2011. december 31., szombat

Nála - nélküle


Elkezdtem még a héten a temetkezéssel kapcsolatos intézkedéseket... sok minden nem megy könnyen. Ki tudja, még milyen akadályok jönnek, de ha csak az eddigiekre gondolok is, csodálkozom, hogy hogy létezett régebben - vagy kisebb településeken - az, hogy pár nap alatt sor kerülhetett a temetésre.
Rengeteg mindent nem lehet intézni, míg egy vagy két alapvető dologra várni kell. Bármi miatt.
Tegnap a nap nagy részét nagynéném lakásában töltöttem, több mindent meg kellett keresni akkorra, mikorra kiadják a boncolás utáni iratokat. Kicsit féltem is ettől, hogy érzem majd magam a lakásban úgy, hogy Ő nincs ott. Természetesen automatikusan az ágyra néztem - nincs-e ott... De nem nézett senki rám hálás szemekkel, nem köszöntött senki, hogy "te vagy az, Manókám?", és vinnem sem kellett semmit.
De nyilván a lakást látogatnom kell, megtelhet a postaláda, a virágokat locsolni kell, a párologtatókat feltölteni. Az érkező csekkeket fizetni... most is jött egy, a lakásbiztosítás.
Ettől függetlenül semmiféle nyugtalansági érzésem nem volt.
Csak furcsa. Nagyon.
Hogy nem kell kívánságokat teljesíteni. Hogy nem kérdez, nem mesél, nem mondja el, mitől volt rossz az eddigi napja. Furcsa, hogy az új évbe már nélküle megyek át. Furcsa, hogy ha lezajlik ez az egész, szabadok lesznek a délutánjaim...
Onnan hívtam fel családi csomagú mobilomról anyámat is, és beszélgettünk több mint egy órát. Neki is olyan álomszerű, hihetetlen az egész. Ő csak egy 24 órát töltött ott most, mégis szinte teljesen betölti a gondolatvilágát ez az idő, meg az az alatti történések... Kérdezte tőlem, mit gondolok, hol van most ő...
Istenemre, honnan tudnám... Csak bízom benne, hiszem és remélem, hogy - helyen...


Tudtuk végig

Tudtuk végig, bár Te
- mint talán minden haldokló? -,
csak értelmeddel élted,
ott fiókba zártad, de hinni nem,
valahogy igazán nem tudtad.
Pár hete még feltétlen
jövő évi naptárt vetettél velem...
s gondolkodtál, hogy tavasszal
erkélyedre ki és mit ültessen...
Elhaló hangon kérdezted
utolsó értéseddel,
szaggatott rebegéseiddel
még halálod előtti nap,
mikor már ketten sem bírtunk,
csak megszakadva emelgetni:
- Istenem, hogy fogom én majd
jövőre az ételhordó fiút
s a postást beengedni?

Tudtuk végig, mégis... még én sem hiszem.
Mennék hozzád, hogy ezt vagy azt meséljem,
készülök rá, tőled mit kell megkérdeznem,
majd rájövök, nincs már, ki bármire feleljen.
Tudtuk végig, hogy el nem kerülhető,
nincs mód rá, már nem vár földi jövő.
Lelked azóta megpihent, úgy hiszem,
takarja azt puha, langymeleg selyem.

2011. december 28., szerda

Véget ért egy fejezet


Zsefy Zsanett:
Haldokló sorok

ma letérdepelt a szó bennem
gondolataim zsámolyán feledve magát
ahogy templomban az áhítat
simul padok sorára
a csendet meg se törve
súgtam hangtalan imát

szőttem volna selymét időnek
tettem volna kibontott lelkem
kortalan világnyi fénybe
kapaszkodónak
istenverte életek
semmi porhüvelyének
és neked dalolt volna
szeretetem zsoltárnyi hitet

de szétterült hajamban
vértelen pipacs
szívem kihagy
búzavirág-harmatos kékségbe
tovaszáll a szél borzolta múló-sorokból
hangzó imám
a madárcsicsergés csak bennem rak fészket
angyalok füléhez hiába ér el
köztük is elvész az égig szaladó utolsó fohász

temetőnyi némaság feszül körém
kinyújtott karjaimra fonódik
gúzsban tart minden következő hangot a fulladás
nincs torok mi messze jajdulná

már fogyó lapjaimon
girbe-gurba kavalkád lettem
foszló fecniken alig megszületett
máris haldokló sorok
én "hitehagyott"

lehet másban majd feltámadok

* * *

Meghalt...
Ma reggel 6.15-kor végleg itthagyta e világot.
Az ünnep mindkét napján már sokat szenvedett - és ez a sok nem ugyanaz, mintha bárki, egyébként egészséges ember mondaná... ezt a nála féléve fennálló alapokhoz képest kell érteni. Lényegében - haldoklott...
27-én már kora délelőtt odamentem, mert nem vette fel a telefont, erre a vele szemben lakó ismerős szomszédasszonya is figyelmeztetett. Nagyon rosszra számítottam... pl., hogy elesett és ott fekszik  tehetetlenül valahol.
Keresztben volt az ágyon, félig lógva és teljes ereje híján. Kínok keservével öltöztettem át, majd átvonszoltam a tehetetlen testet az ágy melletti szobavécére, ahova nem értünk el, illetve későn... Alsó átöltözés újra... gyors áztatás, mosás, teregetés, felmosás... Utólag csodálkozom rajta, hogy bírtam áttenni a fotelágyba, ahol enni szokott, és azon is, hogy mindez csak tegnap volt és még úgy-ahogy eddig a pár falatjáig még ha szaggatottan is, de  relatíve értelmesen kommunikáltunk is - hiszen megismert, és néha még válaszolni is tudott.
Aztán némi teába és kaja fölötti bóbiskolás és folyamatos szundikálás után próbálkoztunk a fordított úttal: kívánságára újra a szobavécé és a végcél lett volna az ágy - de hiába küzdöttünk, ő csak tehetetlen báb volt, én meg nem bírtam mozdítani. Visszarogytunk hát, és felhívtam anyámat, miután teljes kétségbeeséssel beláttam tehetetlenségem. Anyámnál szerencsére ott volt öcsém, aki munka előtt elhozta őt segíteni, s mivel előre nem tudhatta, mennyi időre szól a dolog, hát összepakolt magának pár napra...
Sajnos, bármikor aktuális lett már az az időszak, a végső stádium, amikor is már nem lehet majd pár órára sem, éjszakára sem egyedül hagyni, és azt is tudtuk, hogy ez onnantól már nem egyemberes munka.
A végső teljes leépülés mára abszolút lett. Ma reggel akartuk szervezni a hospice-szolgálatot és az onkológiára menve megigényelni az utána már háziorvos által is kiírható fájdalomcsillapítókat, tapaszokat, betéteket... tegnap vettem pár műanyag lepedőt, sok betétet, sok fájdalomcsillapítót... és ha még nyitva lettek volna a fent elérhető orvosi kellékboltok, biztosan vettem volna egy ágytálat...
Anyámmal helyreraktuk most a mi meglátásunk szerint az ágyát, és hatalmas erőfeszítéssel KETTEN sikerült megemelnünk annyira, hogy a szobavécét bár félig öntudatlanul, ám eredményesen használta. Innen is marha nehéz az ügy, hisz egy embernek kell megtartania, míg a másik felhúzza rá alulról a cuccot... (el nem képzelem, hogy az első kört egyedül hogy csináltam meg?) Onnan egyelőre végső erőinket mozgósítva raktuk be az ágyba, még negyedórákig pakolgatva szegénynek a testrészeit feljebb, jobbra, balra, emelve - miközben szakadt rólunk a víz és kettétört a derekunk...
Megcsináltam, amit körülötte meg lehet, aztán anyámra hagytam úgy 4 tájban, hogy bevásárolhassak pár helyről, meg hogy végre ehessek máról egy falatot... aztán visszamentem este 7-re, hogy ketten legyünk, ha mozgatni kell. Keresztanyám változatlanul aludt, szaporán szedve a levegőt, de most nem volt lázas, láthatóan fájdalmai sem voltak!
Előkészítettem teát, ezt-azt, hátha megéhezik-megszomjazik. Anyámmal beszéltük, hogy mit csináljunk, keltsük fel, hátha kell neki pisilni? Aztán úgy döntöttük, hogy olyan szépen és nyugodtan fekszik, hogy kár lenne megbolygatni. Inkább húztunk rá még egy alsóneműt 2 betéttel... az emelgetésre, húzogatásra egyáltalán nem reagált - csak aludt, néha félig kinyíló szemekkel, mintha álmodna... Ki tudja, hol járt? Talán gyermekkorát élte újra?
Este 11 előtt nem változott semmi. Anyám hazaküldött, hogy ő úgyis marad, menjek nyugodtan.
Fél 2 körül jutottam ágyba... valahogy mintha tudtam volna, hogy holnaptól már megint nem lesz semmi ugyanolyan, mint eddig.
És negyed 7-kor jött a telefon - anyám csak azért vette észre a változást, mert szinte nem is aludt. Egyszer csak... már túl nagy volt a csend és nagy a mozdulatlanság. Hallani nem hallatszott semmi más változás, de valahogy olyan furcsa másállapot állt be a légkörben.
Megnézte - nem lélegzett... még langyos volt az arca, de pulzusa már nem volt. És hát hívott engem, majd az ügyeletet. Orvosok, papírok... el. Majd a halottszállítók... Istenem!... Soha nem vettem még részt ilyesmiben...:((

Mire minden fontosat elrendeztünk a lakásban, már dél is jóval elmúlt. Hősies, lélekben erős anyámat taxival küldtem haza, alig állt a lábán a fáradtságtól és az átélt dolgoktól.
Ma délutántól eddig szinte csak a telefonokkal foglalkoztam, és bár minderre lehetett számítani, mégis olyan furcsán hihetetlen az egész... Mégiscsak 5 hónapja, hogy ott töltöm majd' a fél napot! Akármennyire is nem normális érzés, de megszoktam...
Nem realizálódott még, de minden bajom van attól, hogy holnaptól egy újabb tortúra, másfajta erőpróba vár rám, amilyet még szintén nem csináltam soha...

Egyedüli vigaszom, hogy imáink meghallgatásra találtak: bár a valószínűleg leállt emésztőrendszere a várttal megegyezően, minden gondoskodás ellenére felmondta ugyan a szolgálatot, végleges-végzetes elgyengüléssel, de relatíve már fájdalom nélkül ment át a túlvilágra. Utolsó pillanataiban, mikor még felfogta és megértette, hogy ott vagyunk anyámmal, az ő testvérével mindketten mellette - láttam a szemében a biztonság érzetét és hogy megnyugodott; ez szerintem mindennél többet ér. Ez a minimum, amit minden haldokló ember meg kellene, hogy kapjon...

1929. november 2. -- 2011. december 28.





2011. december 26., hétfő

Karácsonyest


Nagyon be kellett osztanom az időt, mert betegistápolás akkor is van, ha ünnep van.
Úgyhogy már több napja ment minden délelőtt a vásárlás, beszerzés, konyházás, egyéb előkészületek.
Az est napján délelőtt még vásároltam, délután a szokásos időt töltöttem a betegnél. (Azt hiszem, ez volt az utolsó tűrhető napja szegénynek... vittem neki is pár szál fenyőgallyat a piacról, és arra néhány díszet is itthonról, s ott feldíszítettem, majd én és a két gyerek ajándékait is átadtam - nagynéném örült is, amennyire tőle telt...


Hazaérve este már utolsó simításokat végeztem a kajákon, Szilviék feldíszítették apró kis fájukat, majd Danit vártuk, akire többrendbeli feladat várt - hozzánk jönni, postásként anyámhoz és vissza, majd itt maradni és karácsonyozni. Mivel aznap még dolgozott is 6-2-ig természetesen, így csúszott az egész, és mire vacsorázni ültünk, már csaknem 10 óra volt... - ebből a szempontból szerencse, hogy Bence későn fekvő-későn kelő, más szempontból egyáltalán nem.


Volt házicsirkéből húsleves sok zöldséggel, csigával; majd nyúlpörkölt nokedlivel. Anyám küldött még töltött csirkecombot, kétfajta bejglit és még egy fajta krémes piskótaszerűséget, de arra már nem futotta energiából.
Kaja után pezsgőztünk egyet, majd "megjött a Jézuska".
Volt nagy öröm, elsősorban a csecsemőé.:))


Dani fél 1-kor ment el, nálunk meg kb. 2-kor csendesedett el minden...


Mi is érdeklődünk, pedig már megkaptuk a patkányainkat!:))

2011. december 25., vasárnap

Meglepi

Szerdán, 21-én csomag jött a kedvestől, kivel bizony irtó rég nem találkoztunk. Ez alatt a fél év alatt volt néhány közös ünnepünk, de hát... fizikálisan ki- és elmaradtak. Névnap, 5 éves évforduló, két születésnapunk, Mikulás - és most itt a karácsony az ő névnapjával...
A karácsonyt ugyan eddig is külön töltöttük, ki-ki a családjával, 230 km-t nem rohangálhatunk át egymáshoz, akárhány napos is az ünnep - mi szilveszterkor tartottuk meg. A szilvesztert eddig viszont még szinte mindig sikerült együtt töltenünk, a "szinte" a 2007-es szilveszterre vonatkozik, mikor is december 22-én szanaszét tört a jobb vállam és gúzsban voltam 1 hónapig. Most - nem tudom, hogy lesz. Én mehetnék, ő jöhetne, elvileg. De gyakorlatilag itt van nagynéném.
Sajnálom szegény anyámat, ő is pártolja a találkozás szándékát, hogy végül is tényleg itt az ideje, csak én meg ismerem az ő egészségi állapotát is, vele együtt Szent Erzsébet-természetét, és azt is, hogy bárkiért feláldozza magát, nemhogy a lányáért. Az is biztos, hogy nem tudom, hogy számolok el magammal, ha mégis elmegyek a kedveshez, és valamelyiküknek épp akkor baja esik. Szóval... jaj, nem tudom, nem tudom...!
De mégis nagy meglepetés volt, sőt, dehogy nagy; óriási, hogy a kedves így meglepett engem!
Mivel tudta, hogy a szintén tőle, már 5 éve használtan kapott és mélyen szeretett fényképezőgépem valamiben hibádzik, amit nem vagyok képes hirtelen megjavíttatni, ezért meglepett engem egy használt, de igen príma állapotban levő Canon Ixus II-vel, ami azért is szuper, mert akár boltba menetben is, bármikor is hordozhatom, olyan pici. Ettől persze nem válok hűtlenné az elsőként tőle kapottól, csak hát azt folyamatosan felpattintott vakuval kell tartanom, még kikapcsolt állapotban is ahhoz, hogy bármikor tudjak fényképezni. Az pedig, pláne egy ekkora gépnél eléggé utópia, hogy ne nyomódjon le a vakuja - akár automatikus megszokásból, akár pl. táskába rakáskor.
Természetesen ellátott a kedves pótakksival, akksitöltővel, kézre akasztható tartózsinórral és egy konkrétan hozzátartozó USB-kábellel és angol nyelvű használati utasítással. Ja, és mellékesen egy kártyaolvasóval...
Fotóztam is jópárat pl. szenteste, de mivel én eléggé műszaki antitálentum vagyok, most pl. egyelőre nem lelem azt a lukat rajta, ahol az USB-kábelt be kell dugni ahhoz, hogy a számítógépre fel lehessen tölteni, hatvanszori körbenézés ellenére sem. A többi egyéb műszaki dolog számítógépes ide-oda bedugdosásához - anélkül, hogy az eddigi felállást ne ziláljam össze - reménytelen nekivágnom, meg... nem is látok rendesen, mit hova kéne...
Szerencsére a régi fényképező vakuját Daninak sikerült felvarázsolnia, csak amiatt aggódom, mikor fogom újra és újra ösztönösen lecsukni. Így egyelőre csak a régi fényképező fotói vannak még feltöltve.
És hát a csomag tartalma közé tartozik 5 db könyv, melyek előző ill. kapcsolódó részeit már őáltala szintén olvastam. Csak hát sajnos, pillanatnyi helyzetemet tekintve nem igazán tudom kellőképpen viszonozni ezt a meglepetést...


2011. december 24., szombat

Poet 2011 évkönyv - Átszellemülés


Nem is gondoltam, hogy ma, december 24-én szombaton van posta!
Ugyanis megérkeztek a Poet 2011 évkönyv tiszteletpéldányai Átszellemülés címmel, szép keményfedeles kivitelben.
Köszönet Berónak (Beri Róbert), aki szerkesztette a könyvet - borítógrafika: Simon M. Veronika.
Köszönet Szécsényi Barbarának a borító hátsó oldalán lévő összefoglalóért, melyből idézek:
"Az itt publikáló szerzők közül számos alkotónak kísérhettük figyelemmel és nézhetjük csodálattal kiteljesedését, tehetségének fölívelését, magas szintű költészetének elismerését.
E közösség akarva és akaratlan is, de alakít rajtunk, magunknak szabott igényünkön emel, látásunkat élesíti, tükrökhöz fordít minket.
Korunk embert próbáló és értékrendjeivel küzdő társadalmában az irodalom, a költészet, a szavak világa egyre hangsúlyosabb szerepet kap,.
Sokfélék vagyunk, mégis hasonlítunk: a művészet ezen asztalánál ülünk, megosztva egymással lelkiségünk és a valahová-tartozni.vágyáson is túl, az érdeknélküliség nyugalmát keressük.
Az írott szó megköveteli tőlünk emberségünk legmagasabb és sokszor legnehezebben bejárható útjainak őszinte feltárását, hiszen felelősek vagyunk a verseinket befogadókért.
Ne 'csak az olvassa a versemet, ki ismer engem és szeret' - olvassák többek, ismeretlenek, kíváncsiak, mások... Emberek."
Szécsényi Barbara

A következő versem került a válogatásba:

A csend hintája

A csend hintája időnként
kirepít a zajos valóságba,
s ő maga visszavonul.
Mint naiv, félénk gyermek,
botorkálok félvakon,
védtelen s gyámoltalanul,
próbálok emészteni múltat,
széttört évtizedeket s itt e
földi létet, hibát keresni
ott, hol régen sem lehetett
semmi, de semmi mást tenni...
ahogy volt, úgy esett.
Keresek értelmet s jövőt,
ha jut még nekem olyan,
ha életem még nem vájta végleg
kőbe e gyors életfolyam.

Reményeimet a csend hintája
lendíti vissza rendületlen
a maga valóságába.
Segíts kapaszkodni, kedves,
mert félek a zuhanástól
a semmi mocsarába.

2011. december 20., kedd

Verselő Antológia 2011


Hétfőn megérkezett a Verselő Antológia 2011 - Irodalmi "virággyűjtemény" tiszteletpéldányai Koma (Komáromi János) megszokottan gondos szerkesztésében és szép kivitelében.
Az ő előszavából idézek:
"(...) Véleményünk szerint minden írás annyit ér, amennyit képes hozzátenni mások életéhez. A versek, novellák születésének az egyik célja, hogy a szerzőik írás iránti lelki késztetését megtestesítsék, hogy felszínre hozzanak olyan érzéseket, gondolatokat, vágyakat, amelyeket másként a szerző nem tud kifejezni. Hozzájárulnak írójuk önmegvalósításához, örömei, bánatai feldolgozásához. a másik, szerintem fontosabb cél az, hogy az írások olvasóinak életére hassanak, képesek legyenek hozzátenni valamit életükhöz. Minden írás, vers vagy próza üzenetet hordoz valaki, valakik számára. Ennek az üzenetnek a megfogalmazását segítik az író emberek. Azonban az üzenetek nem tudnak hatni, ha nem jutnak el a címzettekhez, ha nem érnek célba. Ezt segítik az üzeneteket hordozó kötetek. (...)"

Ebben a kötetben prózai írásaim közül jelent meg néhány.

* * *

Tündérvirág

A kis portulácska csak úgy előbújt a dolgozóm bejárati ajtajánál. Egyszer csak - lett, a semmiből. Két díszkőburkolat között, egy ereszcsatorna előtt... Kész csoda, hogy - már két hét óta - még nem lépett rá senki, nem raktak rá semmit, nem sodorták el, nem tépték ki gyomként.
Múlt héten kihozta első virágát, felujjongott a lelkem: ez egy apró csoda, mégis mennyit jelent nekem! Akkor, sajnos, nem volt nálam gép és hétvége következett... hétfőre meg elhervadt az első virágocska. De azért minden reggel felvidított a látványa, virágtalanul is. Szívós, ragaszkodó kis élet... a kő hátán is megél. Igazán példát vehetek róla.
Péntek reggelre három apró kis bimbót láttam rajta! Na, gondoltam, megint hétvégére fog kinyitni... pedig most itt van a fényképezőm is, mert délután kiállításra megyek... nem baj, ebédszünetben lefotózom majd bimbósan, addigra több fény éri majd. Azért így is elég volt jelenléte, a tudat, hogy Ő itt van, mintha arra várna, hogy szebbé tehesse reggeleimet. És széles vigyorral léptem be oda, ahova néha olyan rezignáltan, fáradtan, nehéz szívvel megyek, mintha nem szeretnék...
És mit ad Isten, amikor ebédszünetben - rögtön azután, hogy a "normálisak" elmentek ebédelni - direkt Őérte, Őt megnézni és lefotózni kiléptem az ajtón: mindhárom csodálatos ciklámenszínű virága teljes pompájában mosolygott rám! Belekönnyeztem, ahogy visszamosolyogtam rá...
Te tündér kis élet, köszönöm, hogy vagy, bármeddig is... és segítesz könnyebbé varázsolni a taposómalmot, bearanyozni a hétköznapjaimat.


A kis fakopáncs

Nyári délután - várva a buszt, gondolkodom mindenfélén... a meleg elviselhető itt, fás-bokros park szélén. Agysejtjeim mára már megtették magukét, fásult, fáradtan nyomott vagyok.
Ez ólmos, zsibbadt hangulatba egyszerre mint derült égből villám, feketerigó nagyságú, élénk, fürge kis madár csap le rám... Teste fekete-fehér mintázatú, s később felfogom, hogy tarkóján és talán szárnyvégénél piros foltok pompáznak rajta...
Meghökkenten áll el lélegzetem, még nem döntöttem: féljek-e vagy sem – ő viszont blúzomba vájva erős karmait, felfelé gyalogol képzeletbeli létráján, melynek fokait mi más alkotná, mint a bőröm... minden karomnyoma után felszisszenek, de az eset oly spontán és különleges, hogy csak nézem ámulva... levegőm visszafojtva... Ügyesen és szinte bizalmasan, szempillantás alatt átröppen meztelen karomra, függőleges irányban gyorsan s biztosan halad rajta...
Okos szeméből nem derül ki számomra, mi ez az egész kitüntetés, ez a szokatlanul bátor, hihetetlen merészség... annyira azért nem mindennapi dolog, hogy városban, út mellett, bármilyen barátságos is a megálló mögötti kis liget – fakopáncsok szálljanak az emberre... fürgén áttipegve vállamon úgy dönt, hogy most elköszön... még megcsippenti fülbevalóm, s nem mondom, hogy nem sikkantok fel... majd a közeli fatörzsre száll. Farkával támasztva testét még rámnéz, mintha kérdezné: "Ugye, nem baj, hogy kíváncsi voltam? Ugye, már nem olyan ez a nap, mint a többi?"
Nézzük egymást, nyomait dörgölöm... karmaitól s csőrétől még ég a bőröm. Majd felhangzik egy jellegzetes hang: csőre alatt koppan a kéreg, s előbb-utóbb nem lesz hasztalan a kopácsolás, szorul odabent a féreg...
Közben látszik buszom a kanyarnál... Kis fakopáncs, ég áldjon, és... köszönöm neked ezt a pár pillanatot. Bár néhol vér folyik karmaid nyomán, mégis bearanyoztad számomra ezt a napot...


Keserű győzelem

Nincs keserűbb győzelem annál, mint amikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk. Másokat, akik ehhez a valakihez legalább olyan közel állnak, mint mi. De mi akarunk lenni az elsők!
S mi - teljesen logikátlanul, de bízva abban, hogy a vélt ellenfelünk lesz olyan gáláns, neki lesz annyi tartása, hogy nem választ a mienkhez passzoló viszonzást ellenünk - napokat, heteket, hónapokat töltünk azzal, hogy addig rugdossuk, alázzuk, szégyenítsük a legyőzendő szerencsétlent, míg úgy gondoljuk, végképp kitöröltük annak emlékeiből, akit magunkhoz csatoltunk. Hát ez szánalmas.


Döntés

Vannak rossz döntések. S mert egy ideig a folyó a medrében folyik csendesen, azt hiszed, jól döntöttél - mondhat bárki bármit, te - jól végezted dolgod. Ám a döntések olyanok, mint a frissen eltett befőtt. Hónapok, netán évek telhetnek el, míg észleled az eredményt - néha a befőttön már vastag a penész, mire rájössz... ha rájössz. És ugyanazt a gyümölcsöt már soha nem kezdheted újra befőzni.

* * *

Mint eddig is, most is köszönettel tartozom a lehetőségért.

2011. december 19., hétfő

Ez sem maradhat ki nálam - X-faktor

Egy számomra emlékezetes pillanata a 2011. évi X-faktorának a legfiatalabb versenyző, Kováts Vera (16) és Baricz Gergő (21) duettje, november 26-án.
Szerintem nagyon-nagyon-nagyon jóóóó volt!:)) Egyszerre aranyos, szívmelengető, természetes és kedves, s az a kicsit fájó szomorúság, hogy milyen jó lenne újra húszévesnek lenni...

2011. december 18., vasárnap

Én és a tévé, de leginkább X-faktor

Soha nem voltam nagy tévés, néha még kicsi sem. Főleg onnantól kezdve, mikortól gyerekeim lettek, belefáradtam abba, hogy soha, egyáltalán semmit nem tudtam végignézni - s itt most külön regényt írhatnék, mi mindenért -, tehát belefáradtam, feladtam, s immáron hozzá sem kezdtem megkísérelni, hogy valamit próbálnék végignézni.
Évek múltán már a gyerekek miatt akár elő is fordulhatott volna tévénézés, szinte mindig úgy alakult, hogy annyi egyéb teendőm, hobbim stb. volt a munkám mellett, hogy - háttérbe szorult. Amit néztem, az azért volt, mert a gyerekek ragaszkodtak hozzám, hogy én is nézzem velük...:))
A gyerekekkel, koruktól függetlenül viszont sűrűn jártam moziba, majd a videó idején már más lehetett a helyzet.
A tévével továbbra is úgy voltam, hogy max. néhány folytatásosra kaptam rá (megnéztem én a Dallast, a Szomszédokat, a Família Kft.-t, a kábel bejöttével a Jóbarátokért megdöglöttem, a Villám, Egyről a kettőre, Bír-lak voltak a családi kedvenceink. Ha úgy alakult, hogy valaminek láttam az elejét, azokhoz igyekeztem is ragaszkodni, bár nagyon nem szerettem a függőséget - valljuk be, rosszulesik az embernek, ha kedvenc sorozata közben épp csengetnek, csörög a telefon, vagy nem tud hazamenni időre, dolgoznia kell és még sorolhatnám.
Mikor jött az internet, szinte végleg leszoktam a tévézésről - a Barátok közt volt az utolsó, amit egyedüliként 2006 nyaráig még néztem -, egyszerűen nem fért bele mindkettő, munka és család mellett és után tiszta sor, hogy valamelyik háttérbe szorul. Volt, hogy félévig be sem volt kapcsolva szegény műszer. És ha igen, akkor sem feltétlen magam miatt, vagy pedig csak azért, mert hébe-hóba dvd-nézést kalkuláltam épp be - úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó 1-1 negyvenperces valamiért 1 óra 20 percig tévét nézni a rohadt reklámok miatt. Oké, tudom, hogy más szemszögből természetesen nélkülözhetetlenek, csak az embernek tényleg nincs annyi ideje, hogy dupla ideig nézegessen félórányi valamit.
Kb. 5,5 éve nélkülöztem minden megpróbáltatás nélkül minden tv-beli filmet és sorozatot, műsort. Évek teltek és én csak hallottam a tévéműsorokról...
Most viszont, talán azért, mert Szilviék ideköltöztek, és náluk egész nap szól a tévé - amiből egy kis panelben átszűrődnek ezek-azok -, plusz még Szilvi is mindig szívesen segít benne, hogy épp mi van, hát végre megtanultam, mi a fene is az az X-faktor, és a műsor első hónapjaiban csak néha, mondjuk, esti konyházás közben ugrottam be közéjük, mert valamiért megfogott valami hang vagy dal, és ott ragadtam pár percre. Vagy ezért, vagy azért. Néha tátott szájjal néztem, hogy úristen, mik vannak... és honnan veszik az önbizalmat... meg egyáltalán, hogy lehet ide ilyeneknek bejutni, hát nincs itt semmilyen szűrő? Vagy csak azért, hogy az emberek az elképedéstől röhögni is tudjanak?
Ám néha pont az ellenkezője történt: a döbbenet, hogy micsoda hang, micsoda tehetség...
Summa summárum, nem kezdtem ezért saját tv-t kapcsolni vagy leülni elé, de mikor nemrég beteg voltam és egyik szombaton nem tudtam mást, csak lázasan hörögve, csaholva feküdni, miközben mellettem a földön egy kislavórban tornyosult nagyjából fél százas csomag szarrá ázott pzs, akkor már csak bekapcsoltam a tv-t...
S innentől mondhatom, hogy az X-faktor döntőjének utolsó 5 részét már láttam, mivel megfogott, s ezért képes voltam számon tartani. Nem bántam meg, ragyogó, színvonalas volt. S őszintén mondhatom, ebben az 5 részben mindenkit sajnáltam, akinek ki kellett esnie, mert itt már tényleg profik voltak - és gondolom, az előző döntős részekben ugyanúgy.
Bőven volt részem lúdbőrzésben, meghatottságban, lelkesedésben, felindultságban...
Voltak nagyon szép, emberi pillanatok, gesztusok. Pl. néhány mentori reakciónál, párbajnál, versenyzői nyilatkozatnál... és csoda hangok, emberkék, előadások... és hát maga a ZENE, így, nagybetűkkel, ami, ha nem lenne, borzalmasan üres lenne az élet. S itt persze én nemcsak a pop-, rockzenére gondolok, hanem bármilyen nagyszerű komolyzenei koncertre, Rákász Gergő orgonazenéjére, a Kodály Kórus vagy bármelyik profi szintű kar előadásaira, de ide sorolom amatőrként akár a Rocksuli időnként különlegesen tehetséges fiatal zenészeit-énekeseit is - mind-mind "eszméletlen" érzéseket képes kihozni az emberből.
Számomra a zene összefügg a szeretettel. Amikor teljes mértékben meg tud érinteni valamilyen zene, az, ami olyankor a lélekből kicsordul, az nemcsak a katarzis, az maga a szeretet...
S ezt lehetett látni az idei X-faktor győztesének, Kocsis Tibornak számos csodás előadott dala által is - nemcsak fantasztikus hangját adta a dalokhoz, hanem hozta és egyúttal tovább tudta adni emberségét, hitét, szeretetét.
Szívből gratulálok neki, megérdemelte! És ugyanúgy a többi döntősnek is - remek csapat voltak.

2011. december 15., csütörtök

2011. december 12., hétfő

2011. december 9., péntek

Átverés

Nagynénémet, akit istápolok, napokon keresztül leáztatták a fürdőszobájában. Olyannyira, hogy nem csak ott csöpögött és terjedt szét szinte az egész plafonon, hanem már a konyhája falán is látszott. Hivatalos, heti egyszeri besegítő gondozója intézi a hasonló hivatalos ügyeket, úgyhogy ő rendezte a telefonokat az áztató lakás tulajdonosai és a biztosító felé is, minek alapján kijött a biztosítós ember, és megállapította, hogy 30 ezret tudnak fizetni a beázásért.
Teltek a hetek, majd e hét elején jött egy, nagynéném szerint nem a megszokott postásuk, hanem teljesen ismeretlen, alacsony, fekete fiatalember. Pont abban a pillanatban érkezett, amikor nagynéném kísérte kifelé az őt meglátogató, szomszéd házban lakó idős barátnőjét. Gondolom, seperc alatt lemérte nagynéném korát, fizikai állapotát, és hivatalos, utasító hangon aláírást kért. Ő azt sem tudta, miről van szó, de hát ugye, az egyen-postásruha az rang, és ő, saját neveltetéséből, magából kiindulva nem feltételezett semmi rosszat. Mondta, hogy neki ehhez fel kell tennie az olvasószemüvegét, és ehhez bottal betotyogott óra/2 méter sebességgel a szobájába. Mikor megfordult, a postás ott volt közvetlenül mellette. Mi tagadás, én úgy tudtam és az a tapasztalatom, hogy a postás nem jön be, főleg egy idegen, maximum, ha behívja az ember.
Nagynéném elmondta, hogy korrekten lehajtotta a papír felső részét, amit határozottan aláíratott vele. És mélyen táskájába bújva elkezdte neki előszedegetni a két ötezrest, egy kétezrest, három ezrest és két ötszázast. Hadd bíbelődjék vele a szerencsétlen öreg. Még azt is mondta, hogy "ezzel húsz", és viszontlátásra, már ott sem volt - még a kis rózsaszín papírcsíkot sem hagyta ott, amit egyébként bármilyen pénzkifizetésnél megkapunk!
Nagynéném, mire rájött, hogy mi a fene ez egyáltalán, meg újabb idő elteltével felfogta, hogy neki 30 ezret kellett volna kapnia - nem mellesleg én aznap délután, mikor mentem hozzá, már felvittem a biztosító levelét, melyben írásban is közlik vele, hogy kiutaltak a számára 30 ezer Ft-ot -, és ehelyett a postás szerint 20-at kapott, már romjaiba dőlt magától az embertelenség, becstelenség tényétől.
Aztán jóval később felfogta, hogy ami címleteket fentebb is felsoroltam, az nemhogy nem 30, de csak nem is 20, hanem mindösszesen 16 ezer Ft - hát teljesen összezavarodott.
Tény, hogy ő nem jár sehova, nem költ pénzt. Ami pénzt ad, az ételhordónak, előre kiszámítva, máshonnan adva adja oda, és nekem ad olyan 1-2 hetente a kajájára és egyéb szükségleteire, márpedig ez az idő óta nem fordult elő.
Szegény nem is akarta elmondani szégyenét, hiszen egész életében pont hogy az ellenkezője volt jellemző rá. 42 évet dolgozott számvitelben, nagyüzemi statisztikus, majd közgazdász volt.
Besegítő gondozója kérdése nélkül, miszerint megkapta-e már a biztosítótól a pénzt, el sem mondta volna...
A gondozó viszont nem ódzkozik a becstelenségek utáni mászkálástól - ment is a postára, mondván, hogy "na, ennek az emberfélének itt lesz a vége a munkaviszonyának!"
Nagyon hálás vagyok neki, mert nekem sem mennek ezek a dolgok. Bármit megcsináltam a kéthetes betegségem utántól is nagynénémnek, nemcsak a betegségem alatti vásárlást - annyit súroltam, hogy minden vizes berendezése olyan, mintha új lenne, őt lefürdettem (ami nem egy egyszerű művelet), felmostam a linóleumot többször, oda-vissza hordom és mosom a mosnivalót, orvosnál ültem órát, majd gyógyszertár (szinte 2-3 naponként), csekkjei befizetései stb. - pótkulcsa elkérése másik házbeli szomszédtól, vízóraállás bejelentése szomszéd házbeli felügyelőnél -, mindent megteszek, csak ilyen ügyeket, ráadásul bizonyíték nélkül ne kelljen intézni! Isten a tanúm, hogy balekségem miatt is mennyi saját pénzem is elúszott már az életben, mert inkább hagytam a fenébe, akár több bizonyítékkal is, mert képtelen vagyok harci felkészültséggel, igazam teljes tudatában is reklamálni. Bármilyen hivatalos ügyintézést rühellek, de a reklamáció és az igazam kivívása szinte fóbia nálam. Sokkal többet ártok magamnak az ideggel, ami ezzel jár, úgyhogy magam miatt inkább feladom és "megpróbálok felejteni" én is, ha átvágnak a palánkon.
Nem nagyon tudtuk felmérni, hogyan, hiszen az a szerencsétlenség, hogy nagynénémnél a biztosító levelén kívül semmiféle bizonyíték nincs, de egyedül a postás és az ő szava állnak egymással szemben. Ha a postás azt mondja, hogy márpedig ő kifizette, és a hölgy nincs eszénél, akkor kinek hisznek? Ugyanez vonatkozik a rózsaszín csíkszelvényre... ő odaadta, nem tehet róla, ha a hölgy elszórta valahol...
Mi itthon napokig rekonstruáltuk az eseményeket, mert onnantól kezdve, hogy nemhogy nem 20, hanem 16, ez felülmúlta nagynéném koncentrálási erejét, és szegény magába roskadt. Úgy döntött, hogy inkább elfelejti...
Most persze a gondozónk, ahogy reklamált a postán, megadta az adatokat, naponta hívják telefonon nagynénémet. Most újabb kavar, hogy az érintetlen pénzcsomó, amit kapott a postástól, a postás által kijelentett "ezzel 20", amit ő el is hitt - az végül is csak 16! És a postán, ugye, a 20 lett bejelentve, a kapandó 30 helyett... jaaaaj, őrület! Az ominózus "postás" már másnaptól beteget jelentett egyébként... érdekes, milyen jól volt előző nap, mikor ki tudja, hányadikként vágott át egy-egy idős embert.
Nem tudom, mi lesz a vége, de szegény nagynéném, nem elég a saját baja, a beázott fürdőszoba - de ő is teljesen bele van már roskadva...
Az uraság biztosra ment - ő ismeretlen postás itt, valamint látta, hogy nagynéném alig bír mászni, nem is lát jól, tutira nem fog utánarohanni, hogy de hát a szelvény, vagy hogy uram, ez csak ennyi és ennyi, amannyi helyett...
Minden egyedülálló és idős, beteg ember - ha mindhárom fennáll, halmozott az eset - vigyázzon! Semmilyen ismeretlen hivatalos emberben nem lehet megbízni fenntartás nélkül! Tessék megkérdezni, ha már magától nem mondja, kitől jött és mennyi pénz, valamint számolja is meg; mindegy, mennyi időbe telik! Vaktában ne írjon alá semmit! És ha látják, hogy a hivatalos személy behajtja a felső részét, tessék látni akarni, nem aláírni vaktában! És a szelvényt elkérni!

2011. december 6., kedd

Meki és Miki


Elsősorban Bencus miatt megünnepeltük Mikulás napját (de azért Szilvi is kapott ezt-azt és én is kaptam egy Merci csokit).
Miután már amúgy is, 1 hónappal az előző után újra fellépett Meki-ízvágyunk, ezért fogtuk a Meki A4-nyi, "egy árán dupla menü" ajánlatait, és elbandukoltunk a Mekibe. Megint szép időt fogtunk ki december ellenére, pár órát még a nap is sütött.


Hatalmas adag kajákat kaptunk 3 letépett duplázós menücetliért (és persze egy-egynek az áráért), az italokkal nem is tudtunk mit csinálni, nem vettük igénybe, hiszen többet nem tudunk inni, mint amennyit meg bírunk... ha előre gondolkozunk, nyilván lehetett volna gondoskodni 2-3 fedett pohárba pakoltatásról, de aztán már nem bíbelődtünk vele utólag.
Az el nem fogyasztott kajákat nyilván el tudtuk pakolni, és ismerve "hatalmas" étvágyunkat, nekem még otthon plusz kétszeri kaját jelentett, sőt még jó adag sült krumplit át is adtam kapcsolt részeimnek. Szóval tekintetbe véve, hogy amúgy is csak kétszer eszem egy nap, ezek közül az első esik jól dél körül, de az is "kisadagos", második, este már csak imitálás, hogy kibírjam a gyóccereket.
Bencus dupla Happy Meal-menüt kapott, természetesen különböző játékokkal. És természetesen imádja a ketchupos sült krumplit, rengeteget meg bír belőle enni, de még az egyik sajtburgere felét is megette! Formában volt.:) Ők is ették még otthon is egy darabig a cuccokat.
Ami még nem volt menüben, mi Szilvivel kértünk salátákat és kávékat is. És meglátogatott bennünket is a siketnéma ember, gyakorlottan pakolgatta az asztalokra a repertoárt, 1-1 fóliázott ismertetővel, hogy ki ő és mennyibe kerülnek a darabok... itt a Mikulás-maciról és -oroszlánról van szó... megvettük.


Este pedig, nézzenek már, ahogy hazamentem keresztanyámtól, jéééé, csodák csodája, megjött a Mikulás!
Sajnos, kínlódnom kellett sokat a fényképezővel, mert mostanság nem akar a vakufedél felpattanni. Az utóbbi idővel sikerült a körmömmel manuálisan besegíteni neki, de most egyszerűen, 20 perc folyamatos próbálkozás után lett végre eredmény, miután kiskést, gémkapcsot és zsilettet is bevetettem... na, akkor tudtam fotózni valamennyit, de addigra meg Bencus már elvesztegette a türelmét... ugye, először is ki kell várni, míg én nagynénémtől hazajövök... aztán még a géppel is kínlódni kell. Aztán meg sokáig nem volt hajlandó az arcát mutatni vagy a sok-sok mikulásos ajándék közelébe menni...
Közben visszaemlékeztem, hogy az én gyerekkoromban kizárólag a Mikulás-csomag volt az ajándék. Az lehetett bóti vagy sk. készített - ez utóbbi nyilván dúsabb, gazdagabb és finomabb volt. Anno nem volt divat pl. édességen vagy gyümölcsön kívül mást is kapni, de mivel a család közeli tagjaitól kaptunk 1-1 csomagot, így emlékszem, néha 7 csomagom is volt...


Emlékszem, hogy már az én gyerekeimnek is másabb volt. Jó, nem kaptak "hatalmas", úgymond, szinte karácsonynak is "megfelelő" ajándékokat, de azért apróbbakat vagy könyveket igen.
Bencus már valójában bármit kap ilyenkor - jó, nálunk eleve nincsenek óriási dolgok még karácsonykor sem. Talán a legók méretei fognak változni: a karácsonyiak biztosan nagyobbak lesznek...:))
Azért tűnik soknak pl. ez a mikulási ajándékhalmaz, mert benne vannak más családtagok Bencusnak szánt ajándékai is, sőt részt vett Bencus egy apás munkahelyi Mikulás-napon is, ahol szintén kapott, meg az apai családtól sem jött nyilván üres kézzel.

2011. november 30., szerda

Vírusos idők

Nem bánnám már, ha kilábalnék ebből a takonykórból.
Nem esküdnék meg rá, hogy nincs valamilyen összefüggésben a 15-én megkapott influenza elleni védőoltással, bár már tizensok éve kapom, probléma még soha nem volt vele. Tudjuk, hogy a védőoltás csak bizonyos fajta vírus(ok) ellen véd, de ettől még simán elkaphattam ott a váróban alattomban egy teljesen másfajta vírust is.
A megkapott védőoltás egy gyengített vírus. Másnap emiatt általában egy kicsit "zsiborgós" (náthásság előtti állapot érzése) szoktam lenni, harmadnap már semmi. Most is így volt, addig stimmelt is minden, hogy harmadnap semmi. Még negyednap is csak délután környékén éreztem, pont nagynénémnél tanyázva, hogy úristen, mintha megint "zsiborgós" lennék, de hát az lehetetlen! Az, mondjuk, ebben az állapotban sem vigasztal, hogy AZT a fajta influt tutira nem kaptam el, ami ellen beoltottak!
Az is bekavarhatott, hogy Bencus hazahozott előző hétvége után valami takonykórt, ami után neki harmadnapra ugyan semmi baja nem volt már, ám az anyja lényegében még most sem lábalt ki belőle. Szilvinek kb. két nap előnye van velem szemben, ő már elkezdte a takonykórt és torokfájást, mikor én még az oltás utáni zsiborgás után "normális" voltam... Aztán én is beindultam.
Innentől ez csak súlyosbodott, lényegében iszonyatos torokfájással kezdődött, úgy 3 napig, a Mebucain nagyon hasznos szokott lenni, most is az volt; és hát égett a szemem, fájt a fejem - és még mindig azt hittem, ennyivel megúszom. Sajnos, nem.
Végigcsináltam minden tőlem telhetőt, jött a takonykór, lényegében szinte pzs-halmok magam elé "kötésével", folyamatos csörgéssel-csattogással, orrcseppel, Neocitránnal, jött a láz is, kb. 5 napig nem volt 37 alatt még Algoflex után sem. A csúcs: a folyamatos csörgés-csattogás-csaholás éjjel-nappal. Nappal még csak hagyján, de éjjel azért jó lett volna néha aludni is...
Mivel itthon vagyok, nem mentem orvoshoz, de ööö.... tartok tőle, hogy ahogy mindig is szoktam utóbbi munkahelyemen, ezt is, mint annyi mást ugyanúgy lábon hordtam volna ki. Nem jókedvemből; kényszerből.
Nálunk 1 nap táppénzért is megvonták a teljes havi étkezési utalványt... meg kirúgásnál is előnyben részesült a soktáppénzes. Mily megnyugtató, hogy engem ezért nem rúghattak ki, ugye...:D (Baromira érdemes volt...:P)
Lassan 2 hete tart, és még talán mától mondhatom el, hogy talán mintha kifelé mennék.
Az utolsó 3 napban leugattam az égről a csillagokat is... pedig egyáltalán nem vagyok köhögős fajta. De most még hasi izomlázam is van a sok csaholástól...
Az amúgy is getva étvágyam a nulla alá süllyedt. Úgy könyörögnek, hogy egyek már valamit, mert a sok idióta gyóccer, amit itt a takonykóriak mellett a szívbajra, a reumára, csontritkulásra kell szedni, kikészít, való igaz, de én mondom, hogy pont azért, mert ezek annyian vannak, hogy jóllakok velük, oszt kész. Tudom, ez gyerekes vicc, osztani én is tudom ám mindenkinek a jótanácsot fordított esetben; és igazuk van, de ha egyszer nem kívánok semmit, vagy visszajön, ami nagynehezen lemegy, hát nekem az egyáltalán nem éri meg, hogy lekínlódjam.
Nagynénémhez járás persze most nincs, onnantól kezdve, miután kész tény volt, hogy kitört rajtam valami. Sem ő, sem én nem akarjuk, hogy elkapjon bármit is, és azt hiszem, óriási hiba lenne, ha ő a jelen állapotában elkapjon akár csak fele ilyen nagyságrendű és leépítő vírusos torokgyulladást, lázat, náthát, köhögést. Akármilyen stádiumában voltam a betegségnek, azért nyilván folyamatosan tartottam a kapcsolatot vele, és bármilyen állapotban, 38,5-tel is felöltöztem és bevásároltam neki, amit kért vagy kellett, hiányzott. Odaérve kezet mostam, szám és orrom elé raktam egy maszkot, és gyorsan ki- és elpakoltam.
De ott lenni, mosogatni nem engedett, merthogy higiénia. Egyszóval retteg a betegségtől, és igaza is van. Csak hát így meg állandó a panasz, és nyilván tudom is, hogy milyen gyenge, alig mászik, alig bír valamit megcsinálni; a nap nagy része azzal telik el, hogy amiért nagyon fontos felállni, azt csigalassúsággal, bottal megteszi, s már el is telik viszonylag mozgalmasan a nap. De igazándiból, ami miatt még inkább szenved, az az egyedüllét; azt sosem bírta, bár mivel egész felnőtt életében egyedül volt, igazán megszokhatta volna. Ezt próbáltuk mindnyájan telefonokkal pótolni. Szilvi se tudott helyettesíteni, lévén ő is dettó hasonló állapotban, örült, hogy Bencus mellett helytáll...
Anyukám mászott (szinte szó szerint) el hozzá tegnap, egy csomó cuccal - házi főtt kaják, befőttek, bolti himihumik, sütik, édességek - Dani munka után elément és segítette cipelni a cuccát, szegény anyukámnak végül is pont elég volt saját magát... Neki ez egy hatalmas tortúra! Aztán odaérve elrakodott, és leolvasztotta a hűtőjét, mert bár alig volt még rajta valami, ami ezt indokolná, de nagynénémben már majdnem összedőlt egy világ, mert ilyenkor már ő réééég (november elején!) le szokta olvasztani! Nem a rászorultságot nézi, hanem a naptárt... És most, ugye, én nem tudom megcsinálni, hiába megígértem. Mondtam, hogy akár így is leolvasztom, ha már annyira okvetlenül kell és nem bírja kivárni, míg mehetek; hisz az enyémet is betegen olvasztottam le... de nem engedte. Kész.
A hűtő leolvadt, anyám szerint tizedannyi gond sem volt vele, mint a mieinkkel szokott (a mieink ui. tényleg rá szoktak akkor már szorulni...:))), emlékszem is, a szeptember elejit is milyen seperc alatt megcsináltam.
Nagynénémnél minden feltankolva, anyám pedig este 7 előtt már otthonról hívott, hogy tudjam, hazaért; bár az utolsó 50 méternél már majdnem feladta... az húzós volt. Roggyant vele a térde összefele és hasogatott a lába... Ilyen hosszabb, lábigénylős programot csak két fájdalomcsillapító között tud beiktatni - ha muszáj. Megvárni, míg egy bevett gyógyszer hatni kezd, akkor "gyorsan" elindulni, és lehetőleg, mielőtt újra elviselhetetlen a fájdalom és muszáj a gyóccer, addigra haza kell érni...

2011. november 29., kedd

Véges adakozások

Már régóta esedékes volt tenni valamit, de valamiért azt gondoltam, ha az évek óta egyre szaporodó fajtájú alapítványi segélykérő számlák közül a nyári leépítésem óta fajtánként pár egymás után jövőt nem fizetek, akkor egy idő után maguktól sem fognak többet küldeni. Nem így történt: küldik és küldik továbbra is, egyiket-másikat kis apróságokkal (könyvjelző, jegyzettömb, naptár minden fajtája, képeslapok, matricák, öntapadós címkék) megtámogatva, hogy még nehezebb legyen ellenállni a hozzám hasonlóknak.
Fél kezem ujjai sokan lennének hozzá, ahányan tudnak erről a "gyengeségemről", hogy mindig megsajnálom az ilyen alapítványokat, elgyengülök apró kis örömszerző ajándékaiktól, azonnal empatikusan átélem a leukémiás gyerekek... a mentősök... a rákosok... a nők a mellrák ellen... a vakok és gyengénlátók... a vakvezető kutyaképzők... a bohócdoktorok... a madárvédők... a WWF természetvédők... ökumenikus segélyszolgálatosok... stb. stb. sorsát-dolgát; és míg dolgoztam, bár egyedülálló lakásfenntartóként és nem semmi eltartottakkal ("kapcsolt részek"), de rendszeresen adakoztam nekik számlánként 2000-2000-eket... Ebből - mezei havi bér esetén, ezt hangsúlyozom! - 1-2 db havonta még hagyján, ugye, nem vevődik úgy észre, de mikor, mondjuk, 6-8... mindez az alap állatmenhelyi támogatásokon felül, hát akkor már inkább nem mesélek róla. Magánügy. Most is az, de apropója van, amiért írok róla.
Nem tudja, csak pár ember - leszámítva az állatmenhelyes dolgokat, mert azokról itt is beszámoltam, és az ők havi alaptámogatásaik még meg is maradtak... egyelőre... -, mert egyszerűen egyrészt vagy hülyének néznek, vagy ha megértik, elismerik, sőt netán tisztelik is "mániámat", akkor is irreálisnak tartják az én valahai fizetésemből és támogatottság nélküli státuszommal ezt a "zakkant" és rendszeres adakozást; másrészt van, akinek ha kétszer-tízszer-százszor akkora bevétele van, mint nekem volt, netán szintén jövedelemmel ellátott párja, valamint kacsalábon forog; akkor is inkább megvenné a háromszázhuszonötödik rucikát meg topánkát, mint ilyen őrültség eszébe jutna. És nyugodt is a lelkiismerete, mert végül is ő évente befizeti az 1%-ot az adójából (amit mellesleg úgysem ő kapna meg)...
Ez az átlag, az etalon. S a pénzét pedig mindenki arra használja, amire akarja. Adakozni egyáltalán nem kötelező.
Vannak persze kivételek. Aki nem így, mint én, az speciel fizetése nagy részét pl. állatmentvényekre költi. Ezt választotta, és egészen biztosan csinálja is, míg bírja; és abban is biztos vagyok, hogy nem lottóötösből. És én megértem.
Szóval én vagyok ilyen hülye, hogy nem nyugodhatok, ha valakin segíteni lehetne és (főleg) tudok, mert fontosabb, mint a sokadik ötszámjegy-árú ruci (megsúgom, nekem még nem volt olyan). De az is igaz, hogy nekem nincs szükségem rucikákra; több évtizedes, feltűnésmentes, ám elnyűhetetlen, örök életű cuccaimban és szükség esetén olcsó helyeken beszerzett ebben-abban sokkal  nagyobb örömet okozott mindig is az a tény maga, hogy segítettem.
A koldus mellett sem tudok elmenni, főleg, ha valóban csak a kiszolgáltatott nyomorúság látszik rajta; de az emberek zöme nem azért nem ad, mert nem sokszorosa a jövedelme az enyémnek, hanem az előítélet miatt, amivel saját lelkiismeretét is gyökerében elfojtja: "minek, úgyis italra költi!" Biztos benne? Frászt. A koldus is emberből "lett". Ahogy más és más minden ember, az a koldusokra is vonatkozik...
Na de ne térjek el a lényegtől. Segíteni akartam, és meg is tettem, míg tudtam. Örömmel, őszintén.
Nyár óta viszont lapátra tettek, és segélyen/támogatáson élek. Élek, amíg van a végkielégítésből lecsípnivaló hozzá és a számlákat ki tudom fizetni. Az evésen már alapból nem tudok takarékoskodni, egyszer, max. kétszer eszem egy nap, akik látják vagy tudják, azok szerint is felháborítóan keveset. Csak létszükséglet vétetik. Most már viszont - nem bírok segíteni.
Gondolkodtam rajta, hogy letojom. Küldik a csekkeket és a szívhez szóló leveleket a kis ajándékokkal? Majd észreveszik, hogy nem fizetek és abbahagyják. De lassan fél év eltelik és nem veszik észre. Már 5 vagy 6 darab 2012-es fali, asztali, zsebnaptárom van. Egy rahedli matricám, levonóm, képeslapjaim. Megint csak megsajnáltam őket - de akkor sincs miből pénzt küldenem! Hát legalább ne pazarolják rám az ajándékocskákat meg a postaköltséget...
Így ma magam elé vettem az összes különfajta levelet, megpróbáltam kikeresni az e-mailcímüket, és akiknek megtaláltam, megírtam nekik, hogy vegyenek ki a listából, mert (ha nem vették volna észre) nyár óta, sajnálattal, de önhibámon kívül adakozásképtelen vagyok. Munkájukhoz sok sikert, maradok tisztelettel.
Persze lehet, hogy nem jó mélcímet írtam ki, vagy nem fog illeszkedni a kontaktus a megkapó és küldő között, de mást nem tudok tenni.
Igazán boldog lennék, ha inkább adakozhatnék, minthogy lehet, nemsokára nekem kell kéregetni. De hát ez van.

2011. november 26., szombat

Dani immáron 26 éves...

Dani ma hajnali 3.15-kor lett 26 éves. Hihetetlen, mintha most lett volna...
Messziről, csak a fejformájából meg tudtam állapítani, hogy ő az én "kiszcecemőm", amikor a klinikán betolták a kétsoros veknis szekérrel a 24-25 személyes nagy népi kórteremhez tartozó összes "veknit".
Hatalmas homloka és hátul "kontyos"-nak nevezett búbos fejformája volt. Születési fejátmérőben 8 cm-rel "verte" a nővérét, holott súlyban csak 20 dekával, centiben pedig csak 1-gyel volt nagyobb Szilvinél (Szilvi 3150 g/48 cm, Dani 3350 g/49 cm). Ha első gyerek lett volna, nem bírtam volna normálisan megszülni...



Nagyon sok és boldog születésnapot kívánok,
Isten éltesse sokáig "idős csecsemőmet".:))


2011. november 25., péntek

Simon's cat...

Pár napos késéssel én is kapom az értesítést az új Simon's catról, ami mint mindig, most is naccerű!:))

2011. november 22., kedd

Sodrásban 2011 - antológia

Hétfőn kellemes meglepetés ért: házhoz szállították a Sodrásban 2011 - Amatőr költők antológiájának tiszteletpéldányait. A könyvet a Barátok Verslista vezető egyénisége, Baranyai Attila (Anisse) szerkesztette és tipografizálta, borítógrafikáját Benyusz Csilla készítette. Az antológiában 57 amatőr író és költő, valamint 5 grafikus művei szerepelnek.


Az antológiában 3 versem szerepel - olyan szerzők között, kiknek egy könyvön belüli társaságára igazán büszke lehetek. Ez a 18. antológia, melyben közölték verseimet.


Míg nem késő

Ifjúkorban más a fontossági sorrend,
végzed ímmel-ámmal, mi kötelező,
de inkább kergetnéd és élnéd a sűrű,
számodra fontosnak tűnő, zűrös napokat,
füstösen fülleteg, tegnapra nem emlékező,
baljósan zajos éjszakákat,
melyek "buliságából" a hiányérzeten kívül
semmi, szinte semmi nem marad.
Hogy rohan az idő, azt sem látod még,
nem veszed észre az apró ráncokat,
ám agysejtjeidbe lassan s észrevétlen
az évek más előjeleket lopnak,
más lesz az értékrend, s más jelent
ugyanaz a történet, mozdulat,
s talán van esély még rá, hogy
pótolj valamit vagy meglásd a fontosat:
a felhők szépségét, a fák tiszteletreméltó
hallgatását, az ég kékségét, a hold
rejtelmes ragyogását, a hegyek fenségét,
az éj suttogását, a kispatak csörgését,
éld át egy kutya barátságát, értékeld
gonddal hűségét, ragaszkodását,
vedd észre, ahogy a pillangó finom
nesztelenséggel röppen a virágra,
légy hálás, hogy felkel a nap és
új reményekkel nézhetsz a világra.
Egyszerre máshogy kezded látni
magadat, anyádat, apádat, s hányszor,
de hányszor fogsz sóhajtani attól,
ahogy majd saját gyereked hozzád szól...
hányszor látod majd be, hogy igen,
ugyanezt érezték anyám s apám...
s magadba roskadsz a fájdalomtól.
Ne titkold, még mindig nem késő,
tárd ki a szíved, lásd meg a szenvedőt,
neked csak pár jó szó és simítás,
míg neki tán túlélés és segítő erő...
hogy ne mondhasd majd az út végén,
hogy bánom nagyon, de most már késő,
oly sok mindent máshogy tennék,
de vége, nincsen már... sajnos, lejárt az idő.


Sakura-ünnep

Ragyogott ezer és
millió cseresznyevirág
a Sakura-ünnepen,
rózsaszín és fehér csodák
az öröm, a tisztaság
és nyugalom napján
a Füvészkertben.
Ragyogott lelkünk is,
minden pillanatot - a jelent,
a békét, a szépséget -
elraktároztuk szívünkben,
a rózsaszín, apró virágok
csillagként szikráztak szemedben...
Köszönöm, hogy vagy,
s hogy e napon én is
boldog és szép lehettem.


Dorombol az éj

Két macska dorombol
ébrenlét és álom között,
kezem a harmadikon
- kis kabala hócicámon -,
s arcoddal szemhéjam mögött
csendesen megszűnök.

2011. november 21., hétfő

Gondok és betegségek

Már péntek délután éreztem valami rossz közérzetet, gyakrabban kellett fújnom az orrom és ahhoz képest, hogy én "indokolatlanul" baromi ritkán szoktam tüsszögni, most tüsszögtem. (Csak reménykedni tudtam utólag, hogy nagynéném nem kapta el, hiszen pénteken még ott "tanyáztam".) Szombatra már irtózatos torokfájással és levertséggel, vasárnap ugyanez lázzal, felturbózva jelentkezett.
Az egész előzménye szerintem Bencus által lett hazahozva egy apás hétvége után, aztán elkapta az anyja, majd én. Szilvi jelenleg még nálam is sokkal betegebb, 38-sok a láza, tele takonnyal és köhög, mint állat. Én mindezt csinálom, csak kisebb fokozaton. És csak reménykedve, hogy semmi bekavarás nincs és nem is lesz azzal kapcsolatban, hogy én kedden megkaptam az influenzaoltást...
Szombaton már csak bepakoltam nagynénémhez a bevásárlást és nem maradtam - kizárólag az ő érdekében. Úgy vásároltam, hogy több napra is megfeleljen. Azóta telefonon tartjuk a kapcsolatot, isten ments, hogy tőlem kapja el, ami még ronthatja is az állapotát! Egy közös, gondozó foglalkozású ismerősünk figyel rá folyamatosan (egy házban laknak), hogy bármi probléma lenne, ő megy, illetve szól nekem.
Vasárnapra alig aludtam a láztól, hol a hideg rázott, hol melegem volt, péntek óta szedtem a Neocitránt és Mebucaint, melyek jót tettek, de azért mégiscsak szarul voltam.
De fel kellett húzzam az órát fél 7-re vasárnap, mert a vízszerelőt csütörtökön felhíva ezt az időpontot kaptam: vasárnap reggel. Na most, ezt tág fogalom, ezért úgy gondoltam: 8-ra puccba kell állnom, mind magamat, mind a helyszíneket illetően.
Természetesen csak fél 11-kor jött... és egy óráig dolgozott az összes vízcsapon a házban, továbbá kicserélte a fürdőszobai mosdókagylót (9 éve cseréltük, azóta minden ismert külső behatás ellenére összevissza repedezett, sőt, az alján (!)már törött a mosdókagyló - "elfáradt" az anyag, van ilyen), és az az alatti műanyag csatlakozórendszert (vagy nemtom, hogy is hívják). A konyhai vízcsapunk már hónapok óta csepeg, szivacsokat rakunk alá folyamatosan, hogy pl. lehessen aludni... szóval ideje volt. Elég nagygenerál szükségeltetett, fő, hogy túlvagyunk rajta, s én megkönnyebbülve adtam át a végén egész havi kosztpénzünket.
(Amit mellékesen eleve a nyár eleji 3 havi végkielégítésből sajtolok még mindig ki, apró szükségrészletekben, ám június óta folyamatosan...)

2011. november 19., szombat

Pamacs

2011. augusztus 21-én múlt 16 éves Pamacs, kedves ismerősünk, Pamcsika cicája, aki mától már boldog a Szivárványhídon túl. Megadatott neki a szeretet, a biztonság, a nyugodt, szép, hosszú cicaélet - szerető gazdival.
Örülök, hogy megismerhettem őt és gazdáját, többször láthattam és simogathattam, sőt egy alkalommal fésülgethettem is. Beteg gazdija helyett barátom vitte - mint évek óta oltásaira is - utolsó útjára a végelgyengülésben távozni készülő cicát...

Isten veled, Pamacs!:(

(1995. aug. 21. -- 2011. nov. 19.)

"Nekem már nincs a földön otthonom,
És vissza nem tartanak szelíd kezek,
Kicsit még sütkérezem a napon,
És aztán… csöndben… én is… elmegyek."
(Reményik Sándor)

2011. november 15., kedd

Egy nap a sok közül

Mozgalmas egy nap volt.
Hajnali 5-7-ig időnként felbődült a vízvezeték a házban, anélkül, hogy közülünk bárki is használta volna bármelyik vízcsapot. Ezt pár hete csinálja, akár éjjel is. Olyan erősen, hogy kb. így tudom elképzelni a háború idején a légiriasztást. Fogalmam sincs, hogy nem hallja vagy tesz ellene valamit az, aki használja épp a csapjait.
Az én csapom sem tökéletes - sajnos, csepeg -, de ha én engedem a vizet, nem bőg a rendszer. Viszont ilyenkor hajnalban, vagy éjszaka lefekvés után nekem kell felpattannom, és ha bármelyik csapot egy kicsit megengedem, abbamarad a bőgés. Ő miért nem tudja magának kicsit megnyitni a másikat vagy enyhébb nyomásúra állítani? Hadd bőgjön a rendszer, hisz ő fenn van! Mire elaludnék, már megint kinyitották bőgve a csapot valahol. Volt már, hogy annyira kivoltam az állandó felugrálástól, hogy kipróbáltam, meddig bírják. Valahol valaki szintén előbb-utóbb feltápászkodott, hogy saját csapja nyitásával hallgattassa el az iszonyatos bőgést.
Volt, hogy Bencéék épp fürödtek - elzárt csapok mellett -, mikor felhangzott a bőgés, s a gyerek már retteg tőle. Itt volt eléggé ezermester öcsém is épp tegnap délelőtt, aki tanúja volt egy ilyesminek, és jelezte, hogy az illetőknek valóban ideje lenne valamit csinálni, az egész házban zeng az üvöltő zaj...
Mire reggel megszűnnek a szapora vízhasználások, már felesleges visszaaludni... így készre pakoltam nagynéném tegnap kimosott, s azóta megszáradt mosnivalóját, majd a jószágok rendezése után felmentem a városba egy óráshoz 3 karórával (nyilván nem mind az enyém), melyek némi elemcserére szorultak.
Csak lestem a kb. 6 nm-nyi területű üzletet, míg sorbaálltam, és elképedve néztem az idős embert, aki szuper gyorsasággal, nagyítókkal a szemén tüsténkedik órák tömkelegével, miközben az ügyfelek egyre csak jönnek a 6 nm-re... Le a kalappal előtte... 8 órán át ezt csinálni, tök egyedül munkálkodva, pillanatnyi szünet nélkül, relatíve igen olcsón; azért nem semmi. Még egy bújtatót is rakott az egyik óraszíjamra - mivel leette őket a helyükről a fene, illetve az idő vasfoga -, amiért semmit nem számolt fel. Sem a pormentesítésért, sem az olajozásért...
Hazafelé befizettem nagynéném csekkjeinek egy részét, katalogizáltam agyamban, hogy kinek mi hiányzik, így bevásároltam számára és magunknak, mire már dél is elmúlt, hazaértem. Akkor rohamléptekben, át sem öltözve magamhoz vettem valami táplálékot, s rohantam a háziorvosunkhoz, ahol alig órás várakozás után megkaptam az influenzaoltásomat, valamint kiírattam nagynénémnek esedékes gyógyszereit, illetve az egyre szörnyűbben dagadó lábaira valamiket... Ezután gyógyszertári sorállás, ami legalább annyi volt, mint az orvosnál.
Hazarohanás, le- és elpakolás, majd összeguberáltam nagynéném részére a mosott cuccokat, a vásárlását, a javított óráját, befizetett csekkjeit, gyorsan adminisztráltam egyet, s már rohantam is hozzá...
Ott postaláda-ürítés, neki való "leszámolás", elpakolás, elmosogatás, vadszőlő-levéltömeg sepregetése az erkélyen, némi külső és belső viráglocsolás, uzsonnáravalók bekészítése, ruhák elpakolása, orvosi instrukciók átadása az új gyógyszerekkel is kapcsolatban, motoros szőnyegtolizás, hűtőrendezés, szemétkivitel, lábkenegetés, este pirítós-, teakészítés (most éppen), gyógyszerek előkészítése, mosogatás, elrakodás, majd 8 előtt haza.
Eltelt pár óra a délutánból, mire beugrott, hogy mi a jóistentől nem bírom emelni normálisan a sajgó jobb karomat - ó, hát igen, az oltás! Egy perc alatt behajítottam néhány hideg vizes pzs-t a karomra az oltás környékére - nem kellett volna órákig várnom vele...
Nekem a krónikus szívbetegségeim miatt jár az influenzaoltás, és ezt ki is használom. Az idén ugyan eszembe jutott, hogy mi a fenének, hiszen nem járok dolgozni, nem járok mindennap a tömött dkv-n, tehát kevesebb a rizikófaktor, még ha boltban, gyógyszertárban, postán, orvosnál stb. elő is kell fordulnom.
Aztán viszont épp ez utóbbiak eszembe juttával döntöttem úgy, hogy mégis beadatom, hiszen a legfontosabb, hogy a legkisebb esélyt is megadjam nagynénémnek, hogy legalább ezt ne vigyem el hozzá, ha mégis megkapnám a betegséget. Mert az oltást réges-régóta ő is ingyen kaphatta, de most már nem kaphatja... azt elvileg csak egészségeseknek adják, hiszen egy gyengített vírus... laikus is kitalálja, hogy neki most egy gyengített vírus sem hiányzik.
Közben megkaptam, hogy ha ennyi kaját hozunk, neki át kell csoportosítani a kajarendelését, ami roppant nehézkes már neki... (ám, ha nem vittünk időnként főtt kaját pluszban, akkor rémüldözve ébredt rá párszor, hogy úristen, holnapra nem lesz levese...! - hát ezért inkább viszünk néha és berakom a fagyasztóba, nem tudom, miért gond, hisz inkább az ellenkezője az szerintem). A kajarendelésben az a jó, hogy neki egy adag kaja (leves és második) két ebédre elég, így csak kétnaponta rendel; viszont mire délután odamegyek, már "farkaséhes" és ettől (is) meg a lábzsiborgástól is ideges - erre viszem a krémtúrót, rétest, joghurtot, gyümölcsöt stb., s ezeket eszegeti du.-onként. Valamint, hogy nem kellett volna minden receptet kiváltani, mert ő is csak egyszer kap nyugdíjat egy hónapban. Igen, de előző nap részletesen tisztáztuk, mit váltok ki, és szerintem úgy egyeztünk meg, hogy minden fajtából kiváltok egyet.... Ha én ezt másnap felülbírálom és valamelyiket mégsem váltom ki, akkor a gondnak legalább annyi az esélye, hogy pont azt nem váltom ki, amit pedig ki kellett volna, mint az a probléma, hogy nem kellett volna mindet kiváltani - s akkor indulhatok megint... Ha megemlítem, hogy tegnap mit beszéltünk meg, akkor azzal zárja le, hogy hát ő se lehet tökéletes... (hogy jön ez ide??) - hát, nehéz ügy...
De nem probléma, ezt is meg lehet szokni. Már nem esik rosszul annyira, mint régebben, hogy bárhonnan vettem a szinte még meleg rétest, mindegyik "száraz és szalonnás és alig van benne töltelék...", vagy hogy "hát nem tudom, hol sütik ezeket a réteseket, de elmehetne inasnak, aki sütötte"... Vagy hogy pl. tudom, hogy muszáj friss kenyeret vinnem, mert visítva garantálható, hogy a félkiló maradványa még a 4. nap sem penészedik, tehát ha nem lenne, is baj lenne; ugyanakkor nem jó semmelyik kenyér sem, mert egyik szárazabb, mint a másik (tök friss, szinte melegen szeletelt kenyereket szoktam vinni...); meg különben is, ő sosem pocsékolt kenyérből ennyit, mint az utóbbi hónapokban. Ő soha nem szokott kenyeret kidobni, most meg igen. Lágyan próbálom magyarázni, hogy igen, de beteg sem voltál, és többet ettél, jobban ki lehetett saját magad számára számolni, hogy mikor vehető és mennyi kenyér a kapacitásod... Erre megsértődik, hogy ő nem tehet a betegségéről...
Én ezt tudom jól... és igyekszem is maximálisan ellátni, normálisan. Valamint én sem vagyok tökéletes, de annak kéne lennem - ui. múltkor vécépapír helyett papírtörlőt vettem - persze az is kellett; de az is igaz, hogy én nem voltam képes meglátni, hogy a két hosszú guriga az csak két hosszú guriga, és nem négy db rövidebb guriga. Valamint az aloé vera spray helyett aloé vera gélt vettem, mert tök ugyanolyan a kiszerelése, színe, doboza, ára mindkettőnek, csak nem láttam a spray és a gél szavak közti különbséget... hisz nincs szemüvegem, mert már másfél éve nem jó, de attól, hogy nincs pénzem új szemüvegre, ettől még nem látok jól...! - így a gél maradt nekem (most már 38 ezernyi segélyemből épp erre volt legnagyobb szükségem!), és elmentem neki sprayt venni... mindegy, ezekre a mentegetőzésekre kár időt pocsékolni, annyira nem ez a lényeg, és hát hol vannak ezek az apróságok az ő nagy bajához képest?
Meg aztán, amikor beszélgetünk és aközben számtalanszor elalszik, vagy nézi a kedvenc sorozatát és a végén nekem kell elmesélnem, mert végigaludta; vagy amikor minden baja és fájdalma mellett még fentről el is áztatják a fürdőszobáját úgy, hogy csepeg a mennyezet... amikor felhív és elfelejti, mire akart kérni... akkor folyton a sírás szorongatja a torkomat. És úgy érzem, mit számít minden apróság, amitől szégyent vagy sérelmet érzek, mikor nem jó neki valami, vagy nem úgy gondolt valamit, ahogy én csinálok; miért kell csillapítanom a gyakran lázadozó érzékenységemet, mikor ekkora baja van? Meg ki tudja, nekem még mi minden bajom lesz esetleg sokkal hamarabb, és ki a fene fog nekem egyáltalán "szalonnás" rétest hozni vagy lesz-e penészes kenyerem, ha majd már én sem tudok arrébb menni? Hiszen én is csak azért tudom ezt így csinálni, mert épp munkanélküli lettem. S ezt majdan, ha én is idekerülök, nem akarhatom a gyerekeimnek... ez tiszta sor.
Szóval tanulom és gyakorlom az alázatot. Pedig jól tudom, mi az, engem még úgy neveltek (ebben éppen egyedülálló nagynénémnek - keresztanyámnak - is nagy szerepe volt). Hogy nem én vagyok a fontos, meg hogy van fontossági sorrend, és hogy mások segítségére lenni, valamint a türelem a legfontosabb.
S egy halálos betegnél csak az kell legyen a cél, hogy megszépítsük, amennyire tőlünk telik, hátralévő idejét...
és itt ez most szinte egyedül rajtam múlik. Nem osztozhatom ebben senkivel. Ha én elbaltázok valamit sértődéssel, haraggal, bármiféle megjegyzéssel, ha nem tiszta a lelkiismeretem, nem alhatom jól, és soha nem bocsátom meg magamnak a dolgot - és nem megy utánam őhozzá még 2-3 más látogató, aki helyreteheti vagy kiegalizálhatja a közérzetet-hangulatot...

2011. november 13., vasárnap

Boldog névnapot!


Szilvinek nagyon sok boldog névnapot kívánok!

2011. november 7., hétfő

Ősz örömei


Vasárnapi ebédfőzés helyett, pláne, hogy tele volt a hűtő ilyen-olyan maradékokkal is, úgy döntöttünk Szilvivel, hogy kihasználva a gyönyörű őszi időt, sétálunk egyet a Mekiig, ott megkajálunk, hozunk is haza ezt-azt.


Ez a Meki két buszmegállónyira van tőlünk, s már alapból is érdekes a séta, mivel az igen forgalmas út egyik oldalán a lakótelep a maga többnyire tízemeletes tömb- és kanyarházaival, míg a másikon az itt-ott évszázados kertes házak sorakoznak. Az utca egyik oldalán a Tócóskert, a másikon a Postakert.
Naná, hogy vittem fényképezőgépet. Csatolt részeim már lassan csak akkor csodálkoznak, ha speciel bótba menésnél "véletlenül" épp nincs nálam...


Mióta minden áldott délutántól estig nagynénémnél vagyok, ezért az életem többi részét max. du. 3-ig le kell zargatni. Benne főzéssel, bevásárlással, mosással, takarítással, "társadalmi" és családi élettel, mosogatásokkal, állatokkal, netezéssel, olvasással... nyilván, hogy ez egyszerre mind lehetetlen. És soha nincs délutáni program. (Már tudniillik a betegápolás okán.) Ez a tőmondat szerintem elég ahhoz, hogy ha mögé nézünk a szavaknak, értsük is: tehát nincs mozi, baráti találkozó, kiállítás, koncert, akármi. Nincsen semmi, de mivel abszolút nem is férne bele, fegyelmezett vagyok, tudom, hogy most más időket élek, nem gondolok rá és így nem is vágyom ezekre őrülten. Este 8 után már csak a maradék háztartás, családi ez meg az (Bencus este szinte a legaktívabb és iszonyat sokára "szűnik meg"), és ha mindezek után nem bukom egyenest ágyba; végre a megérdemelt egyedüllét. Amikor erőnek erejével olvasnék pl., csak a szemem nem engedelmeskedik. De azért olvasok persze... szinte soronként feltűnő fizikai erőltetéssel - és majd' megzavarodok, amikor még úúúgy olvasnék, de már végképp nem látok, összefolyik minden. Hasonlóképpen vagyok a késő éjjeli órákban a monitorral is. Szemmeresztés, kézzel szemhéjak húzgálása, szemforgatás 4-5 másodpercenként - miközben pedig úgyis csak a következő pislogásig látok valamit, utána megint homály, csípés, szúrás.
Mindezt azért írtam le, hogy érthetőbb legyen, hogy nekem az itt leírt apró örömök is értékesek, sőt... és számomra nagyon is érdemesek megírásra...


Tehát mekiztünk egyet, ami alatt Bencus érdekes módon nem volt túl boldog, érthetetlenül nyűglődött, látványosan alig evett stb. Mi Szilvivel sokkal jobban élveztük a dógot. A végén összepakoltunk minden hagyatékot és a pluszba vett pár szendvicset, aztán következett a hazafelé séta.


Hihetetlen ez a hosszú nyár, utána meg ez a hosszú ősz, amikor mindennap verőfényre és kellemes időre ébredünk. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna ilyen tartósan hosszú, meleg ősz, a tulajdonképpen szeptember végéig kitartó dögmeleg nyár után...


Csodás színek, a dél körüli napfénytől ragyogó lombok és avar nemcsak minket kápráztatott el, de Bencusnak is sokkal jobb kedve lett. Mikor egy szép sárga falombozat invitálására bementünk a régi házak között nyíló csendes kis mellékutcába és felfedeztük az alatta 20-30-40 cm magasságra felhalmozott lehullott levéltömeget, nem sokat kellett biztatni a csecsemőt, hogy jól érezze magát. Legalább egy óra hosszat szaladgált, hempergett, ült, feküdt benne, teljes energiával ölelte magához a falevélcsomókat, ami két kis praclija közé fért és dobálta fel... És kacagott és kacagott.:) Én meg fotóztam és fotóztam....


Szilvivel szép, dekoratív leveleket gyűjtögettünk, és közben a hancúrozásunk helyszínéhez közeli ház kerítésénél egy német juhászkutyus egyetlen vakkantás nélkül, mozdulatlanul ülve nézte végig nem éppen rövid ideig tartó, nem éppen "csendesen romantikus" ottlétünket...