
a bántó bosszúságot
a mázsás-súlyos gonddal,
viseld el - s adj hálát...

és ne hasonlítgasd
a rosszízű keserűséget
az emésztő fájdalomhoz,
nyelj nagyot - s adj hálát...

Adj hálát, nyújtsd kezedet,
nézd, várnak rád...
célok, fény, emberek,
s ne hullajts több könnyet.



Anyám

anyám
szemem előtt gyengülsz egyre
fogysz el lassan gyertyaszálként
anyám
egykor szekrényt mozdítottál
kimeszelted régi házad
évente egyedül
anyám
erőd egyre kevesebb már
mikor karomba kapaszkodva
érzed csak az egyensúlyt
s egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét
anyám
egyedül vagy s nem panaszkodsz
a napok torzan rohannak
s hullnak a múltba
anyám
a szívem elszorul tudom
nehezen éled meg a napokat
anyám
ne menj maradj még velem
nélküled nem vagyok én sem
semmi sem

őrizd még őt istenem
hiszen anyám ő
nekem



Ébredés

ébredni nem fáj
habkönnyű érintéssel
köszön el az éj

mert

zöld hajnalokra
hamvas pirkadatokra
mosolyt rejtettél



Mégis

A vihar hullámai
elszelídültek,
a horizont egyenes...
nem tudom, gondolsz-e
rám, kedves...
pár hét vagy hónap
aránylik a végtelenhez,
mint egy szál virág
egy egész tündérkerthez.
Nem is lényeges.
Mégis hiszem,
a tündérkönnyek
akkor is élnek,
ha már emberivé
égette az élet.