2012. február 1., szerda

Álláshírek és fancsikai fotózás

Már megszoktam, hogy napjában többször szól minden telefonom. Melyik miért.
Ha állással kapcsolatos vagy barát, jó vagy kevésbé ismerős, vagy rokon, vagy hivatalos ügy; akkor logikusan csak az egyik mobil szólhat. Ha a vezetékes szól, akkor régebben keresztanyám volt az, aki miatt leginkább feltétlen felvettem. Most már vagy a nagynéném házabeli ismerősök hívnak valamiért, vagy természetesen a különböző álcákkal rejtett termékbemutatókra próbálnak hívni, különböző szokások (rádióhallgatási, mosási, üdülési stb.) felmérésére próbálnak rávenni... brrr. És ott még ki sem tudom szűrni, mert a vonalas nem jelez számot. Ha a másik, előfizetéses mobil szól, tudom, hogy "családi csomag". Ezt a számot csak azok ismerik egypáran, akikkel néha 1-2 órás telefonbeszélgetéseket tudunk méltányos havidíjért - de az időhöz mérten szinte ingyen - bonyolítani. Anyám, gyerekeim, István.
Sajnos, az álláskínálatok egy kicsit sem reményt keltőek... Ugyanúgy, mint a neten kapottak sem.
Legtöbbjük teljesen másféle szakképzettséget igényel, mint ami az enyém. Közük sincs ahhoz, amit én tudnék csinálni. Kb. fele nem tartós, nem bejelentett, csak alkalmi, miközben fogalmam sem lenne, mit csinálok. De 90%-ban nyelvtudást igényelnek, méghozzá folyékony beszédszinten avagy közép- vagy felsőfokon. A kívánt nyelvek nagy része angol, emellé jön pluszban azt követőleg érdekes módon a román, majd német, olasz, spanyol, lengyel, finn. Ha lehet, nem is mindig egy kellene, de van, hogy kettő, és még valamelyik pluszban előny. És sajnos, 2-3 diploma sem árt, s mindehhez még annyi fizetés sem, mint amennyit a szakmámmal kaptam.
A legtöbb telefon egy része gyanúsan hirtelen és biztos meggazdagodást ígérő - természetesen nem bejelentett - internetes munkáról szól, másik fele biztosítási ügynökként szeretne... jaaaaaaj, amitől mindig is rosszul voltam. Mindig is tisztában voltam vele, hogy én ügynökként a hideg vízre valómat sem tudnám megkeresni. Ugyanakkor én ebben az ügyletben eddig mindig a másik oldalon álltam: engem hívogattak ügynökök, kössek ezt vagy azt, lépjek be ebbe és abba, folytathatnám a sort... és én nem győztem levakarni magamról - mindig, de mindig  a lehető legudvariasabb formában - ezeket a hívásokat, miközben nyilván magamban pokolba kívántam az effajta váratlan és hívatlan telefonokat. De tudom, hogy vannak, akik simán és nyíltan pokolba is küldik a zargatókat, s én bele tudtam magam élni a zargatók helyzetébe: milyen szar lehet szerencsétleneknek, hogy ez a munkájuk... bele is döglenék, gondoltam mindig magamban. Híkálni egyik számot a másik után, és elviselni napi ki tudja, hány órán át a változó indulatokat, hangulatokat, ki hogyan utasítja vissza őket! És nyilván érdekeltek szerencsétlenek fizetésileg, hiszen megkötött üzletenként jár valami. Ha valaki nem köt semmit, úgy nem hiszem, hogy kapná évekig - vagy akár hetekig - a brutálisan fényes alapfizetést.

Akik valamelyest szakmailag értenek ahhoz, amiket az önéletrajzaimban leírtam, szintén felhívnak néha, és beszámolnak, hogy kérdezősködnek, ám ugyanakkor hol és miért nem vesznek fel embereket, ha éppen még nem mentek csődbe. Iszonyat, mi van!

Január utolsó napján egy ilyen barátommal (régvolt osztálytársam ő) volt találkozóm, s miután elbeszélgettünk a munkahely-keresési gondokról, mindenféle munkával kapcsolatos ellehetetlenülésről, s hogy mikben nem járt sikerrel velem kapcsolatban azokban a nyomdászattal kapcsolatos berkekben, ahol ő ismerős; szándékosan Fancsika környékére keveredtünk, s a beszélgetést összekötöttük mindkettőnk hobbijával, a fotózással.
Hó ott nyilván több volt még a másfél héttel ezelőtti adagból, mint amennyi a városban megmaradt, hiszen azóta nem volt fagypont felett soha a hőmérséklet, nem volt lehetősége olvadni. A tavak befagytak, 20 éve még szívesen rámentem volna csúszkálni, mert azt mindig nagyon szerettem, de már nem merek --3,2-es csontritkulással és egy ripityás válltörés után (mely után örökre 50%-os maradt mozgásilag a jobb karom). És hát emberesen hideg volt az Erdőspusztákon, az ember egyfolytában még beöltözve sem igazán bírta sokáig kint, ezért a helyszínek közötti párperces autózások alatt lehetett némileg felmelegedni. Főleg, hogy fotózni nem igazán lehet kesztyűs kézzel...
Na mindegy, a munkahely-keresési abszolút sikertelenség miatt az ember nem lehet nap mint nap öngyilkos, de még depis se feltétlen. Muszáj életben tartani magunkat. Ha mással nem, akkor abból a több-kevesebb JÓból, ami éri az embert a nap folyamán. Hogy miért is volt érdemes megélni ezt a napot - és félretenni azokat, amikért meg nem...
Próbáltam arra gondolni, milyen szép napfényes, derűs volt ez a pár óra, jó levegőn voltam, fotózhattam, két gyönyörű aranyvizslát simogathattam, elbohóckodtam ismerősömmel, adtam neki párat az antológiáimból, melyekben "szereplek" és ő örült - ezek nekem már önmagában is felérnek egy lagzival vagy bállal (értve, hogy másoknak mekkora öröm ilyeneken mulatni, én meg rühellem), sőt többel is; és hogy megint sikerült kimozdulni, látni a téli verőfényben fürdő természetet, az erdőt, a tükörfényesre befagyott tavakat a nádasokkal, a föléjük hajló kopár fákkal... a 9 éve látott fancsikai árpádkori templomromot, az erdőspusztai tájház parkját - és fotózni mindent, amit lehet.
S talán... elhessegetni picit a reménytelenséget...




























3 megjegyzés:

  1. Allaskereseshez nem irnek sok velemenyt, roviden csak annyit, hogy iszonyat, ami otthon megy. :( Fotoid viszont most is mint mindig lenyugoznek. :) Nekem otthoni izt, szint hoznak a napjaimba.

    VálaszTörlés
  2. Örülök, ha tetszettek.:)
    Ami most itthon megy - társadalmi, politikai, szociális téren -, az egy agyrém. Ha valaki 10 évvel ezelőtt azt mondja, hogy ide süllyedhetünk, kiröhögöm...
    Köszönöm, hogy olvastál!:)

    VálaszTörlés
  3. en rendszeresen olvaslak, csak nem mindig van idom, vagy erom potyogni. :)

    VálaszTörlés