2012. január 31., kedd

Mindig van mit tenni

Hazaérkezésem után rendben volt itthon minden. Még először hagytam a házat - és a macskákat - nem Danira, hanem Szilvire. Mondta, hogy Haramián semmit nem vett észre, de Honesty mintha szomorú lett volna. Esténként ott üldögélt a konyha előtti lábtörlőn és nem volt valami vidám...
Viszont éjjel lefekvésnél jött mindkét deg, és lassacskán kiheverték, ha bármit is okozott volna náluk mentálisan a távolmaradásom.:)
Utána mindennap voltak intéznivalóim, több is naponta. Telefonon is, és/vagy személyesen.
Mennem kellett pl. hagyatékügyben, és a városházán töltöttem egy fél délutánt. Míg megkerestem, majd főleg míg kivártam a soromat, aztán meg a benti ügyintézést a sok papírral és másolattal, egy csomó aláírnivalóval.
Megtudtam, hogy most továbbadják - és jön az ingatlanfelértékelő, majd a jegyzőhöz kerül az ügy, és jön az örökösödési tárgyalás, majd végzés és illetékhivatal... Nem lesz körmenet.
Vagy: el kellett intéznem, hogy ne hozza ki a postás a nyugdíját nagynénémnek. Jelzem, a tényt már halála után 1 nappal e-mailben bejelentettem a megfelelő szervnél hivatalos levélben, őáltaluk gépi válasz jött - személyesen mégis két hét után "vették", miután már kiutalták a nyugdíjakat. Erre jött nekem erről levél, és hogy elnézést meg technikai okok stb., de amennyiben felvételre került az összeg, máris itt a csekk, és fizessem vissza.
Na most, egyértelmű, mivel nem vagyok egyenesági leszármazott, én soha fel nem vehetném a nagynéném nyugdíját... ha ő élne és nem tudná felvenni, mert pl. kórházban lenne, akkor is írásbeli meghatalmazás kellene hozzá. Hogy küldhetném vissza azt, amit nem tudok felvenni? De meg különben is, miért vettem volna fel, ha tudom, hogy már nem jár és úgyis vissza kell küldeni?
Így közvetítő által rendeztem az ottani postással, hogy - mivel szerintem nem ez az egyetlen eset a praxisában, hogy valamely nyugdíjkézbesítés előtt elhunyt az illető - ha egy mód van rá, írja rá, hogy elhunyt és vissza a feladónak, valamint a posta tegyen úgy... hát remélem, így tettek.
Aztán jött a városháza által ajánlott levél nekem, mint a temetés intézőjének, hogy megszűnt a nagynéném 70 éven felüliek számára adott kedvezménye pl. szemétszállítás ügyében. Tehát meg kell keresnem, ki ott a házban a közös képviselő és mikor van fogadóórája - mivel ha megszűnt, egyértelmű, hogy több lesz a közös költség arra a lakásra...
És akkor ugye, tulajdonképpen fizettem 1 havi teljes rezsit januárra az üres lakásra... Mindeközben Dani ugyanennyit ad ki az albérletére (többen laknak egy lakásban, övé egy pici szoba, s a rezsit szétosztják). És közben én és Szilvi munkanélküliek vagyunk... egyre nehezebb a megélhetésünk, és belátható időn belül nem fogom tudni fizetni a saját rezsimet sem.
Úgyhogy, mivel elvileg végrendelet szerint a nagynénémnek én és Dani - a keresztgyerekei - vagyunk örökösei, ezért illem ide vagy oda, hogy még az ügylet nem zárult le, de úgy döntöttünk, hogy tök felesleges kétfelé költeni a pénzt, hogy én fizetem a lakatlan garzon rezsijét, a lehetséges öröklő gyerek meg albérletben fizet még ugyanannyit - Dani január végére felmondta az albérletet, és odaköltözött a múlt hétvégén.
Előtte persze napokig pakoltunk. Rengeteget dolgoztam, esténként szétszakadt a derekam és hátam.
Keresztanyám nagyon rendezett és tiszta volt, kevés cucca mind áttekinthető és nem tárolt csomó felesleges dolgot, de azért így is volt mit pakolni. Cuccaiból vitt el anyukám, én és Szilvi is, a maradékot (megkímélt, hasonló korúaknak még hordható cuccait) bezsákoltuk és elvisszük a Máltaihoz szerintem. Amit meg szemétnek vagy már olyannak láttunk, amit nagyon megrágott az idő vasfoga, azokkal kis csomagokba kötve jártam néhány napig a tárolóba...
Remélem, minden rendben lesz nála, vele.
Szokatlan még Daninak is, hogy nem kell alkalmazkodni és egyedül van. Sok előnye, de hátránya is van ennek - bár én, azt hiszem, bármilyen koromban fenekem vertem volna a földhöz, ha egyedül lakhattam volna egy ilyen kis helyes garzonban. Keresztanyám mindig azt mondta, hogy olyan jól el tudja Danit képzelni, mint aki majd őutána a lakásában él... és hát így látszik, nem volt hiábavaló, nem esett rossz kezekbe, hiszen anno augusztus végén, mikor Szilvit menteni kellett, akkor egyedül Dani tudott segíteni azzal, hogy önként, saját ötlete gyanánt vetette fel és vállalta az albérletbe költözést, csak azért, hogy a nővére a helyére tudjon költözni, az ő szobájába a gyerekkel.
Valahogy mindig, minden összefüggésben van... szinte hihetetlen, hogy számtalanszor fordul elő, hogy egy dolog csak azért következhet be, mert már egy másik dolog bekövetkezett. Ez a múlt év teljesen ilyen volt számunkra... Dani munkahelytalálása, hogy legyen végre... legyen egy kereset, mert hamarosan én ki leszek rúgva és Szilvinek vissza kell jönni... A kirúgásom... hogy el tudjam ápolni és temetni keresztanyámat... Dani albérletbe menése, hogy Szilviék tudjanak hova menekülni... és így tovább...

2012. január 25., szerda

Három nap béke...

Tavaly június óta első nagyobb kikapcsolódásom, ami most kivételesen magamról is szólt, a gyászmise utáni vasárnap következett be, amikor is a távollévő kedves igazán türelmes, de egyre "meggyőzni akaróbb" rábeszélésére felutaztam Pestre, s majd csak kedd este jöttem haza.
Minden szokatlan volt. Nem én fogok háztartani, konyházni, főzni, vásárolni, almozni, unokázni; és egyáltalán, nemhogy a lakótelepről úgy fogok kibuszozni, hogy nem orvoshoz, kórházba, ügyintézni, kezelésre, munkaügyi központba, ápolni megyek, hanem relatíve mintha szabadságon lennék. Nyilván nem is én lettem volna, ha mindeközben nem éreztem volna még így is lelkifurdalást. Tényleg jól teszem, hogy megyek? Tényleg nem hagyok cserben senkit, ha elmegyek 3 napra?
Fura volt, hogy itthon az utazásom reggelére hatalmas hó esett. Vasárnap lévén nem is igazán volt a lakótelepen még sehol eltakarítva, mikor indultam; így hihetetlen, de tényleg akkora volt, hogy még a lánctalpas bakancsom fűzőlyukán is érzékelhetően átjutott a hó. Derűs volt az idő, de fújt a szél, emiatt még hidegebb volt a téli vasárnap...
Első meglepetés: időben jött a vonat! Nem vicc: bő 5 éve járok fel Pestre, de ilyen szinte még nem volt, mindig 10-20 perc késéssel jön, még nyáron is - most pedig a HÓ ellenére percpontos!
Második meglepetés: már Hajdúszoboszló után semmi nem látszott a nagy debreceni télből! Ahogy rohant az IC, látszott ugyan az erdőkben itt-ott némi hófoszlány, de az még az előző, két héttel ezelőtti adagból maradhatott - és végig Pestig ugyanennyit láttam a télből. Gondoltam, jól kinézek lánctalpas bakancsban stb., de hát otthon ebben volt a legnagyobb esélyem, hogy nem késem le a buszt - s ezáltal a vonatot is - akkora hóban, mire kigázolok a megállóig.

Szépen és gyorsan teltek az ottlét napjai. Először felhívtuk Pamcsikát, majd összeválogattunk egy kis ajándékcsomagot neki és új cicájának, Pötyinek, hiszen rég terveztük a látogatást, rég voltunk már együtt nála, és Pamcsika mindig örül nekünk.:) Ő az, akinek decemberben meghalt idős Pamacs himalája cicája. Még mindig siratja és gyászolja, nagyon szerette - természetes; 16 év rengeteg idő!
Ám azóta kapott a Mancs alapítványon keresztül egy fiatal, egyéves ivartalanított nőstény cicát - hátha könnyebben vigasztalódik Pamcsika általa.
Pötyi nagyon kedves, barátságos, hízelgő, játékos és bohókás kiscica. Valahogy hiperaktívsága Haramiára emlékeztet. Pamcsika azt mondja, nagyon aranyos, kedves, bújós cica (bár ő sem mindig tud tőle aludni!), de még nem tudja Pamacsot pótolni. Kedveli, de még nem szereti. Sokat beszélgettünk arról, hogy nem is feledteti el Pamacsot, miért is kellene elfelejteni őt? Nem kell, csak - elengedni. Lelkünknek, agyunknak egy olyan részébe, ahol örökké élhet az emlékezetben. Mint minden kedves halottunk, legyen az ember vagy állat. Ez a belenyugvó szeretet. És amíg mi élünk, minden szerettünk, akinek távoznia kell mellőlünk, élni fog emlékeinkben, mi magunk őrizzük őt.
Íme, Pötyi:












Aztán isteni török kaját ettünk, és vittünk is haza máshonnan (marhapörkölt, nokedli - rántott sajt, rizs), hogy otthon se haljunk éhen. A Westendben való mászkálás is egészen különleges szórakozásnak tűnt a számomra, ez után a fél év után. Nehezen tudtam kiverni a fejemből, hogy tényleg nincs-e más dolgom, mint "tétlenül haszontalankodni", de a kedves mindig megnyugtatott, hogy nincs, és ez már nagyon régóta járt nekem...



Gyorsan teltek a napok, kölcsönösen ajándékoztunk egy csomó cuccot a fél év alatti közös ünnepeinkre, hiszen azokra készültünk volna, ha nem így alakultak volna a dolgok. Istvánnak mániája, hogy elosztva adja az ajándékokat, minden reggel egy emberes adagot. Hol boldog névnapot, hol boldog szülinapot, hol boldog évfordulót stb. kívángatott nekem... és hát ne felejtsem el, hogy őtőle nekem karácsonyra is érkezett csomag, könyvekkel, fényképezőgéppel... huh, ezeket sosem fogom tudni viszonozni ebben a helyzetben. Pláne, hogy még a vonatjegyemet is ő fizette...
Az én hátizsákom is csak az ő ajándékaival volt tele ugyan, de hát azok jórészt praktikus ajándékok, melyek ugye, helyileg jóval többet foglalnak, mint pl. egy fényképezőgép... mivel ő nem törődik magával túlzottan ilyen szempontokból; valamint a kiegészítők - a közben megjelent antológiáim 1-1 példánya, macik tömkelege és csokik, édességek, kávé...
Ettünk kínai kajákat, ittam - csak én, mert István abszolút "antikolonialista" - sherryt, sört, sangriát... nagyon finomak voltak.
Sok filmet megnéztünk, mely szórakozás nekem szintén újdonságszámba ment, itthon ui. amennyi szabadidőm volt az utóbbi fél évben, azt inkább olvasásra fordítottam, filmnézésre már nem igazán futotta. (Őszintén, azon csodálkoztam, hogy voltam képes ennyi könyvet elolvasni ez alatt az idő alatt, mivel igazándiból sokszor 10-15 perceket foglalkoztam vele, mondjuk, kétszer egy nap. Viszont tényleg ennyi volt némi netezést leszámítva a kikapcsolódásom, és valóban meglep, hogy 34 könyv "kiolvasásán" estem túl tavaly - a Molyon tartom számon, nagyon jó, hogy van az az oldal, jólesik a könyvespolcaimat nézegetni -, az idén meg csak az első hónapban már 4-en. S ezek jó része igen vaskos könyv. Gyorsan olvasok, de anyukámhoz képest kismiska vagyok...)
És hát ugye, ott is volt cicázási lehetőség, nehogy megfosztva érezzem magam az efféle kedvteléstől.
Különösebben nem terveztünk nagy programokat, lévén a hétfő volt a teljes ottlevős napom, ami egyébként is múzeumszünet, azonkívül, ugye, tél van, túl hosszú ideig nem bírja ki az ember az utcán. Ám ha hó lett volna, mindenképp mentünk volna egy kis telet fotózni...
Nem baj, így is nagyon jó volt, jót tett és hiányzott nekem, nekünk egy kicsit másfajta létezés, mint a mostanában megszokott...





2012. január 22., vasárnap

Gyász, -mise és újságcikk

Kicsit később írom, ám a jelzett napra datálva a következőket.
A temetés utáni napokban egy kissé lelassultam, s ha hasonlíthatnám valamihez az érzést, olyan voltam két hétig, mint egy lufi, akit rég felfújtak, és most úgy elvan a sarokban, miközben folyamatosan kezd leereszteni. Olyan zsongás volt és néha még most is a fejemben, mint amikor régi kirándulásainkon több órás-fél napos hegyi-erdei túra után sajgó és enyhén reszkető lábizmokkal ereszkedtem le a hegyről, s mikor kiértünk az erdőből a ragyogó nyári napsütésben egy természetes szépségében, ezernyi vadvirággal borított, zümmögéstől hangos, beláthatatlanul hatalmas rétre; egyszerre éreztem nehéznek és könnyűnek magam.
Most is nagyon szokatlan érzés, hogy elmúlt, vége egy időszaknak, befejeződött egy gazdag élet, fizikailag véget ért egy nem akármilyen kötődés... s bármilyen nehéz volt, én tükörbe tudok nézni reggelenként. Kemény fél év volt, de megtettem, mi tőlem telt. Tartottam magam saját magamnak tett ígéretemhez: bármennyire kivagyok, bármennyire elfáradok, bármilyen ostobaságnak vagy feleslegesnek tartok valamit, amit magamnak nem úgy vagy nem csinálnék meg; türelmes leszek, mindent megteszek, nem fogom idegesíteni magam s ezáltal őt, ergo elfogadom, bármit is tesz, mond vagy kíván a haldokló - igyekszem, nagyon igyekszem úgy csinálni mindent, hogy számára az a lehető legjobb legyen.

A temetés utáni napokban András atya kérését jelezte egy költőtársam, egyúttal közösségünk egyik tagja által, hogy a plébániai havilapban - melyet költőtársam és kántor felesége szerkeszt - jó lenne, ha megjelenhetne egy cikk keresztanyámról, ki végül is egész életében gyakorló katolikus volt, s többek között a mi lakótelepi plébániánk egyik alapító tagja. És hogy jó is lenne, ha ezt meg is írnám, legkésőbb péntekre, mert szombaton megjelenik az újság. Ez egy kicsit kizökkentett zsibbadt állapotomból, és megírtam a cikket. Mentes volt az ömlengésektől, mely tökéletesen felesleges is volt, hiszen nem helyet akartunk kitölteni, hanem rengeteg objektív, ám szeretetteljes ténynek, gazdag életútnak kellett a szűkös hely. Természetesen éppen ezért jócskán túlfutottam a rendelkezésre álló fél oldalt, de azt már a szerkesztőkre bíztam, hogyan húzzák meg - én nem tudtam, melyik ujjamat harapjam.
A szombati gyászmiséjén az elhunyt két keresztgyereke: én és fiam, valamint lányom és unokám vettünk részt a családból.
Atya nagyon odafigyelt ránk, a mise alatt a megfelelő helyeken figyelmesen elhangzott az elhunyt neve, és a végén a hirdetéseknél külön jelezte, hogy elvihető az újságos asztalról a Tócói Harangszó, melyben halottunkról, arról a Marika néniről olvashatunk írást, kiért ez a szentmise szólt.
S bizony meglepődtem, amikor kézbe vettem a frissen elkészült újságot, hogy szinte jelentős rövidítés nélkül több mint egy oldalasra (!) hagyták a 8 pontosra vett cikket Atyáék, sőt, a küldött fotómelléklet is befért.
Köszönet az atyának az ötletért, javaslatért, amely feladat, azt hiszem, amellett, hogy kizökkentett fura mentális állapotomból, kiválóan alkalmas volt arra, hogy méltóan emlékezzünk mind a saját, mind a közösség nevében nagynénémről.

2012. január 16., hétfő

"Akarom: fontos ne legyek magamnak"


A felső koszorú az enyém és gyerekeimé. 82 szál fehér szegfűből. Amennyi éves volt...
Ha egoista módon az én szempontomból nézem, ma egy olyan emberért szólt a lélekharang, aki azon nem kevés idő óta, mióta én világon vagyok, jelentős mértékben, rendszeresen, hatékonyan, folyamatosan részt vett életemben. Kezdetektől fogva. Mióta én vagyok, ő is volt. Születésemkor volt 27 éves és 3 hetesen ő tartott keresztvíz alá. S bár az utóbbi hónapokban volt időnk megszokni a gondolatot, hogy nem sokáig lesz már velünk, de pont azok miatt, amiket írtam - igen nehéz.
Ha neki is úgy alakult volna az élete, hogy saját családot alapít, s ő is, anyámhoz hasonlóan néhány gyerekkel és férjjel küzd egy komforttalan régi házban az évtizedek mindennapjaiban, valószínűleg a mi kettőnk kapcsolata sem lett volna ennyire meghatározó.


A szertartás elején nagy meglepetés ért. Általában egy pap és egy kántor celebrálja a temetési szertartásokat. És mikor megláttam őket belépni, elakadt a lélegzetem: mellettük András atya is eljött teljes beöltözéssel, egyrészt  "csak úgy", ismerősként, régi "báránya" búcsúztatására, ám önként vállalt szolgálattétellel!
A nagynénémről az általam írt adatok, tudnivalók végül is valóban olyan kerekre sikerültek, hogy mikor az elhunyt személyes búcsúztatása következett, amiről én azt hittem, csak alapul szolgálnak és nyilván átfogalmazható - tényleg szinte egy az egybeni felolvasásra is jó volt.
Mivel ismertem az általam írt búcsú szavait, elkalandoztak gondolataim...

Eszembe jutott, mi mindent megtett értünk keresztanyám... kezébe vette pl. zenei nevelésemet. Ő fedezte fel még kétéves koromban, amikor állítólag "szelypítve", de kristálytisztán, rendkívül jó hallással énekeltem önfeledten... Már ovis koromban vett énekfüzetet és énekkönyvet, megmutatta nekem a kottázást, szolmizálást, ütemeket stb. Iskolás koromra már szolmizáltam és kottáztam... Beíratott külön zeneiskolába - mivel az én általánosom nem zenei volt, ezért külön iskolába is kellett járnom, busszal, be a városba -, ahova 6 évig jártam szolfézsra, hegedűórákra, és ezáltal vettem részt az ottani, iskolai zenekari életben is. Ha ő ezt nem teszi, anyámék erre biztos nem lettek volna képesek... egyszerűen elsikkadt volna a napi törődéseik mellett.
Ugyanilyen volt a hittan is, anyámat egész napi munka után este a komfort nélküli ősi házban otthon várta két gyerek, késő este, holtfáradtan hazaérő apám és apai nagyanyám... annyi munkája volt, hogy soha nem ért volna rá ilyenekre, hogy a kötelezőkön kívül más dolgokra is oda tudjon figyelni, és fizikailag sem tudott osztódni. Keresztanyám viszont nem csak "divatból" lett keresztanyám. Amit ő vállalt, amiben ő hitt, azt kötelességének érezte, hogy végigvigye. Vagyis a keresztségben keresztszülőként vállalt feladatát. Bármilyen nehéz is volt ilyen szempontból az a korszak.
Így lettünk öcsémmel egy igen veszélyes időszakban az ő segítségével a Szent Annába hittanra járók, s ezt bízvást állítom, akkoriban nem ugyanazt jelentette, mint manapság! Bár akkoriban sem értettük, miért nem népszerű, miért titkolandó a dolog, miért vagyunk néhányan "mások", és miért nem szabad erről beszélni... hiszen itt csupa jót tanítanak. Ő járt velünk hittanra (mert egyrészt, ugye, busszal kellett járni, mi meg kicsik voltunk és azelőtt ezt nem tettük; másrészt meg úgy emlékszem a hittanokra: egyik padsorban ültünk mi, gyerekek, a másik padcsoportban meg ugyanannyi szülő vagy hozzátartozó), misére, ő segített az elsőáldozáshoz járulnunk...



A vasárnapi misék után rendszerint moziba vitt minket, ún. matinéfilmekre... aztán pedig haza, hozzánk, és azután vele együtt ebédeltünk anyám isteni vasárnapi főztjeit élvezve, beszélgetve.
Vagy: kézbe vette rajzkészségemet, s elvitte rajzaimat megfelelő helyre megtekintésre, ahol láttak bennem rációt - de hát az is egy újabb helyre való járást jelentett volna, s már így is maga a tanulás elég késői órákra maradt. Akkoriban nagyjából egyformán szegények voltak az emberek, kocsi, telefon szóba se jöhetett - tehát tőlünk egyetlen tömegközlekedéses járatra, a félóránként közlekedő 2-es buszra lehetett maximum támaszkodni csak azért, hogy az ember a városba feljusson, és hát iskola után nem lehetett 2 különóránál többet beiktatni anélkül, hogy ne késő este kelljen hazaesnie. Két különórát is csak úgy, ha közvetlen egymás után következtek, közben ui. hazajönni már nem fért bele. Ezért rajzkészségem többedik iskolában való dicséretes csiszolását a család "a szerencsétlen gyerek túlterhelésének" látta, így ezt egyelőre annyiban hagytuk. Mindegy, a szándék, meg a szakember igen pozitív referálása akkor is neki köszönhető!
Mivel hetente legalább egyszer találkoztunk, szinte naprakész volt belőlem, és én is nagy bizalommal voltam iránta. Életem minden lényegesebb történését végigkísérte, segített mindenben, amiben csak tudott. Mert számára nem volt idegen az ügyintézés pl., ő az egész család számára szívesen segített "muszáj-de-nem-szeretem-sőt-rettegek-tőle" dolgokban.
Neki köszönhetem, hogy már általánosban viszonylagos rendszerességgel jártam színházba, operába. Vitt magával, én meg örömmel mentem. Még színházba járó ruhákat is varrt nekem... Ő ugyanis nagy színházbajáró bérletes volt! Szomjazta a kultúrát, iszonyat sok könyve volt, nagyon tájékozott, szinte nem volt olyan kérdés, téma, amiben ne lett volna partner!
Középiskolás koromban, emlékszem, hol eszperantót tanult, hol elkezdte feleleveníteni német tanulmányait, és akkor vasárnap délutánonként én kérdeztem ki az aktuális nyelv szavait... De eljárt szabás-varrás tanfolyamra is, s a számítógépek kezdetén BASIC-alapokat is végzett... amire nem lett igazán szüksége nyugdíjba vonulása előtt még.

Gyerekkorunkban folyton hallgattam, hogy most ilyen, most olyan vizsgákat tesz Pesten, hiszen statisztikusi, áruismereti, belkereskedelmi, üzemgazdászati tanfolyamokat végzett, az összes fokozaton... (Most találtam meg az okleveleit: mind jeles és kitűnő volt...) Vállalati statisztikus, majd üzemgazdász volt 42 évig, ugyanazon a helyen.
Ő tanított horgolni és kötni! S ez nagyszerű volt, mert imádtam. Most is imádnám, ha lenne hozzá szemem. A tuniszi horgolás nagy kedvencem maradt. Hímzésfajtákba is sokszor besegített.
Ő vette első háziállatunkat, Csórit, a papagájt. Imádtuk. Ezt, azt hiszem, öcsém kapta névnapjára, de a család kedvence volt, nagyon okos, kedves, aranyos madár.
És természetesen mindig nagyon takarékos természet volt, erre rákényszerítette az élet. Nagyon szegények voltak falun, nagyapámat elvitték a háborúba (málenkij robot), és nagyanyám a négy gyerekkel... el lehet képzelni, nagyon nehezen, szegénységben éltek. Szóval ő soha nem kapott ingyen egyetlen forintot sem, örökölni sem örökölt sosem, nem volt mit - a nagyszülők az ottani gépállomás tanácsi sorházának egy lakásában laktak. Minigarzonjának és későbbi mostani garzonjának minden egyes négyzetcentiméterét, berendezését ő vette, ő fizette, ő gyűjtötte össze úgy, hogy 42 év munkássága első fizetésétől kezdve, az albérlete ellenére ő küldött haza szüleinek havi rendszerességgel pénzt, segítségként, egészen halálukig - ő a maradékkal kellett, hogy nagyon nagy beosztással gazdálkodjon.
Tehát, takarékos természete lévén sok mindent megcsinált egyedül. Így pl. zömében ő varrta a ruháit. Nekem is sok mindent varrt, egészen idős koráig! Iskolai farsangjainkra ő varrta a jelmezeinket. Nem kis sikerekkel...
A zeneiskolával együtt járt évi több alkalommal, hogy növendékhangversenyen vegyünk részt. Ezekre is többnyire ő jött el velem, ő volt az, aki megnézte, meghallgatta, hogy szereplek. A zenekari hangversenyeinkre is ugyanez vonatkozik. Anyámnak, szegénynek, sosem volt ilyesmire ideje; egy alkalomra emlékszem csak, mikor ott volt a Bartók Teremben keresztanyámmal együtt, ahol a zenekarral adtunk koncertet.
Fiatal felnőtt koromban, ha volt valami gond az egészségemmel, ő noszogatott és volt is, hogy eljött velem az aktuális szakrendelésekre, mert valószínűleg én nem mentem volna... Mindig készen állt mindenféle segítő bevetésre.
Első önállóan vett bútorainak nagy részét még ma is őrzöm... kis variabútorok voltak néhány kisszekrényből, valamint asztalka, karszékek stb. Ugyanis nekünk sem kezdődött könnyen az élet, így bútoraink egy része az ő használt, ám megkímélt bútoraiból állt össze, mikor ő, már középkorúan le tudta azokat magánál cserélni. Hihetetlen, de még mindig megvan mindegyik valahol - egy kisszekrény Szilvinél, vagy pl. Dani még jelenlegi albérletébe is elvitt két kisszekrényt és egy kisasztalt. Kadarcson, öcsémék horgásztanyáján is van egy ágyneműtartó-féle kisszekrény, mitőlünk; pár éve adtuk át, amikor Dani itt átrendezte a szobáját. Ki akartuk selejtezni, mert kitört a lába és nem bírtunk vele..., de öcsém épp itt járt, és mondta, neki az a tanyáján pont megfelel, majd megcsinálja. Igen, azoknak az 50 éves bútoroknak még mindig van hasznuk...
Sok mindent kaptunk tőle, pl. anno átvett tőlünk bútorrészlet-fizetést, vagy pl. mikor már két gyermekem lett, ő direkt szobára, méretre tervezett és csináltatott nekik fehér elemekből egy teljes szobányi bútorzatot.
Segített költözéseknél, pedig nem kevésszer költöztünk, ha a 4 albérletet is vesszük 2 gyerekkel, pláne.
Iskolás korukban, mivel mindkét gyerek allergiás asztmás volt, pluszban Szilvinek gerincferdülése, Daninak hanyagtartása volt, ezért külön úszniuk kellett járni, plusz Szilviának gyógytornázni. Az úszás a város teljesen más területén lévő iskolában folyt, mint ahol mi lakunk, s nekem munkaidő után nem lett volna időm a 2 gyerekkel elkészülve tömegközlekedéssel eljutni - ő ebbe is besegített, hozta-vitte őket a Bocskaiba úszni...
Besegített Dani jogsijába és Szilvi diákhitel-törlesztőrészletének fizetésébe...
És azt hiszem, még sorolhatnám... Mindig ott volt, ahol szükség volt rá.
Anyám persze, attól, hogy dolgozó anya volt és feleség, nem maradt adósa neki - tehát a segítség, az összetartozás kölcsönös volt. Pl. nagynéném minden vasárnap nálunk ebédelt, és a kora esti órákban ment haza, úgy, hogy anyám csomagolt is neki néhány vacsorára valót. Vagy: nagynéném egész életében igen sokat betegeskedett. (Most az utóbbi hónapokban, míg ápoltam őt, összeszámoltuk, és valami 17 műtéte illetve töréses balesete volt!) Ez azt jelentette, hogy olyankor, ha őt műtötték vagy beteg volt, anyámnak munka után ő volt az első, akármilyen kicsik voltunk is... Rohant, vásárolt, elkéredzkedett, minden látogatási időben ott volt; ha meg hazakerült, sűrűn látogattuk (akkor még a belvárosban lakott társbérletben, majd később egy másik lakótelepen, első saját otthonában, a 18 nm-es minigarzonjában) - később már én is, mikor nagyobb lettem. Mi meg az anyám távolléte alatt, mit nővére ápolásával töltött, otthon voltunk nagyanyámmal, ha mondjuk, apám vidéken dolgozott. Szóval igen erős kapocs az, ami közte és családunk között volt.
Második, ám az elsőnél sokkal kritikusabb anyámként néztem rá...

Akihez még bensőségesebb, abszolút elfogadó szeretete volt, az Dani fiam. Imádta mindig - ami nem is csoda, teljes elfogultság nélkül bárki más szájából ez sokkal többször hangzott el, mint az enyémből, én ezt csak itt írom le, vagy nagyon bizalmas körben említem meg - kedves, nyílt, angyalian szép, szőke göndör hajú, végtelenül tündéri, aranyos, imádnivaló kisgyerek volt (Dani mindig viccesen hozzáteszi kihangsúlyozva: volt). "Kishercegkori" babaképe ovális keretben mindig ott függött (és függ most is) a nagynéném ágya fölött. A Napló napilapban megjelent koncertező gitáros, szereplős képét kivágva, felkasírozva és becelofánozva tartotta a polcán...
És hát az én fiamat is, 8 hónapos korában az én keresztanyám tartotta keresztvíz alá, mint ahogy ő lett annak 14 éves korában a bérmaanyja is. Dani fiam életének minden létező, fontos, publikus mozzanatában részt vett. És hozzá ráadásul sokkal kevésbé volt kritikus - mert hozzám azért mindig az volt, bármennyire szeretett. Danit úgy szerette, úgy fogadta el, ahogy van; pedig nyilván ő sem tökéletes.
Ez alábbi kép 8 éve, Dani 18. szülinapján készült... akkor nagynéném már két éve túl volt előző nagy betegségén és műtétén: 3 héttel hamarabb ment tüdőszűrésre (az intézet költözése volt az oka, mivel, ahova költöztek, sokkal messzebb esik tőlünk és tőle, úgy gondolta, addig megy el, míg még itt vannak), és talán ez mentette meg akkor az életét. Alig keletkezése után észrevevődött a tüdődaganat, melyet szinte azonnal műtöttek és a szövettan, sajnos, pozitív volt...
Viszont időben történt, és az utána kapott kemoterápia után is rendszeresen járt félévente kontrollra (még 1 éve is volt kontrollon, hisz nem volt olyan egészségügyi dolog, kötelezettség, amit elhanyagolt volna), és már évekkel ezelőtt végleg gyógyultnak is nyilvánították! Az első rákbetegségtől számítva kapott még a jóistentől 10 évet az élettől...
Erre 10 évvel az után a dolog után... teljesen értetlenül álltunk a nyáron a hirtelen jött információk előtt: csaknem egész belseje tiszta áttét, csak most a vastagbélből eredően...


Elvittem magammal emlékbe halálos ágya melletti asztaláról Reményik Sándor Csendes csodák című verseskötetét, melyet ő gyakran olvasgatott, azért is volt mindig keze ügyében.
Egyik volt osztálytársa, Jutka néni a temetés végén odajött és átadott egy levelet, melyben nemcsak saját gondolatait írta, hanem egy volt közös osztálytársukét is idézte, aki megdöbbent halálhírére... és elküldte róla egy nagyon fiatalkori képét abból az időből, amikor nagynéném Debrecenbe került épp hozzájuk, albérletbe - hogy őrizze tovább a fotót a családja, vagyis mi. Visszaemlékezett rá, mennyire szerették őt, nyílt, kedves, segítőkész lényét nem is lehetett nem kedvelni. Írta, hogy számára ezentúl is megmaradnak emlékkönyvében az elhunyt által beírt Reményik-sorok, s ő hiszi, hogy kedves osztálytársnője valóban így is élt:

"Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen,
És nem kérdi, hogy nézik-e, vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig,
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit a tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.”
 

2012. január 6., péntek

A búcsú rendezése hitélet szempontjából

Még csütörtökről péntekre hajló éjjel 1 óráig írtam meg kézzel, a konyhaasztalon keresztanyám életének lényeges adatait, fő mozzanatait, tanulmányairól, munkájáról, s hogy milyen is volt ő... ahhoz is kellett némi éberség, hogy a búcsúztatásnál valakit ki ne hagyjak; anyámtól tudom, hogy ilyenek rosszul eshetnek embereknek. Tehát összeszedtem az egész búcsúztató népet, s igyekeztem logikailag értelmesen összefoglalva megírni az egészet...
Aztán pénteken korán keltem, hogy mindezt gépbe vigyem. Ez jó volt a stilizálásra, simításokra, kiegészítésekre-kihúzgálásokra is - végső korrektúra. Igazándiból konkrét fogalmazást készítettem, ha csupán csak ezt olvassák is fel, nem hinném, hogy hiányérzet és probléma lenne. Mivel nem "fog" a printerem, ezért pendrive-ra raktam a cuccot, és már emberi időben lementem a legközelebbi másolóba, ahol készíttettem másolatokat - mégiscsak könnyebb gépi írást kiolvasnia annak, aki búcsúztatja majd, mint az akármilyen szépre erőltetett kézírásomat.
Aztán elmentem a plébániára, ahol végül is egyeztették az időpontot, hálisten nem ütközik semmivel, felvették az adatokat, odaadtam a halottról összeírt tudnivalókat, és megrendeltem a katolikus szertartást. Örültek annak, hogy megírtam, mert így nem kellett külön 1-2 óráig szóban, ide-oda kapkodva összeszedni a tudnivalókat, miközben a másik fél jegyzetel - az nem megbízható, kimaradhat valami, félreértheti, rosszul írja le, vagy aztán a saját írása alapján hibázhat, pláne, ha nem az tartja a szertartást, aki felvette és leírta a hallott dolgokat.
Nyilván vannak temetések ezrével, ahol a konkrét személyi adatokon kívül nincs semmi mondanivaló a halottról, mert vagy olyan távoli az, aki temetteti, vagy lényegében nem is ismerte, nem sokat tudott róla... hallottam már ilyen alkalmakkor, hogy 20 percig úgy beszélnek a halottról, hogy lényegében semmi el nem hangzik róla, csak általánosságok; szépen, lassan, hogy kiteljék az idő... Azokat, akiknek így kell tudniuk "rizsázni", esetleges nyilvánosság előtt, egyrészt irigylem, mert ezt nem lehet akármilyen adottság nélkül megtenni, tehát magát az adottságot irigylem... de másrészt nem, mert én pl. tutira nem tudnám, sőt, hideg is kirázna. Ez egyéni dolog, egyrészt a fizikai nyilvánosság utáni, illetve a szereplés vágya, másrészt a rizsázás képessége is teljesen kimaradt belőlem.
A katolikus temetés mellett keresztanyám utolsó kérései szerint megrendeltem a gyászmisét is, amelyet a temetés utáni napra tettünk, valamint adtam egy kitöltött gyászjelentést, melyet a gondnok fel is tett belülről a templom ajtóüvegére.
Most úgy gondolom, a temetési előkészületeket lelkileg nehezen, de remélem - legalábbis tőlem telhetően maximálisan - megfelelően megtettem. Most már csak azért kell izgulnom, ne legyen semmiféle ziccer...
Anyám azt mondja, hogy ahhoz képest, hogy mennyire rettegtem ettől az egész tortúrától és mennyire soha nem csináltam még csak hasonlót sem, hát le a kalpaggal, hálás nekem és büszke rám...
Ami jól jött volna, az csupán egyetlen ember, kísérőként az összes helyre, ahol dec. 28-a óta mennem kellett. S nemcsak lelki támaszként. Hanem... azóta sem állom ki a zabszempróbát, ha arra gondolok, hogy napokig jártam a várost, klinikát, temetőt s egyéb intézeteket tömegközlekedéssel, több százezer forinttal, tök egyedül...

2012. január 5., csütörtök

Temetési intézkedések

Nem volt semmi a mai nap sem.
Szinte hihetetlen, de egy olyan banki sms-re ébredtem, minek alapján megérkezett a várt összeg a számlámra! Tényleg hatékony volt a megsürgetése a dolognak. Ez azt jelentette, hogy itthon megteszem, amit muszáj, és indulhatok intézkedni...
Első utam buszozással a bankhoz vezetett, ahol számhúzás, várakozás után kivettem azt az összeget, amellyel biztosan nem fuccsolok be és esek pofára egy temetési intézkedéssorozat esetén. Ezután újabb buszozás - ki az AKSD Temetkezési Vállalathoz, hol szintén automatából való számjegy-kicsalogatás van, innentől várakoztam vagy másfél órát, mire rám került a sor. Kissé megreccsentem, mikor megláttam a váróban vagy 30 embert - mondom, a büdös életben nem kerül rám sor. Ám kiderült, hogy 7.-ként bemehettem, ja, hát igen, a többieknek több példányban volt lehetőségük ez ügyeket intézniük, csak én ücsörögtem ott egyedül...

Nem számoltam meg, mennyi mindenféle téma, apropó és dolog volt, amely közül ki kellett választanom a több szempontból is legmegfelelőbbet, sőt, időt sem nagyon akartam feleslegesen húzni, így is nagyon sokáig tartott. Sokféle papír, megbízások, aláírások, megrendelések... Lényeg, hogy a hamvasztás-temetés-szertartás helyisége, mikéntje, hogyanja és kísérői, mint koszorúk, urna, urnatartó és koporsó, hamvasztási és temetési tartozékok, kellékek, újságbeli gyászjelentés és köszönetnyilvánítás, egyéb gyászjelentés, 4 urnás sírkertrész megváltása 25 évre és szóval minden velejáró le van rendezve.
Az összes megmozdulás minden momentumát, ami mostantól a halottunkkal való bármilyen mozzanatot érint, arról rendelkezni kellett. Csomó mindenről most hallottam életemben először... csak repkedtek a 4-5 számjegyű összegek több A4-nyi űrlapon, mire pár óra múlva kijött egy igen jelentős összeg, amit zárás előtt 10 perccel, a pénztárosnő a helyembe jőve, neki kifizethettem... Ekkorra lassan megint úgy éreztem, szivacs van az agyam helyén.
Közben rám esteledett, és hazafelé eszembe jutott, hogy íme, ismét eltelt egy nap, hogy egész nap nem ettem...
Beugrottam nagynéném lakásába a szokásos szellőztetés, virággondozás, párologtatófeltöltések miatt, valamint a ház földszintjén, ahogy már más esetekben is láttam, kitűztem a gyászjelentést, hiszen sokan ismerték a negyed század alatt, míg itt lakott.
Itthon meg csak jöttek a telefonok, mint ahogy a buszon is már, és minden érdeklődő kíváncsiságát hosszan kielégítve mesélni a napot... leszállt a csendes éj.

2012. január 4., szerda

Leona



Leona napján Isten éltessen mindenkit, aki olyan mázlista, hogy ezt a nevet kapta.:)))
Még ha a sárga irigység nem is teljesen jogosan vesz rajtam erőt, hiszen lassan 5 éve önkényesen felvettem saját keresztnévváltozatom mellé második félként, és bizonyos körökben, ahol írói álnevet szokás használni, ezt teszem is.

A Macska - H & H 15.

Közben nagy meglepetés ért, mert kiderült, hogy már december 27-én (!) megkapta a januári A macska magazint olyan emberke, aki megrendeli. Én csak 2-án este jutottam hozzá, de még az is nagyon szuper dátum ahhoz képest, hogy az előző gyakorlathoz szokva nem is vártam, hogy ilyen hamar megjelenjen.
A benne levő macskás történetem következő része:




Haramia és Honesty

15. rész

Eltérő kajaszokások


Úgy gondoltam, szerencsénk van, hogy viszonylag rövid idő alatt minden baj nélkül megtörtént a megismerkedés. Haramia, ha nagy tartózkodással is, de tolerálta az új cicát. Honestynek pedig kezdettől úgy látszott, a világon semmi problémája nem volt.
Szerintem mindkettejük előnyére szolgált, hogy társai lettek egymásnak, nem pedig egyedüli macskák, ami sokkal unalmasabb. Honestynek elsősorban, hiszen ő sosem volt egyedül, mindig macskák sokasága vette körül, egyszerűen hozzászokott a társas léthez. De Haramiának sem ártott, hogy van kivel játszani, kergetőzni, kötekedni.
Haramia végül is egészséges táplálkozás szempontjából is jobban járt, mert míg ő nem kapott mindig feltétlenül prémiumkajákat és -tápot Honesty érkezéséig, innentől kezdve viszont csak azt kapott ő is, hiszen nem akartam és nem is tudtam volna külön kosztoltatni őket ebben a kis lakásban. Egyvalamiben járt rosszabbul: nem volt neki kint tej, amit pedig ő szeretett. Viszont, mivel napközben nagyobbrészt távol voltam otthonról, nem kockáztathattam azt, hogy Honestynek hasmenése legyen.
A macskafűvel adódtak gondok. Régebben ugyanis Haramia számára megvettem a dobozos macskafüvet, ami azt jelentette, hogy általában volt otthon friss fű, amit ő imádott. Hiszen normális körülmények között a dobozban rejlő fűrészporba kevert búzaszemekből a mi gondos öntözésünk hatására egy idő után többé-kevésbé dús, zöld fű növekedett. Mikor leraktam a füves dobozt táplálkozás céljára, akkor már többnyire elkezdtem öntözni a következő növesztenivalót.
Azt gondolván, ez továbbra is így lesz, a szokást próbáltam megtartani, de nem volt sikerélményem. Amikor ugyanis a rendszeres öntözés után kihajtott a fű egy fenti polcon, majd leraktam eléjük, Honesty nagyjából 3-4 percet fordított rá, hogy tövestől kicibálja az alapul szolgáló fűrészporból az összes fűszálat. Nem, nem elégedett meg 1-2 szállal, sőt, egyáltalán nem is fogyasztott belőlük! Egyszerűen játéknak vette, úgy gondolta, az a feladat, hogy minden szálat hevesen el kell távolítani a helyéből. Foggal megmarva, elegánsan félrecsapott fejjel hajigálta ki egyik kiszenvedett fűszálat a másik után. Innentől meg megette a fene, ez nekem így túl drága mulatság volt. Néhányszor azért még megkíséreltem, hátha leszokik erről a dőreségről Honesty, de nem: valósággal piros posztóként, azonnal csak a végrehajtandó feladatot látta a szeme előtt, amint meglátta a füves dobozt...
No, ettől kezdve Haramiának a lakótelepünk parkjainkban keresek füvet. Ha mód adódik rá és akad friss, zöld fű, mindennap egy tépésnyivel a markomban megyek haza, tekintet nélkül arra, hogy hány csomag, vagy netán plusz esernyő is van a kezemben. Ha bárhol vagyok és friss füvet látok, mindig Haramia jut az eszembe, hogy milyen jót is legelne ebből a fűből.
Haramia reszket a fűért. Füves szezonban, tehát viszonylag kora tavasztól késő őszig minden áldott nap úgy lépek be a lakásba, hogy ott áll a bejáratnál lévő kisszekrényen, és azonnal izgatottan nyomkodja a fejét a kezemhez, s szinte már ott, a kezemből elkezdi rágicsálni a kilógó szálakat! Honestyt a fűnek ebben az állapotában nem izgatja a füvezés. Ugyan, mit neki fű, ha ki sem lehet tépni!
Rájöttem arra is, hogy étkezésileg más és más szokásai vannak a két macskának. Nyilván a macskákra is vonatkozik az, ami az emberekre: ízlések és pofonok különbözőek.
Haramia pl. imádja a csirkemájpörköltöt, a bármilyen főtt csirke- vagy egyéb baromfihúsokat. Ezeknél nem lehet nálunk felesleges maradék, mert ha végképp kimarad 1-2 főtt vagy sült, bármilyen szárnyashúsdarab, akkor fogom, leszedem-lemosom róla a szaftot vagy a fűszerezést lesikálom a tetejükről, felaprítom és Haramiának külön feltálalom. Ez csak az ő kosztja, nem kell félni tőle, hogy Honesty eleszi előle, ugyanis Honestynek nem kell főtt hús.
Honesty viszont megőrül a nyers csirkemellért. Tíz méterről odébb, másik helyiségben való alvása esetén is, ha meghallja a konyhában a vágódeszka és a kés találkozását, rohan mielőbb, hogy ellenőrizze a vagdalás tárgyát... s ha az csirkemell, pulykamell, akkor míg előkészítem a kajánkat belőlük, addig Honestynek mindig csurran-cseppen az asztal alá jónéhány darab. Szinte kézzelfogható a lelkesedése, amivel láthatóvá teszi, hogy ünnep számára a nap. Itt viszont Haramiára nem kell odafigyelni, hiszen a változatosság kedvéért ő meg nyersen nem eszi a csirkehúst...
Kaja szempontjából azonos pontjuk is van, mégpedig a csirkemellsonkát illetően. Volt, hogy magamnak vettem 10 dekányit, és a két macska lecövekelt mellettem, előttem; és szó szerint kinézték a számból a falatot. Addig-addig osztogattam, hogy elfogyott a 10 dkg, úgy, hogy én alig-alig fértem hozzá. Gondoltam, mit számít nekem, legfeljebb eszek mást, hát most mit csinálhatnék, ha ennyire éhesek? És még jól se lakott a banda, hogy legalább egy konzervet megtakarékoskodnék vagy valami, hiszen a szokásos etetéskor ugyanúgy jött kunyerálni Honesty, mint mindig... (Folyt. köv.)

2012. január 3., kedd

Kicsit másféle pörgés

Január 2-án még alig éledeztek a hivatalok, de valószínűleg én is türelmetlen voltam, mintha mulasztanék valamit, csak azért, mert közbejött a szilveszter és újév napja.
Pénteken csak annyit tudtam intézni, hogy talán megtaláltam minden szükséges iratot; valamint, hogy e-mailben bejelentettem a nyugdíj-főigazgatóságnak, miszerint név szerinti és minden adattal ellátott illetőnek szüntessék meg a nyugdíj további utalását. Továbbá telefonok, telefonok, telefonok...
Tudtam, hogy hétfőn a patológia csak 9-12-ig van, és mivel csütörtökön még érdekesen néztek rám, mit türelmetlenkedem, leghamarabb hétfőn érdeklődjek telefonon az orvosi jegyzőkönyv után, sőt az előzetes mondásra bevitt holmikra is csak legyintettek, hogy óóóóó, ráér az még (tehát hazavittem), hát hétfőn 9-kor érdeklődtem. De legyek türelemmel, még most jöttek be az új évben, még nem tudtak semminek utánanézni. Oké, félóra múlva újra telefonáltam, hiszen ez a 3 órás ügyfélszolgálati intervallum tömegközlekedéssel nem valami bizalomgerjesztő abból a szempontból, hogy mikor mondják ki az áment, amikor is elindulhatok itthonról.
Elindulhattam. Busz, 11-re ki is értem a klinikára, le tudtam rendezni a patológiai dolgokat, kapásból megszabadultam 27 ezertől, hűtés és kegyeleti előkészítés címén, megkaptam a jegyzőkönyvet és beadhattam a ruhaneműket. Kigyaloglás a villamoshoz.
Ezzel következő kör a városházára vezetett, ahol vakon járkáltam körbe-körbe, míg megkérdeztem egy hivatalos jóembert, merre menjek halotti anyakönyv ügyében. Mondta, hogy még nem sok minden üzemel, de menjek fel az 1. emeletre, akasszam ki a zsinórt magam előtt és be magam után, ui. az emeleten kizárólag a halotti anyakönyvi osztály van nyitva. Egy család volt előttem, úgyhogy némi várakozás után behívtak, leadtam a szükséges iratokat, majd kiküldtek: várjak. Türelmes voltam: ez már legalább meglesz. Ez az a dolog, ami nélkül tényleg semmit nem lehet intézni... behívtak, és megkaptam az anyakönyvet, valamint az összes iratot, kivéve a halott személyi igazolványát - azt ilyenkor beveszik.
Ezután elindultam a városban, és máskor lépten-nyomon fénymásolást látok, most biztos gyalogoltam vagy 1 km-t, mire leltem egyet: készíttettem 4 példányt az anyakönyvből, mert máris legalább két helyre kell másolat.
De lehet, hogy még a nyugdíjlemondáshoz is kell mégiscsak küldenem egyet postán...
Ezután gondoltam, hogy megyek a biztosítóhoz. Csak épp eszembe jutott, hogy nem hoztam és nincs is felírva sehol a bankszámlaszámom... mit csináljak, mit csináljak? Ha hazamegyek, ma még egyszer neki nem indulok, az biztos! Pedig jó lenne beindítani az ügyet, mert ez lesz a legidőigényesebb!
Szerencsére eszembe jutott, hogy egyvalaki tudna segíteni, aki meg tudná mondani a bankszámlaszámomat... telefon, otthon volt, meg tudta nézni, bediktálta, míg én a táskáim-szatyraim közt ültem egy forgalmas utcai padon, fülemmel a telefonon, kezemben egy félig fagyott tollal és egy papírdarabbal... Mázlim volt, sikerült! Már tényleg tele voltam egy csomó papírral, irattal, reméltem, el fogok igazodni gyorsan köztük, ha kell... Reggel még minden irat olyan szép logikus rendben volt, most meg már minden alig követhető...
Tehát busz, biztosító. Nettó 1 óra 10 percet töltöttem ott az ügyintézéssel. Sokszor átforgattunk mindenféle iratot, kötvényt, a hölgy lavírozott a számítógépen behívott cuccainkban, töltsek ki ezt, töltsek ki amazt, írjak alá egy csomó mindent, elkértek egy halotti anyakönyvit, az orvosit, személyit és egyéb iratokat pedig lemásoltak, azokat is írjam alá, hogy a másolásba beleegyeztem. Na, majd nem...
Még kérésemre meg is sürgettük az ügyet - bőséges indoklással, a megjegyzésnél; valamint az ügyintéző hölgy is külön mélt írt a főigazgatósághoz -, így bíznunk kell benne, hogy az állítólag 15 napos lefutási idő hátha lecsökken valamennyire... (milyen érdekes, hogy a kötvényben 3 napról van szó, na mindegy... biztos a megkötés óta ötszöröződött meg).
A nagy iratdzsumbujban többször is frászt kaptam, hogy nem leltem egyből valamit, sőt, a hölgy sem lelt olyan lényeges dolgot, mely végül is pedig előtte feküdt és tudtam is, hogy odaadtam... hát mindez azért, elhiheti mindenki, nem egy leányálom volt. A vége felé kezdtem szitának érezni az agyam, attól féltem, kérdez valami olyasmit, amit fel sem tudok fogni. Komolyan nagyon elfáradtam...
De aztán vége lett a procedúrának, az ügy elindult. Továbbmenni csak azután tudok, ha végre hozzájutok a kötvény tartalmához, tehát még így is jóindulattal mondhatnám, hogy 28-a óta talán már a felén túl vagyok a teendőknek...
Bementem még a szemben lévő Tecsóba megvenni A macskát, meg vettem egy fekete felsőt. Mivelhogy nekem egyáltalán nincs fekete téli felsőm, mióta macskák vannak, meg pláne...
És vettem feloldásként és jutalomként egy kisadag kínait, majd haza busszal - és délután 5 előtt már el is mondhattam, hogy ettem eznap először. (Hihetetlen, de abból a kisadag kínaiból összesen 3-szor laktam jól - írom ezt másnap este.)
Kétnaponta - így ma is - látogatom nagynéném lakását. Megnézem a postáját, locsolom a virágait, feltöltöm a párologtatókat, kiszellőztetek. Tegnap befizettem a decemberi utolsó csekkjét, ma összepakoltam a múlt hónap befizetéseit, úgy, ahogy tőle láttam, ahogy szokta, és odaraktam, ahova kell. Meg aztán megvettem a bérletemet is, amit természetesen megemeltek párszáz Ft-tal... bedobtam a házbeli segítője részére egy halotti anyakönyvi másolatot, valamint ma is beszéltem telefonon 3 házbeli ismerősével telefonon, ők hívtak... s így őáltaluk az ételhordó pasival, aki tényleg! vitte volna ma neki a kajáját! Milyen érdekes, egy szóval sem említette, hogy már megrendelhette az első heti kajáját... Ugyanis a kajakihordásban karácsonytól 2-áig szünet volt, így nekem nem jutott eszembe, hogy jövő évre már meg lehetett rendelni, nagynénémnek meg szerintem kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy szóljon... hisz az ünnepektől kezdve lett rosszabbul.
A kajakihordó nagyon rendes volt, mert mikor szólt, hogy visszavitte a kaját, mivel a megrendelő idős hölgy nem nyitotta ki; mondtam neki, hogy ne haragudjon már, hogy fáradnia kellett, de nem tudtam, hogy megrendelte nagynéném, különben valahogy időben visszamondtam volna... és hát megmondtam neki a tényeket, lemondtam a további kaját, és hogy természetesen rendezem, amennyiben elmondja, hogy hova menjek és mennyi a tartozásunk. Szóval minderre azt mondta, hogy nem tartozom semmivel...
Ilyen is van...

Ezek a napok még mindig félig zsibbadásban, sűrű agyrohanásban zajlanak. Azért is írom fel a tényeket, mert mindig pánikoltam az efféle ügyintézésektől, eddig fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor csinálni. Ráadásul mások, ilyen eseteknél többnyire nincsenek egyedül, én meg igen; egyedül intézek mindent. Azt szeretném, ha később is emlékeznék rá, miket és hogyan kell sorban csinálni... meg hogy ha a nagy pörgésben és agymenésben most nem tudnék mindent tartósan megjegyezni, akkor később, ha ezt olvasom, legyen sejtelmem, mi mindent éltem át ezekben az időkben...

2012. január 1., vasárnap

BÚÉK!


Élhetően boldog, nyugodt,
biztonságos új évet kívánok
 mindenkinek!