2010. szeptember 2., csütörtök

Láthatatlan mázsák...




Tóth Zoltán:
Fut a folyó

Ez a víz, de nem talál
el ide hozzá egy madár.
Minden ajtót kulcsra zárj,
ma utazót már várni kár.

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Puha cipőben jár a szél,
zene a szívhez lágyan ér.
Gyere közel, még játszd nekünk,
hogy a jövőhöz költözünk.

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

A világ legszélén egyedül
lakik árván az igazság,
ócska házát díszíti belül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Fut a folyó, a vágyunk ideül,
odamennénk, ahol ő jár.
Énekünkben sétál egyedül
a remény, hogy egyszer sikerül...

Jön az eső, a mámor menekül,
ez a tánc nem a miénk már.
Hangyaszívünk álomba merül,
hegedüld, hogy egyszer sikerül...


* * * * * *

Valami más lesz

Hát te is, kicsim...
több éve foggal-körömmel
próbálod rejteni a gyötrődést,
hogy csalódtál, eleinte
tán szégyellted, s nem mutattad
a szenvedést.

Nem tudom, kicsim,
mi vár majd rád,
ha változtatsz, az nem lesz egyszerű...
az emberekre hatni jobb reményekért
inkább keresztet jelent,
mint lenne könnyű.

A csoda három nap, de
a terheket te viszed tovább,
mély vízbe ugrasz most,
s ki tudja, mi vár rád...
A jelen véget ér, valami más
lesz a folytatás,
s nem akadályozhatlak.
De az ember haláláig
szülő marad... meglásd.

Én ismerem ezt, hidd el.
Nekem a háttérben marad
csak az értés és a féltés.
Mert ki próbálta, csak az értheti meg,
min most változtathatsz:
hogy társi szeretet helyett
minden napod régóta túlélés.


Veled fájok

Kérdések ébrednek
szüntelen lelkedben,
volt-e jogod hozzá:
tebenned rend legyen.
Mást nem érdekelt,
te mennyit kínlódtál,
saját örömüknek
jó alanya voltál.

Hogy tudtál volna
tökéletest tenni?
Ha semmi nem változik,
hogy lehet örülni?
Mindig a félelem,
meg az idegesség,
a kilátástalanság,
s örökös feszültség.

Bizonytalan lettél,
neked szív is jutott,
sajnálni kezded azt,
ki annyiszor megbántott.
Most tudom, valami
szívedet facsarja...
sok idő kell még, míg
ember ezt megszokja.

Tökéletes boldog
semmiképp sem lehetsz,
közös kincseteket
szét nem téphetitek.
Nem más ez, kicsim,
lelkednek sóhaja,
lelkiismeretednek
rendületlen hangja.

* * *


Nehéz még róla írni, hát még beszélni.
Azon a napon, mikor egész napos feszültségben próbáltam dolgozni, odafigyelni, őrá gondoltam, egész nap, visszatartott levegővel. Nem lehettem ott, mert nem lehetett; szerencsére volt segítség. Kevés dologban volt lehetőségem hálásnak lennem életemben az apjának, de ezt most - bár magamban, de szívből - megköszöntem...
Tudtam, ez a nap egyfajta vég és egyfajta kezdet, és semmivel nem zavarhatom, nehogy időt veszítsen.
Mikor már nem bírtam tovább, du. 3-kor, éreztem, figyelmeztetnem kell, hogy igyekezzen, szinte egy időben írtunk sms-t. Én, hogy mi van, hogy álltok, itt az idő, lassan menni kell; ő pedig, hogy most indultak el, húzós, de ugyanakkor mázlisnak mondható végső percek után... Óriási feszültség szakadt ki belőlem, az egész nap visszatartott izgalma, súlya... tudtam, az igazi emberi problémák még eztán jönnek - de most, most az a lényeg, hogy sikerült! Kiaraszoltam a munkahelyi konyhába, s ott beszéltünk pár percet mobilon. Fel volt ajzva az izgalomtól, egész napos idegességtől, de a végén az aktuális siker után elsírta magát... kiszakadt a hónapok, hetek, napok - mai nap összes izgalma...
Egyfajta predesztináció és déja-vu-érzés... én már előre tudtam, amit ő még csak sejtett: harcok várnak még rá, nem is egyszerűek - s ki tudja, mi lesz a vége. Könnyeim nyeldestem, melyeken keresztül még annyira sem láttam a kéziratot, mint az épp kezelőfélben lévő szememmel egyébként... senkinek nem tűnt fel pár könnycsepp és néhány orrfúvás. És közben ez a szám ment halkan a rádióban... s valahogy annyira ráillett az egész helyzetre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése