2011. március 22., kedd

Pamacs támogatása

2004. 01. 05-én megalakult az "Együtt az Állatokért" Állatvédő Közhasznú Egyesület Debrecenben.
A Mikepércsi út és a Hosszúpályi út kereszteződésétől a Vekeri-tó felé vezető úton, a 2-es kilométerkő után, az Állatotthon táblánál kell balra lefordulni a földúton. Busszal: a helyközi buszvégállomásról induló Hosszúpályi felé induló buszról a Tájháznál kell leszállni.
Honlapjuk: http://debrecen.zug.hu/
Ott is sok kutya és cica várja a segítséget és az álomgazdit, s létezik a virtuális örökbefogadás is, bár honlapjuk korántsem olyan naprakész és sokrétű, mint pl. a Noéé, de természetesen nem ez motiválja az embert elsősorban. Személyesen még nem voltam ott, de tervezem valahogyan, annál is inkább, mert február eleje óta havi támogatottam onnan Pamacs, aki "6 éves tacsi keverék kan kutyus. Jó patkányfogó, éber, igazi társ". Egész évre tervezem támogatni, vagy amíg - ha adná a sors - gazdis lesz; és míg valamennyire tehetem.
Első támogatásom után levelet is kaptam, hogy mennyire köszönik és szívesen várnak szétnézésre, kutyasétáltatásra.


Pár éve nagyon szomorú hír volt, hogy betörtek ebbe az állatmenhelybe. Idézem a honlapról:
"Milyen lelkületű ember az, aki képes kirabolni a nagy nehezen összekönyörgött adományokból kapott tápokat? És ki lehet az, aki be mer menni 120 kutya mellé? Amiből 10 szabadon van...
Elvittek minden mozdítható dolgot (száraztápot, gázpalackot, talicskát...)!
Koldustól lopni?!"
Hihetetlen, de megtörtént.
(Ugyanannyira érthetetlen és bicskanyitogató, mint az olyan hír, amikor buliból, heccből betörnek az állatkertbe és megkínoznak, megölnek különböző állatokat... A gondolattól is kinyílik a bicska a jóérzésű ember zsebében, és szégyellnie kell ember mivoltát azok miatt, akik azt gondolják, érdemesek erre a titulusra.)
"Ahhoz, hogy a családod biztonságban legyen, ne a kutyádra tegyél láncot, hanem az ajtódra!" - olvasható ez a nagyon igaz mondás mottóként.

2011. március 21., hétfő

"Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem."

Az alábbi sorok szerzője számomra ismeretlen, ám annyi, de annyi szerencsétlen állat átélhette már, és nekem végtelenül fájdalmas...:''(

"Hiszem, hogy az állatok így éreznek, csak nem tudják elmondani nekünk:

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simogatásért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem, Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni,de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam,  sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani: Köszönöm.
Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim sem. Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék..."

(Forrás: "Együtt az Állatokért" Állatvédő Közhasznú Egyesület, Debrecen honlapja)

2011. március 18., péntek

Zene

Köszi, Flami, ezt a csodálatos zenét!:)
Még nem ismertem, de szerintem folyamatosan hallgatnám, így vagyok mindig, amikor beleesek egy számba...:)

2011. március 15., kedd

Rajzolás gépi programmal

Azért az egér nem ceruza, na.
Kipróbáltam egy számítógépes rajzprogramot, teljesen laikusan és mindenféle magyarázat nélkül, ráadásul úgy, hogy teljesen angol nyelvű, így csak a szavak elenyésző hányadát ismerem, köszönhetően régi, számítógépen munkálkodó mivoltomnak. Nyilvánvalóan nem volt esélyem és lehetőségem élni a program adta összes adottsággal - de azért kipróbáltam.
Biztosan van sokfajta program.
Adtak már nekem úgy ajándékba nagyon hangulatos, modern rajzot, hogy bár tényleg nagyon jól mutat és ki is van téve a falra, de... lényegében semmit nem ábrázol, csak nagyon mutatósan és dekoratívan vannak rajta összepakolva a mértani alakzatok és színek, valamint bennük sokatmondóan, sejtelmesen "összepacsmagolva" különböző számítógépes technikával felvitt színek és foltok - tehát összességében jólesik ránézni az embernek. Mindazonáltal tudom gazdája saját szájából és többéves ismeretségünk alapján, hogy rajzi szinten ő maga tehetségileg kb. épp csak a pálcikaember lerajzolásának fokozatát üti meg.
De van olyan program is, melynek gyakorlója ugyanúgy, képzelet által, saját keze munkáját akarja ceruza helyett egérrel produkálni, csak épp ceruza helyett egérrel rajzol, és papír helyett a monitorra. Itt viszont, ha alapból esetleg bármilyen tehetséges valaki, az itt készült eredményre természetesen kevésbé lehet büszke, mint saját, hagyományosan saját keze munkája alapján készült alkotásaira.
Ezt végül is tudtam előre, nyilván, ha általam elképzelt arcot, alakot akarok "előadni", az egérrel sokkal inkább meg kell küzdenem, mint a sokkal kezelhetőbb, közvetlen kezem által irányítható-forgatható ceruzával vagy ecsettel. Nyilván ez is fejleszthető, és végül is kényelmesebb, ha nem kell az embernek színeket kikeverni, disznóólat csinálnia maga körül a sok ronggyal, szivaccsal, vizestállal és festékkel, amiket aztán a szűkös helyen a macskák kényükre-kedvükre szétberhelnek az egész lakásban.

(Próbálkozás 1.)

De más, nagyon más az egész! Lehet, hogy egyik-másik módszernek van köze tehetséghez, de az is lehet, hogy semmi a világon. Végül is a végeredménynél ránézetkor megfejthető - az egyedi és nem gép által létrehozott formák ugyanis szemmel láthatók, ha emberi kéznek is köze van hozzájuk. Hogy maga a "kép" milyen, mit ábrázol: ábrázol-e kézzelfogható dolgot, kivehető-e valami, ami megnevezhető... s ha nem, ugyanakkor mennyire mutatós; az viszont nem feltétlenül rejt tehetséget... és a mai modern festészetes világban talán épp az utóbbi érvényesül - ez akár tetszik, akár nem, így van.
Ráadásul a kettő ki sem zárja egymást...
Ettől függetlenül jó szórakozásnak tartom a számítógép lehetőségeinek kihasználását, ha már az ember úgyis szeret rajzolni... de nem helyette.

(Próbálkozás 2.)

2011. március 12., szombat

Több ezren futottak...

Már hetek óta inkább erről szólt a munkahelyi élet, mint a kiadásról. Leginkább a nőket fogták be a pluszmunkákra (nem mondom, hogy túlóra, mert olyan nálunk nincs...), így volt, hogy reggel 8-tól este 9-ig szórakoztunk a félmaraton futóversenyre nevezések gépbe - internetre - vitelével.
Máskor több napon át 4-esével tűztünk össze biztosítótűket, melyek a rajtszám pólóra való feltűzését igyekeztek szolgálni majdan, vagy pedig négyezer darab érem és a külön érkezett szalag összefűzésével tevékenykedtünk estig, míg hólyag, majd bőrkeményedés lett az összenyomó két ujjamon (az egyikről nemrég esett le a köröm, mivel december 9-én rácsapódott a fogorvosi vaskapu, előbb belilult, majd megfeketedett, végül sárgán lenőtt és leesett...).
Megint mások a rajtcsomagokat állították össze, később pedig a futás utáni ajándékcsomagokat.
Nagyon kivoltam attól, hogy mostanában minden hétvégém foglalt volt, plusz a hétközbeni túlórák - és hétszámra nem aludtam ki magam, így bevallom, reménykedtem, hogy nem kell személyesen közreműködnöm a verseny napján is; de ez nem jött be. Így jobbára dűltek-borultak a terveim és programjaim, amiket beosztogattam magamnak a várva várt 4 szabad napra...

Először is ugyanúgy 5-kor keltem, mint hétköznaponként... majd busszal és villamossal ki a Nagyerdőre, onnan gyalog bóklásztam az elmondottak alapján, míg megtaláltam az új stadiont a versenyközponttal, és szerencsésen oda is értem 8-ra.
Mint központosok, kaptunk szép világoszöld, jóllátható egyenpólót, a rendezők-szervezők, állomásposztokon lévők pluszban még narancssárga jólláthatósági mellényt is. Senki nem mondhatja, hogy nem voltunk elég feltűnőek.:)


Sokan voltunk a cég több részéből, de még így is elkelt volna több szorgos kéz is, mert teendő folyamatosan és rengeteg volt...
3 órán keresztül elöl 2-en rendezték a nevezőket - díjak beszedése, adatlapok ellenőrzése, sorszámadás - sokkal többen az indulócsomagokat adták, folyamatosan kiabálták a pólók méretét, amit a háttérben lévők rohangálva teremtettek elő. Mi 3-an a helyi nevezőket a már így-úgy (néha olvashatatlanul és/vagy hiányosan) kitöltött jelentkezési lapokról vittük fel az internetre. Ritkán néztünk fel, annyira égtünk a munkaláztól, de ha mégis, inkább gyorsan mégis visszatemetkeztünk a laptopokba, mert eszméletlen látvány volt a tolongó jelentkezők hada...

Több ezren futottak a Nagyerdőn megrendezett félmaraton versenyen, melyre 10 országból érkeztek jelentkezők, s Monspart Sarolta tájfutó világbajnok védnöksége alatt szerveződött. A félmaratonosok 21097 km-t futottak le egyéni, illetve váltófutás formájában. A félmaraton előtt zajlott az előzetes, csoportos jelentkezések alapján (melyeket az esti-éjszakai túlórák alatt vittünk gépbe) történő jótékonysági futás, melyen 1361 méteres útvonalat lehetett teljesíteni, ezzel a cívisváros 650 éves mezővárosi rangra való emelkedésére emlékeztek. Ennek a csoportok számára nagy tétje is volt, hiszen az első helyezett (legnagyobb számban résztvevő csoport) nyereménye egy defibrillátor volt, a másodiké 80, a harmadiké 50 ezres könyvcsomag.
Mikor végeztünk a helyi jelentkezések netre vitelével, már számolhattuk is össze a csoportos - rajtnál személyenként leadott - cédulákat, hiszen nem lehetett szünet vagy kihagyás, az eredményt rögvest közölni kellett. Ezt lóhalálában végeztük vagy 6-an, s épp csak készen lettünk...


Ezután volt annyi kis szünetünk, hogy megnézhettük a félmaraton rajtját - az a pillanat, amikor a több ezer futó elindul, bizony, klassz volt! Ekkor, és a csoportos eredményhirdetéskor sikerült fotóznom is.


Ekkor megint volt pár perc szünetünk, amikor is kaptunk hotdogjegyet - amilyet a versenyzők is -, kávét, ásványvizet és egy túró rudit. Ennyire jól már régen esett hotdog...
Egyébként sok-sok kísérőrendezvény is volt, pl. íjászbemutató, fényképezkedés az ING-s oroszlánnal, gyerekeknek való bemutatók, műsorok - de ezekre nem volt időnk kinézni, csak hotdogozás közben az "oroszlánt" néztük meg. A starthoz képest nagyjából 1 óra 20 perc múlva már jelentkeztek az első félmaratonos beérkezők, azokról chipet levágni, aláíratni velük az indulási-érkezési ívet, nevezési díjból visszaadni, ajándékcsomagot adni - ezeket mindenki kapta. Olyannyira folyamatosan csináltuk ezeket, hogy az itteni, korcsoportonkénti hármas helyezésekre és éremosztásokra egyáltalán nem is tudtunk kimenni és részt venni az ünneplésben.


2 óra elmúlt, mire nagyjából vége lett a ceremóniának.
Nagyon elfáradtam, de végül is amúgy nem volt ez rossz program, nem áll messze tőlem a segíteni akarás és itt nagyon is szükség volt az emberre - csak legalább lehetett volna már tudni, mondjuk, hét elején, hogy az ember ne tervezzen aznapra semmi mást. Így, hogy csak előző nap szóltak, elég megrendítő volt a fárasztó hetek után.
Nagy izomlázzal járt a sok fel-le guggolás-hajlongás, napok múltán is valahogy a teljesítménytúra utáni helyzetre emlékeztet az állapotom, a lumbágós hátam már a földön való cetliszámolástól kezdve feledhetetlenül fájt, valamint a szemem... hát bizony, a cseppentgetésről elfeledkeztem. Nemhogy óránként nem, de szégyen-gyalázat, hajnal óta egyetlenegyszer még csak eszembe sem jutott a cseppentés, holott éreztem, hogy nagyon száraz, szúr, iszonyú fáradt és fáj - de a szemcseppre nem is gondoltam. Mentség csak az, hogy abszolút nem volt rá idő.
Aztán fél 3-kor eljöttem - az autókra a maradék cuccokat felpakolni már volt elég fiatalabb ember, és az már nem időteljesítményre ment, ebben már az én állapotomban nem sok hasznomat vették volna. Míg gyalog, villamossal és busszal hazacankóztam, pont elég volt.
Utána, ahelyett, hogy kidőltem volna, elkezdtem főzni. Bárki azt mondaná, nem vagyok normális. De a háziasszonyi hétvégi kötelesség elmaradása lelkifurdalást hozott volna elő - meg aztán valamit később is ennünk kellett. Így húsleves- és pörköltfőzés után este 6-tól eldőltem és 10 utánig, mint akit agyonütöttek... majd éjfél utántól megint nem nagyon kellett ringatni.

2011. március 11., péntek

2011. március 10., csütörtök

Nőnap


Úgy indult, ahogy a legtöbbször... bár mégsem, mert én már fel voltam köszöntve 5-én Bencusék által egy bonbonnal. A munkahelyen kétesélyes a dolog, sok férfi van, nem túl sok nő, de: a) vagy egyetlen szó sem hangzik el és úgy telik el a nap, hogy még nekünk is csak a rádióból "esik le", hogy tulajdonképpen...; b) vagy esetleg a munkáltatónak eszébe jut és felköszönt valamivel (eddigi itt töltött éveim alapján ez pontban fele-fele arányban történt meg), s ha emellé még képes egy férfiember bevállalni a nők esetleges tiszteletét, valaki, aki nem restelli ezt a dolgot és őszintén, önként felköszönti azt a pár "női személyt" egy tömör fürtű jácinttal, akkor már megkaptunk mindent.
Fiam jobb elfoglaltságot talált aznapra munka után, úgyhogy nem is találkoztunk, de ami késik, nem múlik; másnap köszöntötte fel nagyanyját, keresztanyját és engem; ma is ép és egészséges a tulipán és még felbontatlan a Raffaello is...


Nem tudom, miért "ciki" ez a nap. Az eleve ítélkezők utálják, mint "20. századbeli" dolgot, holott tudomásom szerint a New York-i nők 1855. március 8-i sztrájkja emlékére vezették be; semmi köze sem a kommunizmushoz, sem a Valentin-naphoz való hasonlításhoz. A férfiak - tisztelet a kivételnek! - azzal mentegetőznek - hőzöngenek, magyarázkodnak, okoskodnak; ki hogy -, hogy ha csupán egyetlen nap tisztelet jár a nőknek, akkor megette a fene. De itt valami sántít, mert az rendben van, hogy folyamatosan illik előzékenynek, udvariasnak stb. lenni, akár az év minden napján, de az évből azt az egyetlen napot, ami a nőkről szól, szerintem talán megérdemlik hivatalosan is az okoskodók édesanyjai, testvérei, társai, kedvesei, lányai stb., akik időnként bizony sokkal többet robotolnak otthon is, az ő gondjaik jobbára a háztartás, gyerekek... A főzés kiszolgálással egybekötve esetleg az újságból fel sem néző férjnek, a gyerekkel való foglalkozás, bevásárlás, a szakadt ruha megvarrása, sőt káptalan is legyen, hogy 3-4-5 fő helyett gondolkozzon (kinek mi időszerű holnap, végiggondolni, kinek mi kell, mi dolga, mi aktuális, csekkeket befizetni, bérletet venni, szülői értekezletekre járni...).
Még "urambocsá", megérdemelhetik alkalmazottai vagy kollégái is, akik nemegyszer sokkal többet letesznek az asztalra sokkal kevesebb fizetésért, mint férfitársaik.
Miért kellene, hogy kizárják egymást a nőnap és az, hogy úgy általában tekintsék nőknek a nőket?
Sose felejtem el, hány virágcsokrétát cipeltem be a fiúgyerekkel bölcsődétől óvodáig nőnapra, majd az iskolába meg küldtem vele... igen észnél kellett lenni. Bölcsi, ovi, hány gondozó, hány óvónő, hány dada... stb., isten ments, hogy kimaradjon valaki. S én - vagy más anyuka - a gyereke fülébe súgta, hogy "vidd oda Marika néninek!", vagy ha már beszélt is a gyerek, azt is, hogy mit mondjon mellé - s a kisfiú boldogan adta oda a virágot, boldog volt a gondozó illetve óvó néni, és boldog az anyuka is, hogy mindenki örül.
Igen érdekes volt, akkoriban még azért nem volt szinte minden embernek/családnak autója - sőt, családonként ma akár több is (nekem ma sincs) -, nagy általánosságban gyalog, illetve napi több tömegközlekedéssel, felmálházva a gyerekkel, a cuccaival, a saját dolgozós cuccával, plusz x mennyiségű csokréta vagy bonbon - mindezt cipeli és köszönt - nő a nőt - leginkább az anyuka! Őt meg lehet, egész nap a kutya se köszöntötte fel...
Hát így. Ezért vagyok szomorú...

2011. március 8., kedd

Noé - Piedone támogatása

Most Piedone cicát fogadtam virtuálisan örökbe.

Név: Piedone
Nem: kandúr
Született: 2007. 02. 05.
Bekerült: 2010. 02. 25.
Virtuális örökbefogadás: 
Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány

Piedone sérülten került gondozásunkba. Jelenleg még orvosi kezelés alatt áll, egy balesetben sérült meg. Farkát amputálni kellett. Emberekkel nem túl kedves, viszont egerészésre kiválóan alkalmas macska.

2011. 02. 05. Betegség miatt le lett szűretve, minden komoly macskabetegségre negatív!
Lovardába tudjuk őt elképzelni, mert bár evéskor már simogatható, de továbbra sem igazán kedveli az emberek társaságát.


(Képek és szöveg forrása: Noé honlapja)

2011. március 6., vasárnap

Unokázás


Szombaton unokáztam egy jót. Mióta Mezőberényben laknak, logikusan jóval ritkábban találkozunk, és bár mi, felnőttek beszélünk szinte nap mint nap és a családi csomag jóvoltából néha több órákat is, de az Bence számára nyilván nem sokat jelent. Eleinte szégyenlős volt, de aztán hamar megtaláltuk a közös hangot.


Ráadásul előkerült egy szatyornyi játék, könyv, kártya, azt sem tudta, mihez fogjon. Nyilván a másik szatyor tartalma, a csomag zokni és harisnyanadrágok és a felnőttek ajándékai annyira nem villanyozták fel, de hát ő volt az első. És aztán a nap nagy része azzal telt, hogy húzott kezemnél fogva, mert mindent meg akart mutatni!
Szilvi tejszínes-kapros csirketokányt csinált rizs- és mexikói zöldségkörettel, fejes salátával, Bencusnak ez nem volt elég ismerős és inkább mást evett. Utána meg csak néztem a fáradhatatlan gyermeket, amennyit az összevissza ugrándozott, táncolt, rohangált, az nekem félévre elég lenne.


Szilvi nem ismer lehetetlent ismeretlen fényképezőgépekkel szemben sem, úgyhogy szinte észrevétlenül megörökítette fotóriport formájában azt, ahogy az ölemben ül és kacagva bohóckodunk.

























A pár napja leesett hóból majdnem embernyi hóember volt építve, egyre inkább megdőlve, mellette pedig sok kisebb és egészen apró hóemberek is. Minden percben várható volt, hogy a nagyobbik hóember egyszercsak rádől a sok kisebbre, de ez ottlétem alatt nem következett be, holott igen-igen óráról órára nagyobb volt a dőlésszög. Igen murisan nézett ki, ezen is jól szórakoztunk.:)


Jó volt simizni a nagy, nyugodt, ivartalanított cirmos kandúrt és a filigrán, csinos kis fekete tacsit, aki iszonyú féltékeny, ha pl. a cicával foglalkozunk.














Itt láttam először kinyílt pitypangot és százszorszépet... és az is érdekes volt, hogy az udvar füve zöld volt (így megmaradt volna a hó alatt?), és azon állt a hóembercsalád. Azokon a kisebb-nagyobb, hóval fedett részeken pedig Bence próbálta magát hósepréssel hasznossá tenni...:)))


Bencus imádja a zenegépre való táncikálást - ez komoly, legpörgősebb ütemre való fáradhatatlan ugrándozást jelent dinamikus kéz- és lábmozgásokkal, pörgésekkel - én most láttam először, és majd megszakadtam... valamint a beszélő számítógépet, aminél ha mondjuk neki, hogy egér, azonnal a megfelelő, egért mondó billentyűt nyomja le...















A cica és kutya sem akart kimaradni semmiből:


Amikor Panni a kapu mögött maradt:


...ahol 3 papagáj van eltemetve...


A megmaradt 1 papagáj és kapott új társa:


2011. március 4., péntek

A macska - Haramia 10.

Megjelent A macska magazin, benne többek között Haramia macskám történetének 10. részével.




Haramia

10. rész

Ivartalanítás

Szerencsére elmondhatom, hogy Haramiával nem igazán kell orvoshoz járni a kötelezőkön kívül. A szemcseppet már több alkalommal macskacipelések nélkül is sikerült kiíratni az adott rendelőben nyilvántartott számítógépes kórlap alapján.
Volt viszont az életünkben egy olyan feleslegesen fájdalmas és meglehetősen megalázó esemény, amit maximálisan kitörölnék belőle, ha visszacsinálhatnánk. De az ember nem tudhatja előre, és bízik a hozzáértőkben...
Az orvos, akihez jártunk – illetve már két oltáson és általános vizsgálaton, féreghajtáson túl voltunk nála, valamint annak idején Rebivel, a nimfával két alkalommal –, az ivartalanítást forszírozó kérdéseimre azt válaszolta, hogy majd akkor jelentkezzünk, ha tüzel a macska. Az orvosok sem egyformák, nyilván kinek ez, kinek meg amaz a véleménye, meggyőződése. Én még életemben nem ivartalaníttattam macskát, hiszen a gyerekkori macskáim idejében ez még nem volt kialakult eljárás a ház körül tartott macskáknál. Így aztán, mivel az orvos azt az elvet vallotta, hogy jobb megvárni az első tüzelést, egyértelmű, hogy rábólintottam. Nem is ez lett volna a probléma...
Ritától tudtam, hogy testvére, Cincúr már 8 hónaposan elkezdett tüzelni. Haramiánál viszont akkor még sehol semmi nem volt, nyugodtan aludtunk – már amennyire egyébként a nyugodt alvás Haramia mellett elképzelhető.
Aztán, sosem felejtem el, következő év február közepe volt, Haramia 10 és fél hónapos, mikor jelentkeztek a szokásos tünetek. Gyerekkoromban a kinti bejárós cicáinknál az ilyesmik nem bent, szemünk előtt zajlottak, tehát jórészt szemtanúja ennek még nem voltam. Úgyhogy igencsak meglepődtem a hosszantartó áriákon, a csúcsosodó, billegtetett fenékkel való toporgáson. Sajnáltam szegény Haramiát, de aztán magunkat is, mert napokig alig tudtunk valamit aludni, ráadásul mindig attól rettegtem, hogy a panelház éjszakai csendjében esetleg lesznek, ahol nem tolerálják a macskaoperát; s és nagyon nem szerettem volna kivívni senkinek az ellenszenvét vagy rosszindulatát. Próbáltam elterelni a figyelmét játékkal, de nem igazán sikerült. Bizony, elég nehéz volt kivárni azt a pár napot az ivartalanítási előjegyzésig!
Az orvossal való elbeszélgetéskor határozottan arról volt szó, hogy ivarszervi eltávolítás lesz a műtét. Én is "készültem" ezekből már akkor, kifejezetten így is kértem, de a doki maga is ezt hangsúlyozta; nyilván mint laikusnak, próbálta – számomra teljesen egyértelműen – igazolni ennek a módszernek a helyességét; így teljes egyetértésben állapodtunk meg a műtét részleteiről, idejéről és tudnivalóiról.
Sajnáltam szegény Haramiát és természetesen féltettem is nagyon. Péntekre szerveztem direkt a műtétet, így aznapra szabadságot vettem ki, utána pedig jött úgyis a hétvége, melyen szemmel tarthattam a lábadozót. A műtét napján már nem kapott enni, a délutáni időpont előtt pár órával pedig már a vizet is bevettem előle. Nem tudom, mennyire érdekelte a koplaltatás vagy hogy felfogta-e, mert annyira a tüzelésével volt elfoglalva, hogy szerintem se látott, se hallott; nem igazán volt soha egy "beles" macska, úgyhogy nem lepődtem volna meg, ha akkor sem eszik, ha van kint kaja. Viszont nyugtalan volt és sűrűn virnyogott, de ez kaja mellett is ugyanígy zajlott volna.
Elérkezett az idő. Furcsa volt látni, hogyan válik tehetetlen rongycicává hamvasszürke macskám, ahogy megkapta az altatóinjekciót... aztán kiküldtek a vizsgálóból, Haramia pedig bekerült a műtőbe.
Szűk félóra alatt lezajlott a műtét, és el is hozhattam a cicát. Az orvos elmondta, hogy nagyjából mi várható, hogyan fog ébredni, mikor adhatok neki vizet, mikor ételt stb. Nagy kő esett le akkor a szívemről: egy gonddal kevesebb...
Nyitott hordozóval tettem le Haramiát otthon, előre kitervelten alom- és vízközelbe. Éjszakáig nem is ébredt fel, már épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak észrevettem, hogy dülöngélve mászik kifelé a hordozóból. Hiába volt közel minden, kb. egy métert tehetett meg, mikor lábai összegabalyodtak, oldalára dőlve újra elaludt. Innentől kezdve egyre sűrűbb időszakonként tért magához, próbált jönni-menni. Az alom használatához is megvolt a jó szándék nála, de nem tudott belemászni, s mire segítettem volna, késő volt: mellépisilt – de hát ez legyen ilyenkor a legnagyobb probléma!
Aznap csak hajnal felé tudtam elaludni, mert ahogy ment kifele az altató hatása, egyre jobban beindult a cica, ha fel akart ugrani valahova és nem tudott, én segítettem, de már indult is lefelé... és persze egyszer-kétszer a hányás is rájött, de ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt, ami kijöjjön.
Másnap még igen gyenge volt, de már reggel ivott keveset. Pár napig még nem igazán sikerültek az ugrások, amit persze senki nem várt el tőle, csak ő, a folyton röpködő, ugróbajnok Haramia ezt nem igazán hitte és fogadta el... Dél körül kedvenc kajájával, Shebával próbáltam rávenni az evésre, és pár falatot evett is; ennek úgy örültem, mintha nyertünk volna a lottón.
Hétfőtől pedig már cicabaja sem volt, nyugodtan mentem dolgozni. Műtét után 10 nappal varratszedésre vittem, ez nagyon nem tetszett neki, ő ugyanis soha nem fektethető hanyatt, nem szereti a kiszolgáltatott testhelyzetet. Ölben, karban sem kultiválta soha a hanyatt fekvést. Így aztán két kézzel fogtam két-két végtagját, míg pár másodperc alatt végzett a doki.
Készen voltunk, túléltük. Álmomban sem gondoltam, hittem volna azonban, hogy nem csak ennyi volt, és bizony, teljesen feleslegesen Haramiának egy év múlva újra műtétre kellett mennie...