Jóért cserébe - nem szokatlan

Nagynéném még mindig nagyon hiányzik. Nem kifejezetten a közel féléves nap mint napi elmulaszthatatlan félnapos elfoglaltság szegénykémmel kapcsolatban, hanem... maga a lénye. Mindig van, amit szeretnék neki elmesélni. Még akkor is, ha már pár éve kicsit gyengült az újdonságok iránti befogadó- és feldolgozóképessége.
Azért jó volt tudni, hogy ott áll egy nagyon közeli rokon, akinél a vérrokonságon, érdeklődésen kívül, ha nem is akkora intenzitással, mint még pár éve, de még ott van a közeliség, a szeretet, az értés, a segítőkészség (ha mással nem, megértéssel) - ami miatt ha akarunk, megoszthatunk vele bármilyen családi vagy egyéb problémát. Tudva, hogy ő mindig mellettünk állt, s mindig kiállt mellettünk, míg tehette.

Tudom, hogy halottakkal kapcsolatban vagy jót, vagy semmit - s ezt nem is szeretném, lényegében nincs is okom megszegni, nem is akarom.
Ez a történet, amit el akarok mesélni, végül is nem rossz olyan értelemben, hogy róla mondanék rosszat, amit nem érdemelne soha. Ez megtörtént, és tény, hogy holott ennek majdcsak fél évszázada, mégis milyen nyomot hagyott bennem. Egy akkor kb. 5-6-7 éves gyerekben - erre napra pontosan még én sem emlékszem.
(Ezt azért hangsúlyozom, mert ahogy az évek telnek, nagyon sokszor kiderül család, barátok, osztálytársak, munkatársak, ismerősök körében, hogy hihetetlen, de NEM emlékeznek olyan dolgokra, amikre én igen. Én meg mindig abból indultam ki, hogy ha nálam ez az alap, akkor biztosan így van másoknál is. Még az első óvodás, iskolás napomat is elmondanám bármikor, vagy hogy ki hol ült az osztályban... sokan meg osztálytalálkozókon alig emlékeztek valamire... vagy egymásra. Vagy hogy a régi munkatársak, ha szükség volt valami elmúlt 13 évbeli adatra, névre, mindig hozzám jöttek. Tudták, hogy én tudom. Én évtizedekkel visszamenőleg megmondom bárki szeme színét. Akkor lepődtem meg, hogy másnál nem így működik, amikor aktuális, de épp akkor jelen nem lévő kollégánk szeme színét mások nem tudták megmondani. És megilletődtek, hogy én honnan. Hát mert... mert. Más másban erős, én meg ebben. Saját anyám, rokonaim engem kérdeznek, mi mikor és hogyan történt. Kiderült, hogy állítólag olyan részletekre emlékszem, amikre elvétve sem, senki...
Még Istvánnal való kapcsolatomban is megtörténik, hogy nem emlékszik... aztán kapcsolom valamihez, ha még mindig nem emlékszik, kapcsolom még valamihez, azt is valamihez, amivel előhívom az emlékezetét... és tényleg. Mindig bejön.)
Tehát ezzel csak azt akarom kifejezni, hogy - bár sok hasznát nem veszem, itt ülök munkanélkülin és csórón - ezt ennyi idősen el kell ismernem és hálás is vagyok érte: átlagon felüli adomány, minek hasznát ugyan nem veszem, mert nem vagyok elég élelmes; s ami, sajnos, nem tudom, meddig tart - mint bármi más. Tekintve anyai nagyanyámat és nagynénémet is - nálam is beüthet majd a rohamos memóriakiesés annak esetén, ha valami csoda folytán olyan sokáig élnék, mint ők; de tény, hogy ez - nem emlékezés vagy memóriazavar - most még nem áll fenn. Ez tuti.

Tehát az eset, amiről írni akarok.
Mint fent írtam, 5-7 éves korom között lehettem, mikor egyszerű kis komforttalan házunkban - előszoba, konyha (apai nagyanyám alvóhelye is), szoba (4-en aludtunk itt) -, ahol nagy kuriózumként, mikor iskolások lettünk öcsémmel, a konyhai kredencbeli két fiókot anyámék kiürítették és nekünk adták. Hogy legyen nekünk is valami saját kis részünk, ahova pakolhatunk.
Na, az iskoláscuccokon kívül került aztán ezekbe a fiókokba sok minden. Dugdostunk is dolgokat, apró, egymásnak szánt ajándékok, kivágott képek, egy-egy fél csoki stb.
Keresztanyám vasárnaponként hozzánk járt ebédre. Ez szinte a végsőkig megmaradt, míg mi is a szülői házban laktunk - olyankor a teljes család együtt ebédelt, s együtt töltötte a délutánt.
Egyik alkalommal olyankor érkezett, amikor én, mert épp ideje volt már, fiókrendszerezést tartottam. Ilyenkor rendszerint a fele tartalommal megkönnyebbült a fiókom.
Nagynéném kíváncsian és szeretettel nézte, mit csinálok. Egyszer csak leltem a kincsesfiókom mélyén egy avítt háztartási kekszet... felnőtt fejjel tudom, milyen guszta lehet egy ki tudja, mióta, egy csomó lom között pucéron ott heverő keksz... A gyerek viszont - én is! - annak idején simán befalta az ilyesmit, mégsem haltunk bele! Meg is tettük; szerintem minden százéves édesség- vagy bármi nasimaradékot gondolkodás nélkül befaltunk, ha találtunk.
Nos, most nem így tettem, mert valamiképpen elöntött az a dolog, hogy én most JÓ akarok lenni, és szeretem keresztanyámat. Így hát ezt a szerencsétlen kekszet ahelyett, hogy hót éhesen bekaptam volna, NEKI nyújtottam, hogy "én ezt most neked adom". S nyújtottam át neki könnyes szemekkel, én is meghatódva saját jóságomtól. Valóban CSAK jó akartam lenni, s azt hittem, az vagyok.
És keresztanyám elkezdett fennhangon kacagni és mindenkinek elmesélni, hogy na, nézzétek már, ezt a többezer éves, koszos kekszet nekem akarja adni!!! Én meg csak ültem, nyelve a könnyeimet és megsemmisültem.
Senki nem fogta fel a jószándékomat. Senki nem értett. Kinevettek. Van, aki egyáltalán ezt megérti? Az ember jót akar, kizárólagosan jót, és amit kap, az enyhén szólva is méltánytalan...

Bár ezek után majd "csak" 25 éves koromra lett gyerekem, de érdekes, én ösztönösen nagyon vigyáztam az ilyen esetekre. Tudtam, milyen életreszóló fájdalmat, törést okozhatok a gyerekemnek egy-egy ilyen reakcióval. Soha nem akartam, hogy tőlem ilyennel szembesüljenek, úgyis kapnak majd eleget az élettől. 
Mikor az én gyerekem csinált hasonlót, tehát jó szándékból felkínált valamit ajándékba, ami nem volt új és tökéletes, azonnal eszembe villant ez az eset. És szépen elfogadtam az általa felajánlott, alig használt, többszáz éves cukrot, és komoly képpel eltettem, hogy "de jó, majd később megeszem; köszi, milyen aranyos vagy!"... S a gyerek nyugodtan konstatálta a humánus adok-kapok-ajándékozok-jószívű vagyok érzést.
EZ az empátia.
EZ hiányzik egy csomó emberből.
És ez... a mai napig kísér...

Eredetileg jóval hosszabban írtam ezt a blogot. Megvolt benne a bizonyítékos válasz minden mostanában történt rosszindulatra, biliben zajló viharra, ellenséges "csakazértis-megmutatom-kiazúr"  lépésre.
De nem érdekel.
Legyen boldog az a pár ember akár háttérből, osonva, aljasul, szemembe nem nézve, teljen el saját feltételezett üdvétől és tökéletességétől anélkül, hogy én megmondanám a "frankót" vagy elsusognám a - szerintem mélyen úgy is értett - válaszokat. Akinek nincs jobb dolga, mint jószándékot elferdítve bolhából elefántot csinálni, akinek legnagyobb öröme abban telik, hogy másokon tapos egész életében, de arra baromira nagyon vigyáz, hogy az indokolatlan megszégyenítés és ok nélkül megalázás látványosan és nyilvánosan történjék, az úgyis atyaistennek gondolja magát. Ott nekem annyira, de annyira teljesen mindegy, mit mondok; kár a gőzért.
Aki akar, ért belőle. Még az is, aki a "világ felé" látványosan nem olvas - de ahhoz, hogy valóban ne olvasson, gerinc is kéne.