2011. április 30., szombat

2011. április 29., péntek

Szolárium

Tudom, megoszlanak a vélemények a szolárium hatásáról, de ezen már rég túlvagyok. Igyekszem ésszel és fokozatosan csinálni - nem sokat markolni.
Ez a 12. nyár, hogy szoláriumban szerzem meg a nyári barnaságot, mert meguntam a nyári fehér- vagy vegyesbőrűséget.:). Soha nem bántam meg, és nagyon jó dolognak tartom, hogy a mai rohanós világban, amikor az ember hajnaltól estig műben van, valamint nincs alkalma nyaralni, de még a kertben napozni sem, mivelhogy panel lévén nincs kert - belevágtam ebbe. Mindig azt szoktam mondani: más megy "Olaszba" meg "Görögbe" meg "Spanyolba" barnulni - nekem nincs lehetőségem, nekem a szolárium az "Olasz" vagy a "Görög", s csak töredékét költöm el annak, amit amúgy azokon a helyeken költenék. Magamat nem állom fehéren, olyan komplexusom van, hogy a szolizás előtti nyarakon évtizedeken át képes voltam nap mint nap farmerben főni, mert nem vitt rá a lélek, hogy levegyem. Tehát ebben az esetben az egyébként is komplexusos, gátlásosabb természetűeknek szükség van az amúgy sem túlzásba vitt önbizalmához némi színre nyáron - marad a szolárium.
Nagy indok még, hogy - legyek bár rigolyásnak nyilvánítva, de - gyűlölöm a strandot, mert: a) nem bírom a napot, b) nem tudok úszni, c) rühellem a tömeget és azt a sok eredménytelen szenvedést, saját levemben fövést a napon - már amennyiben erre lenne időm! -, s mindezeket simán ki lehet iktatni, sőt d) a mai strandárak mellett nem is drágábban jut az ember e) egyenletes barnasághoz f) néhányszor pár perc alatt, g) intim magányban, tanúk és társaság nélkül.
Nem vagyok fehér bőrű, könnyen fog a nap, ám több napon át kellene napi több órát sülnöm, izzadnom saját levemben, hogy valami látszódjék is, tehát erre nyilván nincs idő. Ámde a napozást nemcsak rigolyából nem bírom, hanem "szíves" is vagyok, így ezért sem. Ráadásul az időmből sem von el, lévén, hogy hazafelé a munkahelyről itt a lakótelepemen útba esik és este 8-ig is nyitva van, sőt, hétvégeken is. Annyi időt vesz igénybe, mint az utána következő bevásárlás fele vagy negyede. És marhajó érzés az, hogy amikor ránk zúdul a harminchány fok, akkor egyből tudok úgy járni, mint a többi ember; halászgatyóban és szellős blúzban.
Szóval semmi nem szól ellene és minden mellette, hogy én a szolival elégedett legyek.
Örülök, hogy rászántam magam anno.
Régebben előfordult, hogy még télen is vettem egy-egy turnust - akkor csak azért, mert hihetetlen, de nemcsak az ember fizikai kinézetének tesz jót, hanem pszichikailag sem rossz - a szoli egy olyan hely, ahol pár percig elengedhetem magam, magam lehetek a gondolataimmal, "leengedek", visszapörgetem a napot, illetve eltervezem a következő teendőket; mindezt úgy, hogy miután kiszállok, esetleg még meg is lehetek elégedve az eredménnyel.:)
Természetesen ez magánvélemény és egyéni szocprobléma - én nyilvánvalóan senkit nem akarok rábeszélni, aki elvből tiltakozik ellene, vagy nem zavarja a hókaság, vagy van lehetősége és imád tengerparton sütkérezni.


2011. április 27., szerda

Miniatűr csodák múzeuma


Szentendrén 2005-ben nyílt a Mikrocsodák Múzeuma, a Fő téri Korona étterem felett berendezett, minden nap nyitva tartó kiállítás, mely bejárta az egész világot. Szinte véletlenül fedeztük fel, holott, amióta megnyílt, negyedjére jártunk ott... Egy pici sikátorban, mely a Fő térről vezet kifele, nyílik a bejárata.
Magam részéről, sajnos, még csak nem is hallottam róla, pedig egyáltalán nem mindennapi teljesítmény az, amit a művész csinál. Szabad szemmel alig érzékelhető piciny mikrodolgot láthatunk - mindegyik előtt ott a mikroszkóp, mely a nézők igénye szerint állíthatók élesre. 3 termen át néztünk végig az itt kiállított fantasztikus csodákat.
Olvastuk hozzá a múzeumbeli írásos útmutatókat is: a művész igyekszik egy-egy apró műveletet két lélegzetvétel, két szívdobbanás közé "beiktatni", hiszen ezek nagyban befolyásolják a munkát...


Mikola Szjadrisztij ukrajnai ötvösművész munkái mindenütt csodálatot váltanak ki a nézőkből.
Az adatok miatt kénytelen voltam innen-onnan ollózni a hihetetlen művészet nyomában.
Emberi aggyal szinte fel sem foghatóak:

"Szélmalom egy félbevágott mákszemen... Tevekaraván egy tű fokában... Étkészlet egy cukorszemen... Megpatkolt bolha... Hemingway portréja egy rizsszemen... Lenin összes műveiből készült portré... És még hosszasan lehetne sorolni. Ezek az egyedi mikro-miniatűrök szabad szemmel láthatatlanok, csak több százas mikroszkópos nagyításban tekinthetők meg."

"A fecskecsalád fészke egy fél mákszem, a szülőpár és a fiókák aranyból készültek, arányosak a mákfészekhez képest. A világ legkisebb sakktáblája egy gombostű tetején áll, egy Aljohin-Capablanca játszma állását mutatja, a karaván pedig egy tű fokában lépked. A négy teve mellé piramis és pálmafa is került a hangulat fokozásáért. Az égővörös rózsaszál egy belül kifúrt és kívül fényesre polírozott hajszálban rejtőzik, a virág átmérője 0,05 milliméter. A Santa Maria aranyhajó 256 alkatrészből áll, a vitorlafeszítő kötél mindössze 0,003 milliméter."
 
"Mikola Szjadrisztij zömében arannyal dolgozik. Az alkotások alig nagyobbak 1-2 milliméternél. Mint egyik művében írja: az ember egyedi, csodálatos teremtménye a természetnek. Mindenkiben ott rejlik valami apró szikrája a tehetségnek, hiszen szerves részei vagyunk a mikrokozmosznak... Csak keresnünk kell és megtalálnunk magunkban azt a bizonyos Isteni szikrát..."

A művészről:
"A mikro-miniatűrök világhírű mestere egy Harkiv megyei kisfaluban született. Képzőművészeti tanulmányait Harkivban végezte, majd egy váltással a mezőgazdasági főiskola diákja lett. 1960–1967 között Kárpátalján dolgozott agronómusként. Innen a fővárosba került, ahol az Ukrán Tudományos Akadémia mérnökeként tevékenykedik. Negyven éve foglalkozik mikro-miniatűrök készítésével. Magát a szót is ő találta ki: mikro – kicsinyített; miniatűr – finom műgonddal kidolgozott kis méretű műtárgy. Minden alkotása kézimunka, különleges és kifinomult technológiával készült remekmű. A mester az általa kifejlesztett technológiát két könyvben Nehezen patkolható-e egy bolha? és A mikro-technika titkai írta le. Utóbbi 1970-ben bestsselerré vált az akkori Szovjetunió könyvpiacán és megkapta a legjobb tudományos-ismeretterjesztő kiadvány címet is."

És most tessék:


Ajánlott olvasmányok hozzá, továbbá a mikrocsodák fotói és a barna színű szövegek eredete megtalálható:
http://microart.kiev.ua/en/galery.html
http://www.freeweb.hu/koronarestaurant/mikro/muvesz.html
http://www.rovart.com/hu/index.php?nid=2098
http://www.szentendre.net/ilj/hu/a-news/2001/0407-makszemnyi-csodak-Szentendren.htm
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/060819/gy02.html

2011. április 25., hétfő

Húsvéti idők

Szép időnk lett húsvétra, meg egész héten sem panaszkodhattunk.
Az előző évekhez képest eléggé készülnöm kellett, mert most Bencusék jöttek el, egyébként meg évtizedek óta nem vagy csak ritkán foglalkoztunk vendégeskedéssel. Sok húsvét telt el úgy, hogy pl. azalatt takarítottam ki, mivel valamikor a tavaszi nagytakarítás-féleségeket is meg kellett csinálni, és hát ugye, nem volt rá előzőleg idő.
Most is lényegében a szombat-vasárnap és hétfő fele a sikálások, mosás-főzés-takarítás ideje volt, hogy hétfő délutánra glédában álljon, ami csak úgy állhat. Úgyhogy nagyon elfáradtam mindennap, még az inam is reszketett... a főzés órái alatt 31 fok lett a konyhában, szinte mint nyáron. A macskaszőr egyszerű porszívózás útján nem jön fel a padlószőnyegből, ezért négykézláb végzem ilyenkor a  szőnyegtisztítóhabos-vizes szivacsos átsúrolását. Mivel dögmeleg volt és szakadt rólam a víz, ezt nem lehetett, mondjuk, egy ócska nadrágban tenni, hanem sortban, minek következtében véres-horzsolásos, retykető térdekkel végeztem...
Na, de ezek csak részletek, nem akarom az összes házimunkát felsorolni az akváriumtakarítás, csempesúrolás, tűzhelykipucolás mellett; csak maga a módszer érdekesen egyéni: észrevettem valamit, amit feltétlenül le kell mosni, sikálni, de még nem is végeztem, mire észrevettem a következőt... és így tovább, a végén 6-7 dolog volt, ami félbe lett hagyva más miatt, így visszafelé is el kellett játszani ugyanezeket - sajátos módszer. Az csak természetes, hogy ilyenkor égnek ki az égők, ilyenkor kezd el csepegni a csap, ilyenkor romlik el a zuhanyos csaptelep - nehogy csökkenjen kicsit sem a tennivaló.
Pihenni nem pihentem semmit.

Délután jöttek Szilviék hárman. Bencus nagyon szépen viselkedő "hároméves elmúlt" nagyfiú lett, már nem sír, nem fél senkitől, és nem is hiperrosszcsont, mint picikorától - a rengeteg dobálással, kiabálással, visítással, rohangálással. Kicsit aggódtam, hogy majd a cicák hogy bírják, meg az összes mütyürömből mennyi marad épen, de a világon semmi baj nem volt.

Bencus szépen, lassan nyúlt a cicához, Haramiát meg is tudta simizni, pedig általában ő a kevésbé hízelgősebb macskusz, de csodák csodája, 8 éve alatt még mindig tud meglepetést okozni: önként és viszonylag elég hamar előjött és kellette magát Bencusnak, akire néha a szívbaj jött, amikor valahonnan mellé ugrott Haramia nyekegve, élénken lengedező farokkal.:)
Honesty bebújt az íróasztal alá, és egész idő alatt nem jött elő, onnan nézett kifelé nagy szemekkel. Annyi történt javulásként, hogy több óra elteltével már egészen kijött az íróasztal legszéléig, a feje teljesen kint volt, és úgy kémlelődött szanaszét.
A mütyürjeimet meg, még az elérhető közelségűeket sem bántotta Bencus, nem kellett neki semmi úgy, hogy mindenáron, és magának akarja; a plüssöket pl. levette, fogta-nézegette egy darabig, majd önként visszatette. Szilvi régi fényképalbumokat nézegetett sokáig, Bencus is mellette üldögélt, és nem tépte, nem rángatta: normálisan tudta hajtogatni.
Tényleg fantasztikus, hogy pár hónap alatt is mennyit tudnak változni a gyerekek.
Anyukámnál voltak, mielőtt hozzám jöttek, délelőtt ott reggeliztek, kora délután ott ebédeltek, de azért nálam is simán tudtak táplálkozni, ám amúgy úgyis odapakoltam nekik a hűtőszekrény 90%-át (anyukám is), tudtam, hogy náluk jobban elfogy majd.
8 óra körül mentek el, Bencus délutáni alvása egy az egyben kimaradt, de hát nem csoda, egész napja igen mozgékony és ingerdús volt. Estefele már nagyon járt az a cummogó a szájában, és fogta az arcához az alvós egerét, s nagyon laposakat pislogott, elcsendesült - de akkor sem aludt el.
Gyönyörű, drága, aranyos, kedves, jó kisfiú lett - egy éve még ezek közül nem mindegyik volt igaz, a "jó gyereket" pl. semmiképp nem lehetett volna ráfogni.:))

Nem vagyok elfogult; ugyanúgy, ahogy saját gyerekeimmel mindig tudtam, merre hány méter, láttam és soha nem tagadtam hibáikat, hiányosságaikat sem; valamint soha nem magasztaltam vagy értékeltem fel egyiket sem - Bencust is ugyanúgy tudtam objektíven nézni mindig. (Szerintem, tapasztalataim szerint anyához, nagyanyához képest ez azért nem mindennapos tulajdonság, ill. hozzáállás a realitás - volt, hogy kívülállók meg is botránkoztak rajtam, hogy saját gyerekeimet nem dicsérgetem stb.; ám mindenesetre nálam a szeretet nem attól függött és nem abban nyilvánult meg, hogy ajnározva dicsőítem a gyereket és meg sem látom a hibáit.) Bencus, bizony, kis égedelem, kezelhetetlennek tűnő, hisztis, izgága rosszcsont volt, akinek legfőbb öröme a mindent földhöz vágás és bárkihez dobálás volt. Ennek most nyoma sem látszott. És nem tagadom, így azért jobban előjött belőlem és fizikailag is hatalmába kerített a szeretet érzése...


2011. április 24., vasárnap

Simon macska és a nyuszi esete

Flamitól elsőkézből:

2011. április 23., szombat

Ajándékbolt és galéria - macskásság nem hátrány

A Flami által mutatott ajándékbolt és galéria Deák téri kirakata nyomán jutottunk el 18-án, hétfőn abba a bizonyos boltba az Arany János utcán, ahol 80 művész által készítettek az ajándéktárgyak, melyek megvásárolhatók.
Bőség zavarát éltük át egy nagy csomó ízléses, szép, egyedi tárgy megtekintésekor, melyek közül nagyon nehéz volt választani, ha már az ember párja felajánlja a ajándékválasztás lehetőségét.:)
Természetesen nemcsak macskás, hanem mindenféle más kedves állatos, virágos és egyéb lenyűgöző és mindenféle rendeltetésű tárgyról volt itt szó: képekről, ékszerekről, dísztárgyakról, tükrökről, bármiféle használati tárgyakról lehetett itt szó, s bizony, nem olyan egyszerű volt a választás.


Végül egy vörös macskás lapostányért választottam és egy üvegfestett, drótozott cicát, ami fellógatható.:)
Délután a lapostányért fel is kellett avatnom egy kínai gyömbéres kacsa zöldséges rizzsel című táplálékkal.:))


Utólag sajnálom, hogy nem használtuk ki a galériában a vásárlás okán a fotózási lehetőséget, mert ennek jóvoltából biztos kaptunk volna rá engedélyt. Így csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogasson el oda, ha teheti.

2011. április 22., péntek

Duna-parti cipők...


Április 18-án az én kívánságom volt a holocaust-emlékmű, a Duna-parti cipők meglátogatása.


"A hatvan pár, öntöttvasból mintázott korhű cipő a nyilasterror idején Dunába lőtt embereknek állít emléket a Roosevelt tér és a Kossuth tér közötti szakaszon. Az általában tömegesen végrehajtott kivégzések során az áldozatokat arra kényszerítették, hogy sorba rendezve álljanak a Duna partján, majd (jobb esetben tarkólövéssel) a Dunába lőtték őket. Az emlékmű helye szimbolikus, hiszen a budapesti Duna-part szinte minden pontjáról megtörtént, hogy zsidókat lőttek a Dunába, különösen a Margitsziget északi része felőli oldalon. A szobrászművész hatvan pár korhű lábbelit formált meg vasból. A parti szegély terméskövére erősített cipők mögött 40 méter hosszúságú, 70 centiméter magas kőpad húzódik. Az emlékhely három pontján öntöttvas táblákon magyarul, angolul és héberül olvasható a felirat: 'A nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt áldozatok emlékére állíttatott 2005. április 16-án'. Az emlékmű civil kezdeményezés eredménye. A kompozíció ötlete Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrászművésztől és filmrendező barátjától, Can Togaytól ered." (internet, 3 forrásból tömörítve)


Ragyogóan fénylett az áprilisi nap, ám mégis, mikor odaértünk, egy sötét felhő kúszott a napra.
Számomra igen megrendítő volt látni élőben azt, amit már évek óta tudok, hogy létezik... ráadásul teljesen véletlenül a holocaust emléknapja után 2 nappal láttuk mindezt; gondolom, ennek tulajdoníthatók a cipőkben elhelyezett virágok és mécsesek.
Megrázott... főleg a kis, kb. 3 éves gyermekre való cipő látványa... az ember az érzéseit nem is tudja szavakba önteni.
És bizony, sosem lehet tudni, ilyen alapon az emberiségre bármikor, bárhonnan rátörhet egy hasonló, értelmetlen, világuralmi törekvésre és érthetetlen faji megkülönböztetésre kihegyezett ideológia, ami által ártatlan emberek millióinak sora tehetetlen és sorsa megpecsételt...



Cipők a Duna-parton

Istenem...
Bénult bánattal borzongva
barangolt tekintetem
az árva cipők során
a Duna-parton,
s egy időre a Nap is
felhő mögé riadt.
Némelyiknek párja sincs...
Istenem...
sokukban orgona vagy
mezei virág hervadt.
S az a kicsiny gyermekcipőpár
jeges marokkal
fojtogatta torkomat.
Istenem...
A mécses lángja
küzdött a szélben,
s én karodba takartam
néma zokogásomat.

2011. április 21., csütörtök

Szentendre újra


2011. április 17. Hát igen, ez megint egy olyan nap volt, amikor 5 percenként elszorul az ember torka.
Merthogy szívem egyik ékszerdoboza Szentendre, és meg tudom számolni, összesen 7-szer voltam ott, s ebből, ebben a felállásban, azaz, hogy "mi ketten" - már 4-jére látom.


Nagyon feldob maga a tudat is, hogy Szentendre. Látni fogom. Újra. Hurráááá!
Már sok mindent ismerek, azonban biztos van még utcája, amin nem mentem végig, valamint a skanzen, az eddig mindig kimaradt, lévén, mi nem autósok vagyunk, és az állítólag maga egy napi program...


Olyankor mindig sziporkázik minden, és nincs rossz idő, eddig legalábbis mindig így fogtuk ki. Kellemes, inkább hűvöses szikrázó verőfény, ám nem meleg, amitől már az én komfortérzetem alábbhagyna.


Ezek a szűk, lejtős kis utcák, tele a színes házak, boltok hangulatával, a szép cégérek, a lépcsős sikátorok, a sok-sok templom, a szobrok, a várhegy, a múzeumok, galériák, a Duna... mind-mind a csoda részese.


És ráadásul jártunk itt, amikor a legtöbb fa virágzását éli. Csodaszép volt...
Az a bizonyos gombóc sokszor ott volt a torkomon. Megérdemlem én ezt, hogy itt lehessek?


Igyekeztünk úgy szelektálni, hogy olyanokat nézzünk meg belülről, amelyeket eddig nem. Így bementünk a Szentendrei Galériába, a Metszet Galériába, egy Mandala (és egyéb ezotériával kapcsolatos) galériába, valamint megtekintettük a Miniatűr csodák múzeumát, mely szerintem megér majd egy külön blogot.


Ezentúl időztünk a kispataknál - oldalt és a híd mindkét felén -, fagyiztunk, percenként többször csattogott a fényképezőgépünk. Megnéztük a templomokat (most csak kívülről), voltunk a várhegyen, simiztem kutyákat, láttunk cicát, fagyiztunk, rengeteg cicás dolgot fotózhattunk, sőt, sárkányosakat is.


Késő délután ebédeltünk vendégfogó fiú által a Dunacorso étterem kertjében - miután mi is megtapasztaltuk, hogy vannak helyek, ahol már nem csak az idegenforgalomra építenek, hanem rászorulnak hazaiak vendéglátására is: ún. turistamenük vannak több helyen, emberbarát árakon. És bizony, a mifélénknek nagyon is finom és bejön.


A végén elidőztünk a Duna-parton, majd indultunk visszafelé, a HÉV-hez.


A végére rendesen elfáradtunk, de csodálatos nap volt, hihetetlenül szép...



Szentendre

Mindig új és megunhatatlan,
akárhányszor erre térülök,
mintha tényleg elvarázsolnának,
szépségébe beleszédülök.
Tágra nyílt szemmel csodálom
minden mesés részletét,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.

Színes házaival,
virágzó fáival,
templomaival,
lépcsős sikátoraival,
múzeumokkal,
nyüzsgő forgataggal,
keskeny zegzugaival,
a Duna méltóságával,
kedves szobraival
és sok-sok virággal,
apró boltjaival,
galériáival,
csörgő kispatakkal s a
Tündérellátóval...

Mindezt veled együtt láthatom
negyedjére pár éven belül,
ezer fotó tanúskodik róla,
s gyarapodó emlékeinkről.
Szó nincs rá, mennyire szeretem,
óvom, féltem az élményt,
a sziporkázó ékszerdobozként
tündöklő Szentendrét.