2012. május 28., hétfő

Dédinél


Pünkösd másnapjára várt bennünket anyukám, így jókedvvel és örömmel készültünk "haza". Bencus is nagyon várta már, nem győzött toporzékolni és sürgetni bennünket. Rendben is volt minden az út egyharmadáig, de ott történt egy baleset -- Bencus ui. lábbal lökhető műanyag motorral jött vidáman, és amikor odaértünk az egyik, bérházak közti, lépcsők melletti széles lejtős részre, akkor nekilódult a motorral. Nem lett volna gond, ha legalább egyikőnk lefut előre, és megnézi, milyen állapotban van a lejtő találkozása az úttal, de ez, sajnos, nem jutott eszünkbe, csak azt néztük, hogy oké, kihalt az út, hadd menjen a gyerek, persze azért szaporáztuk mellette. Ám ő gyorsabban leért, még a harsány kacagása fülünkben volt, mikor a lejtő végén fejreállt a motor...
A vér is meghűlt bennünk. A kb. 3 méter széles lejtő az úttal kb. fél méter széles részen nem ért össze, folyamatossági hiányban szenvedett -- a többi rendben volt. Bence pont ebbe a részbe futott bele a motorral!
Felelősségünk iránti teljes lelkifurdalásunk közepette nyugtattuk a reszkető, ordító gyereket, törölgettük orrát, száját. Azt azonnal megnéztem: feje, orra, nyelve, fogai egészben, épp "csak" a szája belső részét harapta meg alaposan, alul-felül. Ennek következtében rendesen vérzett is. Előkerült pzs, textilpelenka, nedves törlő, s a gyerek egy időre sokkot kapott. Mindazonáltal nem győztünk hálát adni, hogy "csak" ennyi történt, mert sokkal rosszabb vége is lehetett volna! Némi tanácskozás után kizártuk a mentőhívást, az a gyereknek egy újabb trauma lett volna, s ha csak gondoskodás és nyugtatás hiányzott, azt tőlünk meg a déditől megkaphatta.
A motorra viszont már nem akart ráülni, szája feldagadt, a vérzés elállt viszont. Mivel gyalog mentünk, kisebb-nagyobb szünetekkel végigsírta a félórás utat, de azt észleltük, hogy ha leköti valami a figyelmét, elcsendesül. Utána viszont megint eszébe jut, hát persze, hogy sír.
Mamucihoz érve újra nagyon kellett őt sajnálni; törölgetni, lemosni nem igazán engedett bennünket, de elcsendesedett -- elvégre nem volt még itt olyan sűrűn és a sok újdonság lekötötte. Ráadásul anyukám tisztes kajával várt bennünket, és még annak megkezdése előtt megérkezett Dani is. Bencus kedveli a nagybátyját, felnéz rá, ahogy ez már fiúgyerekeknél az idősebb fiúrokonokkal szemben lenni szokott. Tudom, Dani is így volt öcsémmel, öcsém is így volt Józsi nagybátyámmal és még folytathatnám. Daninak még útközben telefonon mondtuk, hogy nagy szükség lesz a "katonadolog" című megnyugtatásra, amit, ha ő mond és kedvesen elviccelődik vele, Bencusra sokkal nagyobb hatással lesz, mint hogy mi az anyjával tüsténkedünk körülötte.
Bence normális ebédeltetéséről szó sem lehetett, de szépen feküdt a heverőn, és csendben hallgatta, hogy mi beszélgetünk, elnézegette az ebédezést, és azon vettük észre: elaludt. Ez az alvás nagyon jót tett neki: ég és föld volt az előtti és utáni állapota közti különbség.
Volt pulykaszárnyból készített húsleves jó sok zöldséggel és igazi Mamu-féle grízgaluskával (ilyet csak Mamu tud, mi Szilvivel egyszerűen nem!), és paprikás csirkecomb nokedlivel. Sör, málnaapenta, kóla, Bencusnak külön Kubu gyümölcslé -- szükség szerint, és kávé. Amiből már nem tudtam enni: volt finom krémes süti és csokifagyi.


Bencus ébredése után, bár éhes volt, de nem mert enni, viszont jó adag csokifagyit befalt, aminek nagyon örültünk, hiszen a hűsítés a dagadt szájra a baleset után egyből is nagyon jó lett volna (persze, ha hidegvizes ruhát tettünk volna rá vagy bármivel kentük volna, a gyerek nem engedte, visított tiltakozásul stb., úgyhogy nem erőltettük). Ezután már nem sírt, jött velünk akárhova.
Sajnos, nem sokat tudtunk fotózni sem, mert természetesen, mint pünkösd lévén nagyon sokszor, most is esni kezdett, így a kertbe is csak korlátozva tudtunk lemenni, ráadásul a levegő is rendesen lehűlt, én pedig pl. nyári szerelésben indultam el, a többieken legalább hosszú cuccok voltak.


Mindenesetre a balesetet leszámolva nagyon jó kis családi délután volt, örültünk, hogy ott lehettünk. Anyukám pakolt természetesen egy rahedli kaját, sütit, kimaradt italféléket, és minden tiltakozás dacára még egy taxit is hívott nekünk, ideadva az árát...
Mint másnapra kiderült, elég lidérceseket álmodtunk Szilvivel... lám, két felnőtt mellett is seperc alatt megvan a baj. És álmunkban -- tudat alatti félelmeinkben -- még tovább álmodtuk, szörnyű a tudat, mennyivel sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna.


Bencus balesetének nyomai hál' istennek nem tartottak sokáig. Hétfőn történt, és másnap már nem panaszkodott fájdalomra, enni is elkezdett. Szerdán már pirítóst evett... és csütörtökre nyoma sem maradt se a belső harapásnak, se a duzzanatnak.
Azért hálát adok az őrangyalának...


2012. május 27., vasárnap

Gyermeknap


Bencusnak épp apás hétvégéje volt, de azért vasárnap este mi is felköszöntöttük.
Nagyon örült az anyja által kapott színes kirakószőnyegnek (egyben bővíthető, s bármilyen alakzatot, szögletes mértani testet ki lehet belőle rakni), a közlekedési terepszőnyegnek, pólónak (már nem tudom, melyik - számára közkedvelt - rajzfilmfigurával), a spongyabobos fémhengernek (játék- vagy bármitartó); de örült annak is, amit általam kapott: egy fa dinós kirakónak és egy jó kis műanyag dinóegyüttesnek - ezeket még a kökis dinókiállításon vettük István segítségével, és kibírtam, hogy csak most adtam oda:) -, valamint egy kis mozaikpergető kaleidoszkópnak.
Még éjfél felé is alig lehetett rábeszélni az alvásra...


2012. május 26., szombat

Honesty 7 éves

Sok-sok szeretettel köszöntöm
imádott gyönyörű macskámat!



Nagyon boldog 7. születésnapot kívánok neki,
s remélem, még nagyon sokáig együtt leszünk.


* * *

Honesty 7 éves
 
Ragyogó szemed
együtt ad, kér, imád,
igazán már hét év,
hogy társként nézek rád?
Játékosan, szépen
hogyan mondhatnám el,
mit jelentesz nekem,
amikor rám nézel?
Itt vagy minden percben,
éjjel, reggel, nappal,
mellettem akkor is,
örömmel vagy bajjal...
Ha éhes vagy, nem ismersz
se istent, se embert,
rám ülsz zöld hajnalban,
nyekeregned sem kell.
Ha sietnék, rohannék,
nyolcasokat játszol,
keresztben állsz elém,
s ámulsz ártatlanul.
Tanúm vagy te nekem,
én pedig a tied,
ha átesem rajtad,
akkor is szeretlek.

A dilettáns

Még Istvánnak sem meséltem el eddig - aki pedig nem örült ennek határtalanul, de egyszerűen elfeledtem a padlószinti problémák között -, pedig már majd' két hónapos az alábbi történet.
Egy ...-i kiadó kérte az engedélyemet konkrétan a Cicagyöngédség c. versem felhasználására.

"Kedves M...!

Gratulálok az oldalhoz és az eddigi írásaihoz. Ezzel kapcsolatban lenne kérésem.
A Cicagyöngédség című versét szeretném felhasználni egy kiadványféléhez.
Mi a feltétele a hozzájárulásához?
Gyerekeknek szóló állatos-képes-verses-idézetes kirakójátékhoz használnánk fel, állatvédő- és kutyamenhelyek segítése és az állatkínzások visszaszorítása lenne a célunk a kiadvánnyal. Amint láttam sok állatos verse is van...

Várom szíves visszajelzését, üdvözlettel: ..."

Természetesen nem szoktam mást kérni, csak hogy ne a nevem nélkül közöljék.
De állítólag kapok egy tiszteletpéldányt is - valami puzzleszerűségről van szó.

---

Volt időm tapasztalni kimondottan abszolút laikus, ám annál rosszindulatúbb személy irányomban való folyamatos hitelrontását e tekintetben.
Akiknél ezzel sikert ért el, azoknak valószínűleg nem jelenthet túl sokat - hisz' azt látnak és hisznek, amit látni és hinni akarnak -, hogy 2,5 éve egy gyönyörű állatfotó- és versalbum is kikért egy versemet - Bajszán a vízcsepp... - a benne való szereplésre, s itt olyan költőkkel szerepelek egy köteten belül (a teljesség igénye nélkül), akikkel soha, álmomban sem gondoltam volna... és ettől nem lettem önteltebb (gazdagabb sem ugyan, de nem is ez a lényeg, hanem hogy NEM kimondottan dilettánsokat szoktak ilyesmire felkérni!), ezt mutatja az azóta eltelt idő...
A költők úgymint: Petőfi, József Attila, Juhász Ferenc, Devecsery László, Osvát Erzsébet, Réthy László, Hárs László, La Fontaine, Hajnal Anna, Szakál Magdolna, Áprily Lajos, Csanádi Imre, Benedek Elek, Juhász Magda, Radnóti, Garai Gábor, Kányádi Sándor, Aranyosi Ervin, Zelk Zoltán, Kosztolányi, Donászy Magda...
Mindez nem dicsekvés, az egy tiszteletpéldány a kezemben van. Továbbá 2 saját kötet, fentin kívül 20 antológia, melybe beválogatást nyertem.
Nem tartom magam nagy ásznak, rengeteg kortárs költő van, jobbak-rosszabbak. Tehát nem hozsannázás miatt írom, csupán a megmételyezettek, akik hatása alatt vannak esetleg ennek a mintegy EGY személy általi  hitelrontó, becsületsértő, irányomban történő ítélkezésnek, talán elgondolkozhatnak kicsit az illető "szakértő" kedvenc ítélkező, bosszúálló nyílméreg-szaván: dilettantizmus.
Holott nagyon jól tudta anno, milyen nehezen, hány évtized múltán szántam rá magam a publikálásra, mert addig csak a fióknak írtam. Akkor a fogadtatásra bíztam magam, s kellemesen csalódtam, ami megfelelő inspirációt adott...
Míg kedves és "megfelelő" voltam, addig ő volt az egyik legfőbb dicsérőm és biztatóm... ám mihelyst valami nem úgy történt, ahogy egy marionett általi viselkedés során elvárható lett volna, nem törődve azzal, hogy meghazudtolja saját magát, hiszen bárki emlékezhetett, ha akart, a dicséreteire! - 180 fokos fordulatot véve a szemembe köpött, nagyszerűen értve az ember érzékeny pontjában való tőrforgatáshoz. Ami mind semmi, mert ez nem elégítette volna ki: mindezt tehát nyilvánosan kellett csinálni. Kijelenteni, ítélkezni, olyan területen, amiről semmit sem tud... hogy esetleg a haiku nem ugyanaz, mint a reiki.

Az íráshoz szerénység és alázatosság kell. Nem lehet istent játszani. Tehát aki engem megítél és véleményét el is kell fogadnom, az költő vagy író legyen. Mégpedig jó. Nem mondom, hogy mindig, mindenütt, minden versemhez csak pozitív véleményt kaptam. Olyan nincs, még a nagyok között sem. De! A kritikát, bírálatot ahhoz, hogy el is fogadják - megnevezik. Mi jó, mi nem jó, miért nem jó. Jó szándékkal jelzik, hogyan lehetne jobban vagy még jobban. És én elfogadom, mert olyan mondja, aki példaképszintű verseket ír, amiket, ha olvasok, elképedek... s rájövök, hogy úristen, én ilyet sosem fogok tudni. Igen, a szakma szintjén kell rá felnéznem, és nem azért, mert valami egészen mást esetleg jól csinálhat, vagy szép, vagy gazdag, és folytathatnám.
Az irodalom világában nem elég annyi, hogy "vazze, te szemét voltál, mert szóltál olyanhoz, akihez nem kellett volna, mert én utálom - ergo: a te eddig általam dicsért és hozsannázott verseid mostantól márpedig szarok és te pedig egy dilettáns vagy. Mindezt kiírom, ahova csak bírom! Sőt, aki rákérdez, mi bajom van veled, azt én majd elintézem végtelenül cinikus hangon, becsületsértésig hatoló gányolással és taposással".
Nem ért hozzá, de az tök mindegy, ítélkezik, mert azt hiszi, neki ezt is lehet. A körülötte lévők úgyis csak addig látnak és azt, amit ő akar és elrendel.

István, aki anno sok évi spórolás után baromi nagy összegért elvégzett egy elég komoly szintű, egyéves szoftverkezelői iskolát vizsgákkal, gyakorlati vizsgamunkával, azt mondja, ez olyasmi velem szemben, mintha róla azt terjesztenék, hogy be sem tud kapcsolni egy számítógépet.
Csakhogy István erre tenne a magasból. Hiszen nem "szent ember"... mert miért is kéne annak lennie és mi az összefüggés?
Egy bármilyen szinten kicsit is művészi lelkületű, érzékenyebb ember meg 4,5 év után nyitja meg a fekélyt, addig csak hordozza...

2012. május 22., kedd

A Szent Család-templom és kapcsolatunk



 

A lakótelepi templom története:

"A hívő közösség magja  a Szent Anna-plébánia Szoboszlói úti (iskola) misézőhelyéből nőtt ki. A rendszerváltás után (1991) ingatlancsere folytán ez a misézőhely áttevődött a Tócóskertbe, Szent Család-kápolna néven. A kápolna 1996 őszén lelkészséggé alakult. A kápolna első kinevezett lelkésze (Fodor András püspöki helynök) kapta a feladatot, hogy a lakótelep számára templomot építsen. A '96 őszén meghirdetett pályázatra négy terv érkezett. Közülük Kőszeghy Attila tervei tetszettek leginkább a hívő közösségnek. (December 28-án, Szent Család ünnepén volt az alapkőletétel mai templomunk helyén.) 1997 tavaszán megkezdődött a templom építése. Az organikus építészeti stílus feladta a leckét a nyertes vállalkozónak. Végül a vállalkozó (Nagy Zsolt) édesapja, Nagy József fejezte be a munkát 1998. augusztus 15-ére. Nagyboldogasszony ünnepén Bosák Nándor megyéspüspök felszentelte a Szent Család tiszteletére épített templomot és megalapította a Szent Család-plébániát.
A templom reggel 6 órától este 7 óráig folyamatosan nyitva van.
A templomkertben, a lakótelepi családok nagy örömére egy kis játszótér is készült. A templom formája és belső kialakítása mellett így a környezete is családias." (Forrás: szentcsalad@dnyem.hu)

Mi már elődjébe, mint a tócóskerti kápolnába kezdtünk idejárni '93-ban.
Dani másodikos volt, amikor már jó ideje sorra utasítottunk el mindenféle sportszakkörre való jelentkezési szándékát (hiszen súlyos allergiás asztmás volt, néha a legkisebb fizikai megerőltetésre is befulladt), egyszer csak azzal jött haza, hogy szeretne hittanra járni. Akkor elmagyaráztam neki, hogy az miből áll, mi a lényege. Régebben már többször meséltem róla, mondtam, hogy annak idején én és nagybátyja is jártunk, meséltem neki a hittanról, a humoros Ny. Lajos papbácsiról (Isten nyugosztalja - de még láthattam őt a Szent Családban néhány alkalommal helyettesíteni!), a templomról, Jézusról és ünnepekről, szentekről és csodákról, az elsőáldozásunkról... és hogy így mi a véleménye, mert semmiképpen nem akartam az erőltető szülők csoportjához tartozni, viszont tény, hogy amíg egy gyerek nem tudja a választott dolog lényegét és úgy kell járnia valahova, abban az esetben a szülő döntött egyedül. S az is tény, hogy csak divatból nem elég megkereszteltetni egy gyereket... Én mindenesetre örültem, hogy érdekelte és választott... és kitartott.
A hittan azonban nem jár egyedül, ezzel egyidőben ez úgy lesz érvényes, ha az ember a vasárnapi misékre is jár... Ezt nem lehet elbagatellizálni vagy kényelmi és egyéb szempontokból elmismásolni, mert akkor már mindig van valami indok, ami miatt ne keljünk fel vasárnap. Ha valami komoly okból nem tudtunk vasárnap menni, akkor elmentünk a szombat esti misére a Szent Annára, mivel a szombat esti mise helyettesíti a vasárnapit. Megtanulta a gyerek a rendszert, meg azt, hogy ha elkezd valamit, nem elég belekóstolgatni, hanem tisztességgel végig kell csinálnia. Nem is volt nyávogás soha, szó nélkül keltünk vasárnap is ébresztőórára.
Én se sokáig maradhattam ki, hisz' egyrészt már a '93-as hittanév elején szülői értekezletek voltak, később pedig... a gyerekek szerepelnek. Készülnek minden ünnepre, s egy anyának már csak meg kell néznie a gyerekét... Az első anyák napi ünnepség '94-ben mérvadó volt, onnantól kezdve -- a gyerekkor óta -- újrakezdtem a rendszeres templomba járást.
Nem mondom én, hogy évtizedekig soha nem ültem be egy misére, egy májusi litániára, voltak gyászmisék, néha esküvők... mikor Dani 3 évesen élet-halál közt lebegett az intenzíven... meg néha csak úgy... valami odavezetett.
Az én gyerek- és ifjúkorom arra az időre esett, amikor sajnos, ez nem volt jó pont és nem is nagyon volt szabad reklámozni, ki milyen vallású, csak megkeresztelt-e vagy gyakorló hívő is, szóval nem volt motiváló erő abban a korban. Titkolni kellett... illett. Ám az én keresztanyám egész életében és rendszertől függetlenül vállalta a hitét, keresztanyához méltóan be is vezetett bennünket öcsémmel az alapokba, nem verve nagydobra, de hittanra jártunk a Szent Annára, elsőáldoztunk, részt vettünk úrnapi körmeneten stb., s még utána is misékre jártunk jó darabig. Aztán lassan elmaradoztunk. Ettől függetlenül jó helyre került a tanítás és effajta nevelés - s mivel haláláig szoros kapcsolatom volt keresztanyámmal, magától a HITtől én nem távolodtam el sosem. Mélyen magamban, lelkiekben mindig volt hitem.
Dani örült, hogy én is vele megyek, s én is rájöttem, hogy sokkal jobban érzem lelkileg magam... Könnyebben bírom az azt követő, néha kizsigerelő és leterhelő munkahetet.
Nem beszélve arról, mennyi mindent kaptunk mi onnan, míg Dani egészen bérmálásáig, és még pár évig rendszeresen odajárt. (Hiszen nemcsak iskolás hittan van, van többek közt ifjúsági is.)
Emlékszem, még a Napló címoldalán is megjelent a képük (Dani mint szűrös-subás, kucsmás pásztor naaagy bottal), amint egy betlehemes játékban szerepeltek - a fotón éppen a Szent Annában egy jótékonysági karácsonyon. Amúgy ez a játékuk - és még jó néhány - nagy sikert aratott, mert előadták a Terápiás házban (ide is elkísértem, mert kellett a szülői kíséret, s egyúttal már a szülők által alkotott énekkarban is részt vettem), aztán nálunk a Szent Család-kápolnában szenteste éjfélkor ÉS ugyanitt másnap, karácsony első napján, de előadták a már említett jótékonysági szervezésen a Szent Annában, és a fiatalkorúak börtönében úgyszintén...Karácsonykor és húsvétkor rendszerint misztériumi szerepjátékokban vett részt, ilyenkor én boldogan és aktívan fotóztam.
Sok-sok kiránduláson vettünk részt, melyek nagy élményt jelentettek, sok-sok szereplésénél nyeldestem könnyeimet a meghatottságtól, tömérdek papírkép árulkodik a sok eseményről...
Harmadikban Danival rendszeresen tanultunk az elsőáldozásra. Nagyszerű élmény volt, hogy két elsőáldozásban is részesült: mivel akkor még a Szent Anna-székesegyházhoz tartoztunk, ott volt az első felemelő esemény, Lőrinc atya vezetésével és már előtte hónapokkal kezdődően 3, alapos szülői értekezlettel. De megvolt a rákövetkező hétvégén az újabb ünnepi esemény: a kápolnánkban is elsőáldoztak, méghozzá két szín alatt az odatartozó gyerekek, József atya vezetésével.
A készülődés olyan sikeres volt Daninál (nekem sem ártott, hogy annyiszor átvettük Jézus tanításait, példabeszédeit, csodatételeit, a különféle vallási vagy ministránskellékek, oltárkellékek fogalmait, imákat, intelmeket), hogy megyei hittanversenyre is küldték, ahol bizony második lett, és egy nagyobb gyermek lett az első. Mivel még kicsi volt, én is ott voltam, és tudom, hogy nem volt kispályás a verseny. Le a kalappal a gyerek előtt. József atya is gratulált -- akkor már nem ő volt a hitoktatója Daninak, hanem Jutka "néni", tehát meglepődött, amikor Danit meglátta a helyszínen --, és mondta, hogy ez a második hely gyönyörű, és attól az ötödikes kislánytól nem szégyen "kikapni" és "csak" második helyezett lenni...
Emlékszem egy buszos kirándulásra József atyával, még elsőáldozás előtt, amikor Tákos, Csaroda, Nyírbátor, Máriapócs különleges templomait, pápai emlékművét tekintettük meg; meg egy másik szent annásra Lőrinc atya vezetésével, ami pünkösd utáni nap zajlott, egész nap szakadt az eső, emiatt is oly különleges hangulata volt -- programunk Bátorliget (ősláp), Szatmárcseke (csónak alakú faragott fejfás temető, Kölcsey-sír és szobor, közös Himnusz-éneklés), Túristvándi (vízimalom), Nyírcsaholy (ahol meglátogattuk az addigra odahelyezett József atyát), Nyírbátor, Mérk, Vállaj különleges templomait csodáltuk meg.
Háromszor voltunk Máriapócson a búcsún, mindig nagyszerű élményekkel tértünk vissza.
Kétszer voltunk Erdélyben, három év eltéréssel, egy öt- és egy négynapos úton, ez mindkettő olyan színtiszta, csodálatos feltöltődés volt iszonyú sok emlékkel, élménnyel, hogy több blogbejegyzést is megérnének. Első alkalom 1999 júliusa végén zajlott le, épp egy máriapócsi búcsús nap után indultunk. Királyhágó, Marosfő Csíkszentdomonkosnál, Tordai-hasadék bejárása, Kolozsvár Mátyás szülőházával, Csíkszereda, Csíksomlyó -- ahol a Madonnáról híres templomban, majd fent a Szent Anna-tónál lévő kis kápolnában tartott misén Dani egy másik fiúval ministrált --, ezek fantasztikus emlékek a mai napig. És ki ne hagyjam a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost... Gyimesbükköt a Rákóczi-várral. Szállásunk végig Gyimesfelsőlokon volt, az akkor még nem teljesen elkészült állapotban lévő Sziklára Épített házban, ahol viszont már működött a Szent Erzsébet Líceum akkor is. Hazafelé érintettük Korondot, ahonnan ki-ki jól megrakodva tárgyi emlékekkel tért haza.
A második erdélyi utunk 2002-ben kimondottan a pünkösdi csíksomlyói zarándoklat jegyében zajlott, e köré szerveződött minden, de útba ejtettük Farkaslakát Tamási Áron síremlékével, ahova folyamatosan érkeztek a csoportok, és mi is, mint minden más csoport, elénekeltük a himnuszokat -- magyart és székelyt. Részt vettünk a Sziklára Épített Ház, azaz a Szent Erzsébet Líceum ballagásán is Gyimesfelsőlokon... és ugyanúgy belefért a Királyhágó, a Marosfő, Gyimesbükk a Rákóczi-várral, a Szent Anna-tó, mint első alkalommal... Ekkor Borsován, házaknál szállásoltak és láttak el bennünket.
A csíksomlyói pünkösdi menetnél a többórás úthoz elrendeződtünk szertartás szerint: elöl a férfiak, akik viszik a keresztaljunk zászlaját, utánuk a nők és gyerekek, a fogadó helybéli lakossággal közösen, énekelve kezdtünk vonulni, hosszan-hosszan... Könnyek fojtogatták a torkomat, mikor láttam, hogy a csíksomlyói "hegy" felé az összes odavezető úton ugyanúgy áramlanak és énekelnek a keresztaljak... s ha két keresztalj találkozott a keresztutaknál, megálltak egymással szemközt és zászlóikkal fejet hajtottak egymás előtt...
Közben buszok tömegei hozták, csak hozták a többi zarándokot. Amerre szem ellátott, emberek ezrei lepték el a csíksomlyói hegyet... esős nap volt egyébként, a mise alatt különösen, végig szakadt az Isten áldása... "Hazafelé" (értsd: Borsova) nem kellett végig gyalog megtenni ugyanezt az utat, a háziak közül valaki elvitte és leállította félúton a Daciájukat, onnantól azzal mentünk.
Mai napig elérzékenyedem, de emlékszem, akkor sírtam, mikor az utolsó napunkon hajnali 5-kor a busznál a kis zarándokcsoportunk és az a 8-10 befogadócsalád együtt állt, ölelkezett, búcsúzkodott, miután elénekeltük a székely és a régi magyar himnuszokat. Úgy éreztem, hogy túláradó az érzés, túl felemelő az élmény ahhoz, hogy a lelkem mindezt be tudja fogadni!
A látnivalók, az ottani emberekkel való kapcsolatok életem legszebb élményei közé tartoznak, befogadóinkkal még egy ideig leveleztünk (egy fiatal házaspár volt két kisgyerekkel, velük élt a férj édesanyja is) és értékes könyvcsomagot küldtem nekik postán. Elsősorban a gyerekeknek válogattam, de jutott a felnőtteknek is. Nagyon tiltakoztak, hiszen eredetileg is, mivel köztudott volt, hogy házakhoz megyünk, azzal együtt jár, hogy elég sok mindent viszünk ajándékba hozzájuk - élelmiszereket, édességeket, játékokat -, cserébe ők otthonukba fogadnak és szívélyesen ellátnak bennünket pár napig. De olyan hálás voltam ezért a pár napért, hogy boldoggá tett, ha még szerezhetek nekik a könyvcsomaggal is egy kis örömöt.
Végül azt is hozzá kell tennem: mindez utak igazán elenyésző anyagi hozzájárulásért lehettek életünk részei.

Mivel Dani az elsőáldozás után ministránspróbákon is részt vett, következő év vége felé ministránssá avatták. Elég sokáig, 6-7 évig ministrált. (Fenti erdélyi körúton már ministrált, tehát az avatás nyilván időben előtte történt.) Nem csak hébe-hóba, hanem rendszeresen, minden vasár- és ünnepnapon.
Ebben az időben jutalomként is el-elvitte ministránsait András atya kirándulni, és több közös programon vettek részt. Rorátés időszaki szolgálataiért karácsonyi ajándékként - többek között Dani pl. - fényképezőgépet kapott, s legnagyobb ajándék pedig egy teljes 2 hetes olaszországi út volt 2000 nyarán a szolgálatteljesítők számára, részünkről minimális hozzájárulással (gyakorlatilag csak költőpénzt, útlevelet és biztosításkötést az útra, valamint annyi száraz élelmet, amennyit 1-2 nagy táskával elbír a gyerek szülőkkel a buszig).
Csodálatos helyeken jártak, látták a Vatikánban II. János Pál pápát a pápamobilján, ahol a fogadásán magyarul üdvözölte a Debrecenből érkezett kis csapatot... Rengeteg mindent megnéztek, nem próbálom meg felsorolni, mert ez 2000-ben volt, és mivel nem én voltam, hanem Dani, ezért a fele látnivaló biztosan kimaradna. Fürdött a tengerben, használta az új gépét (sajnos, csak 3 db 36-os filmet tudtam neki pakolni), és gyakorlatilag minden percet kihasználtak neves, szép, híres, vallási szempontból is érdekes helyek megismerésére. Emlékszem, indulásuk előtt hajnali 6 órakor mise volt itt a templomban (utána indultam dolgozni), érkezésük után szintén hálaadó mise.
Eleinte "csak" szerepelt, majd, ahogy "nagyfiúvá" serdült Dániel, négy alkalommal táncolt a Szent Család-farsangon nyitótáncot. Ezek is olyan alkalmak voltak, hogy ki nem hagyhattam. Bár nem vagyok egy bálos-farsangoló típus, de ezek - mások. És hát ha szerepelt a gyermekem, azt sosem hagyhattam ki. Nagyon jól ment neki, és ellentétben velem, nem volt lámpaláza (beteges, mint nálam, semmiképpen).
Meggyőződésem, hogy ahogy később színpadra mert minden további nélkül állni már zenészként, azt jórészt ezeknek a már kisgyerekkortól megkezdett szerepléseknek (értve bele akár a 6-7 évig tartó vasár- és ünnepnapi ministrálásokat is!) köszönheti.
Elsős volt Dani a szakközépben, amikor októberben bérmálkozott. Keresztanyánk volt a bérmaanyja is, ő állt mögötte kezét vállára téve, mikor a püspök úr bérmálta. Dani a Dávid bérmanevet választotta.
15 éves korában elkezdte a rocksuliba járást (természetesen szakközép mellett), 3 évig "voltunk" tandíjasok. Ebben basszusgitár és ének tantárgy voltak az általa választott szakok, a szólógitárt már magától tanulta, mint ahogy az akusztikusat még az egész rocksuli előtt. Jól ment neki, ezek vezettek sok-sok színpadi sikerhez, "haknihoz", saját zenekarokkal, rocksulis zenekarokkal, melyek természetesen erkölcsi sikerek leginkább, anyagiakhoz semmi köze. Mai napig tiszteletbeli tagként meghívják a rocksuli félévi és év végi "vizsgáira" szereplőként.
Na, de itt most a templomról van szó, miként is kapcsolódik fenti téma a templomhoz?
Templomunknak nagyszerű kórusa, ifjúsági kórusa és zenekara van. Kristálytiszta hangok, kimagasló zenei képzettségek, hangszeres tudások birtokosai alkotják.
Még egyik fiatal káplánunk, Fodor János atya, akihez akkoriban ifjúsági hittanra jártak szívesen a fiatalok, szóval ő invitálta "be" Danit basszusgitárosként, gondolván, mennyire feldobja az eddigi hangszeres ifjúsági miséket egy basszusgitár. Tényleg így lett. Dani legalább két évig vett részt ezen az ifjúsági zenekari szolgálaton. És nekem meg keresztanyjának fantasztikus érzés volt hallani, amikor a szakrális, ám modern zene mellett ott döng igen nyomatékosan a basszus, amit az én fiam "szolgál". Elmondhatatlan. Néha sírtam az örömtől...
Felléptek egyszer így, kibővített létszámmal, kidolgozott, remek, hibátlan műsorral a Szent Anna-i oltár előtt is. Sosem felejtem el az élményt s érzéseimet.
S valahányszor misére megyek, mindig ott van velem lélekben nagynéném/keresztanyám is... hisz neki is köszönhetjük ezt az egészet. Ott volt vasárnaponként velünk, ő is látta Dani minden mozzanatát, büszke lehetett rá, mikor ministrált, mikor szerepelt, mikor táncolt, mikor a zenekar tagja volt... mikor elsőáldozott, mikor anyák napján minden évben odavitte neki is a kis gyöngyvirágcsokrot... mikor bérmaanyjaként vállára tette a kezét...

Néhány fotó a templomunkról:



2012. május 21., hétfő

Templomkerti játszótéren


Bencusékkal játszótereztünk egyet a templomkertben. Nagyon szimpatikus ez a játszótér, mert viszonylag védett, elszigetelt, kívül és belül az útjai sövénnyel szegett kislabirintust alkotnak, ahol fa játékszerek, mászókák, hinták, libikókák és egyebek találhatók. Éjszakára bezárják, de mivel napközben nyitva van, ezért sajnos, itt sem mindig mentesek a játszószerek a vandáloktól, erősködő "nagyfiúk" pusztításaitól...
Ennek ellenére sikerült vagy 2 óra önfeledt játékot végigasszisztálnunk Bencussal.
Kedvence a csúszda, végeláthatatlanul képes hódolni neki...:)


2012. május 19., szombat

Május 19.

Május 19.
Erről a napról konkrétan 3 dolog ugrik be. Időrendi sorrendben:
1. Valakinek, aki elég meghatározó volt sokáig az életemben, a születésnapja.

2. 2005-ben ezen a napon, a délután kései részében, már munkaidő után a lakótelepünkön járva irgalmatlan sötét, vészjósló felleg közeledett... Én még heverésztem egy kis ideig a 2 lépcsőházzal arrébb lévő szoláriumban (már nincs meg), s emlékszem, mikor öltöztem utána, elszörnyedve láttam a hirtelen bekövetkező változást: a 6 körül egyébként még fényes nappali időszak egyszeriben esti sötétséggé változott, valamint félelmetes szél kerekedett. Kint alig bírtam a lábamon megállni és hazaérni, az egész lakótelepen a tízemeletesek középmagasságában szálltak a tescós szatyrok és bármi más, amiket az erkélyekről felkapott az orkán. Az égen A függetlenség napja c. filmhez hasonlóan egybefüggő, vaskos fekete felhőréteg állt... ezt láttam hazafelé jövet távolban, s már úgy is hihetetlen látvány volt.
Azt hiszem, életem legnagyobb és legfélelmetesebb viharát éltem át, lenyűgözve hüledeztem a konyhaablak elé ragadva, ahogy előbb karnyi, majd deréknyi ágak, majd szinte teljes fák repülnek-zúdulnak több méternyire a föld felett, őrült sebességgel... Néha már azt hittem, berepül egy egész fa a hetedik emeleti ablakot áttörve, s most nem viccelek. Attól féltem, betörnek az ablakok, olyan istentelen robajjal zajlott a vihar. Autók százainak üvöltött a riasztója, de a vihar tombolása szinte teljesen elnyomta azt.
Szemem láttára repültek a kispiac asztalai, vasállványos műanyag tetői, nem maradt állva egy sem! Kukák, kosarak, esernyők, kartondobozok száguldoztak a levegőben...
Leállt az áramszolgáltatás, telefon egy időre, mert rádőltek a fák a vezetékekre. A városban és környékén utak lettek járhatatlanokká, néhol napokra.
Másnap, ahogy dolgozni mentem, a 19-es városnéző körútján láttam az irgalmatlan pusztítást. A tőlünk keletre levő lakótelep még sokkal nagyobb csapást kapott, mint mi. Hatalmas fák is egyszerűen derékba voltak törve, a kisebbek vízszintbe hajolva a föld felett... a buszon a szokott idő többszörösét töltöttem, mert mindannyiszor meg kellett állni, mert az úttesteket végig keresztben kitört fák torlaszolták el... s meg kellett várni, míg a tűzoltóság és a közterületi dolgozók valamennyire megtisztítják az utakat...
Ez a jeles nap nem véletlen, hogy megragadt emlékeimben, sosem fogom elfeledni a dátumát.

3. Tavaly volt pont ma 1 éve, pontosan 16 óra előtt pár perccel, hogy közel 36 év folyamatos munkaviszony után megkaptam a szóbeli felmondást, másnap pedig a délelőtti órákban az írásbelit.
Hogy valami poénféle is legyen benne: ez utóbbira emlékezzünk felállva, egyperces néma főhajtással...

2012. május 18., péntek

Munkás hét

Hétfőn voltam az E. kiadónál, úgy látszik, nem volt annyira egetverően sürgős ez a munka, ha majd' másfél hónap múlva lett kész az olvasókorrektúrája, s csak 5 hét elteltével küldték a szerződést. Innentől remélem, hogy a gépi megvalósítás sem kell holnaputánra.
Bár azóta mindennap csinálom, de nyilván nem tudom egész álló nap, mert az embernek vannak egyéb kötelezettségei is. Azonkívül meg, mint írtam, nincs még gyakorlatom ebben a programban, s most ki is estem egy kissé, de emlékszem, a Quarkkal is úgy voltam annak idején, hogy volt, amikor úgy egy évig nem dolgoztam vele, és azt gondoltam, mindent elfelejtettem, való igaz, de 1-2 nap alatt visszajön. De azzal volt rutinom már, itt meg még, az InDesignban ez nem mondható el.
Még emlékszem a quarkos időkre, hogy hosszabb kihagyás után, ha agyilag, szóban nem tudtam volna megmondani egy-egy gyorsbillentyű-kombinációt, a KEZEM emlékezett...
Eleve szóltak, hogy felejtsem el, hogy korrektor is vagyok, most csak a tördelésre koncentráljak. Ennek ellenére nem tudtam megtenni, hogy ami baromságot meglátok "véletlenül", azt úgy is hagyjam annak okáért, mert van korrektor, akinek ez a munkája. Úgyhogy jól tettem, mert szerintem nem tudta volna hova írni a javításokat, ha eleve ki nem javítok kétszer annyi hibát, mint amennyit ő még talált.
Halkan, néha kicsit hangosabban jegyezgetem meg azonban magamnak: mennyire látszik, ha olyan korrektúrázik, aki nem tördel. Én mindkettő vagyok, s éppen ezért, ha "csak" korrektúráznom kell, mindig számításba veszem a tördelőt is, hogy az, amit javítani-változtatni kérek, feltétlenül fontos-e annyira, hogy a tördelőnek több plusz órát, napot jelentsen munkailag. (Természetesen nem helyesírásról vagy elütésről beszélünk - többség hajlamos azt hinni, hogy egy korrektornak csak az a dolga.) Mert: a tördelési, tipográfiai szabályokat tartsuk be - ez oké. De többféleképpen be lehet. Úgy is, hogy figyelek arra, hogy amit kérek, mennyire borítja fel a kész munkát, illetve, ha a tördelő kényszerből csinált így vagy úgy dolgokat, mely szabályos ugyan, de az én ízlésem szerint így vagy amúgy szebb lenne, akkor nem javítok önzőn. Ha szabályos, de nem olyan gyönyörű, mint ahogy én elképzelem mint korrektor (ízlések és pofonok különböznek tipográfiailag is), és tudom, hogy szinte képtelenséggel egyenlő vagy baromi nagy meló megcsinálni, vagy esetleg kezdje elölről, nulláról újratördelni azt, ami meg egyébként jó... hát én azt nem korrektúrázom meg önzésből, csak azért, hogy még jobban összefirkáljam és lássák, mennyit dolgoztam rajta.
Vagy pl. olyan javítanivalók, hogy sima szövegben van egy szorzókereszt. Ami betűtípusonként változhat a nagysága, pozíciója. DE! Legalább nem x-et szedtek helyette! Mint az esetek 90%-ában.
Nem, szorzókereszt. Ám neki nem tetszik, odaírja, hogy nagyobbat! Jó, Manóka olyan hülye, hogy kijelöli a szorzókeresztet, amiért anno eleve hálát adott, hogy nem x-szel lett szedve, és az egyébként 12 pontos alapszövegben a szintén, szabályosan 12 pontos szorzókeresztet megcsinálja 13 pontosra - csak a szorzókeresztet! Hogy legyen boldog, aki nagyobbra szeretné.
Na, ez a különbség a "csak" korrektor és az olyan korrektor között, aki szedő is, tördelő is egyben. Én ilyen felesleges dolgokkal nem terhelném a szerencsétlen tördelőt. Egyben, egészben kell látni a munkát, nem részleteiben, soronként. És ezek itt most csak egyes példák...
De fő, hogy munka.
Örüljünk, hogy ha labilis is, meg még legalább egy hónap, míg valami alaposan megadóztatott pénzt látok majd talán belőle (ami állítólag még így is hamar van, illetve lesz!), sőt, akkor ezek szerint még egy szerzői korrektúra is hátravan egy jövés-menéssel (ui. eleve azt hittem, azért van másfél hónapig szó nélkül oda a munka, mert mindkettőt megcsinálják - az általam több évtizedes, több helyen szerzett, megszokott gyártási ütemezéshez képest másfél hónap mindkettőhöz is rengeteg idő volt!) - de hát nincs válogatási lehetőségem és tilos "nyafogni".
Dolgozni, bér nélkül. De majd egyszer 2 számlámat ebből fogom kifizetni.

2012. május 14., hétfő

Munka folytatódik

No, ennyi idő elteltével megkaptam a telefont: várnak a korrigált tördelt levonattal az E. kiadóban, elvihetem a következő munkafázisra.
Kissé összeszorul a gyomrom az idegességtől - meg van-e korrektúrázva korrektor és szerző által is (az én szempontomból magasan úgy lenne jó [2 in 1], ha már hurcolászni kell a melót), mert elvileg bennem a tördelés alatt végig ott élt a korrektor is, aki ugyanúgy nem tudta nem végezni el a munkát... még tudatosan sem, hogy figyelmeztettem magam sűrűn: az egy másik ember dolga és neki is maradjon. De ezer apróságot mégis kijavítottam, mert végül is érthető: ha a korrektor azokat is kijavítja, akkor nem látom majd fától az erdőt, úgy össze lesz firkálva a levonat, és elvégre gépileg ugyanúgy nekem kell kijavítanom...
Szóval nem hazudtoltam meg magam, javítottam egy csomót tördelés közben. Telefonon nem beszéltünk részleteket, és csak reményleni tudom, hogy nincs nagy gond, hiszen hónappal a kész tördelt után megjött a szerződés (egyedi megbízás, nem az én nevemen) is.
De ettől függetlenül nem én lennék én, ha nem aggódnék...

2012. május 12., szombat

Szoláriumozás ajándékba

Már háromszor 12 percet voltam a Szilvitől anyák napjára kapott szoláriumbérletemmel szolizni. Mivel 10 db 6 perces alkalom van rajta, és én kettesével használom, még két alkalom hátravan.
Első 12 perces alkalommal gyengébbet választottam, meg se kottyant, másodiktól közepeset, no, onnan már látszik! Itthoni fehér sortomban egészen nyaralás utáni színem van máris...
Hát ez van 12 éve, nekem sose telt tengerparti nyaralásokra dolgozós koromban sem, pedig relatíve nem kerestem rosszul. ÁM nem volt másik kereset mellettem, ellenben két gyerekem gy.-tartás nélkül, úgyhogy nem engedhettem meg magamnak Olaszt-Görögöt-Spanyolt és társait. Szikrát nem emiatt érzem magam kevesebbnek.
Viszont színemnek kellett, hogy legyen, ezért szoláriumra már csak kellett, hogy teljen, az fentieknél sokkal olcsóbb.
Számomra számtalan előnye van.
Időtakarékosság! Rövid időn belül, néhányszor pár perc alatt, szenvedés nélkül tök barna az ember, ráadásul egyenletesen. Mire strandon elérném ugyanezt a színt egyenetlenül, egy csomót szenvednék, rohadnék a Nap, a tömeg miatt, és ráadásul hatványozottan sokszorosát kifizetném, mint akár több bérletért.
Nap- és tömegfóbia. Mert egyébként úúúúútálok napozni, ki nem állom a hering módjára hömpölygő pucér tömeget, s nem tudok úszni. Fürdőruhám sincs 20 éve. Csak egyetlen okot mondjon valaki, miért menjek _ én _ strandra. Persze itt csak rólam van szó, magamat magyarázom; más menjen nyugodtan! Valószínűleg az a normális, meg a görög-olasz-spanyol stb. tengerpartokon való tunyulás az etalon - nem az, amit és ahogyan én csinálom és érzem.
Az igazság az, hogy most tényleg, gunyorosság nélkül: ha elmehettem volna, szívesen elmentem volna bármelyik divatos és felkapott országba (is), de nem azért, hogy dögöljek a tengerparton. Ezért én ki nem tenném a lábam Magyarországról. Tehát ott nem értem volna el a barnulási célomat, mert minimum reggeltől estig mászkálnék és kirándulnék, városnéznék, amit csak meg lehet keresni, megkeresném, megnézném és fotóznék szakadatlanul. Én ezért utaznék. S ha ezt megtehetném, barnulni továbbra is szoliban barnulnék, itthon...:)))
És még egy jót mondanék a szoliról: nekem kikapcsolódás, akármilyen kevés perc is. Fekszem, ellazulok, meditálok, szól a zene, kering a hűsítő légáram - néha ungot-berket bejárok gondolatban ez alatt az idő alatt.
Most meg, miután 10 hónapja lelkiismeretem szerint magamnak nem engedném meg, de ajándékba kaptam - valljuk be, ugyanennyiért kaphattam volna szép virágot egy jobb csokival párosítva, melyek már rég nem lennének sehol -, akkor magasan felül van az értéke ennek. Kényezteti az ember testét-lelkét, szükség van rá olykor.
És nem utolsósorban így munkanélküliként: úgy érezhetem magam a szoliban, mint egy normális, értékes ember, aki ezt megérdemli, akinek ez... jár.

2012. május 11., péntek

Csirkepaprikás vagy kikííjósz


Mivel még maradék is van, veszek 5 csirkealsócombot, megfőzöm tejfölös csirkepaprikásként. Söréttarhonyával, mert mi szeretjük és relatíve régen volt - mostanában volt már rizs, főtt tészta, nokedli, makaróni, krumpli, mindenféle, szóval most rábuktunk a sörétre: legyen az a paprikás csirke mellé.
Bár majd mindennap főzök mert mégiscsak 3-an vagyunk, olyan rutinom van hál' istennek, hogy általában hamar végzek a konyházással.
Bencus hazaállít az anyjával a játszótérről, és már a lifttől hallatszik üvöltve a hangja: kikííííjósz! kikíííííííjósz!
Vagyis hogy ezt - "gyengébbek" kedvéért pirítóst!:))) - akar enni.
Az mindegy, hogy amúgy is sok pirítós fogy, mivel általában kimarad a kenyér (3-unkra fél kilót veszünk kétnaponta), ne pocsékoljunk, és nem utolsósorban olcsó kaja. Szóval van, amikor olyan nagyon nem is futja másra. Na de épp ebédre, mikor van más is?
De lám, ő nem foglalkozik vele, hogy most ehetne különbet is, addig ordítja a kikííííjószt, míg az anyja meg nem csinálja...
Na jó, reménykedem, hogy ennyi főtt kaja azért valamikor csak elfogy a napokban, de nem véletlen, hogy a kosztos macskáink egy kicsit általunk is milyen jó húsban vannak. Elég sok párnapos elfekvő dolgot le kell húzgálnom még így is 2 lépcsőháznyira, hogy alaposan meg van húzva a derékszíj... amit nem a kaja miatt húzunk hiába!
Tény, hogy nálunk nem az éhenhalástól kell félni, hanem a csekkek iránti fizetésképtelenségtől, és attól, hogy erre rámegy a lakás. Nem a zabálás miatt nincs pénzünk, hanem a bevétel hiánya miatt, a 60-70 ezres lakásfenntartás miatt.
Ilyenkor jut eszembe több évtizede meghalt apukám, aki gyerekkorunk evési lázadásaikor jött a fogságbeli gasztronómiai élményeivel. Az állandó krumpli- és káposztaleves, mellé féltenyérnyi kemény feketekenyér, s aznapra slussz. Elképzelem, ahogy azok az ifjú férfiemberek hogy ki lehettek éhezve... ha nyírfakéreggel enyhítették éhségüket. Meg a főbelövés színtiszta terhe és valós lehetősége mellett éhségük mégis kikényszerítette őket a lágerből lopni a fagyott földekre. Fagyott krumplit, fagyott káposztát... mert majd' megőrültek az állandó éhségtől.

És akkor most még jön, hogy az egyedülálló aktív korúak szociális munkanélküli támogatása (22800 Ft) is fele részben Erzsébet-utalványban fog jönni. Nehogy eligyuk.
Kérdem én, a postán majd elfogadják villanyszámla- és/vagy közösköltség-befizetés gyanánt? Merthogy kp.-ként is csak harmadát teszi ki a befizetnivalóknak. Ezek az apróságok - amihez úgy látszik, akárhány és akármilyen diploma is kevés - senkinek, senki magas tiszteletűnek nem jutnak eszébe?
Naná, hogy nem; dögöljünk meg.

2012. május 8., kedd

Katarzisélmény

Ez csodálatos... megnéztem jó néhányszor és potyogtak a könnyeim.


Wikipédia: Katarzisnak nevezzük az olyan élményeket, amelyek az embert életének teljes vagy részleges megváltoztatására vagy erőteljes megerősítésére sarkallják, nemcsak értelmileg, hanem mindig érzelmileg is.
Az irodalmi alkotásnak az a hatásmódja, amellyel az embert a hétköznapok világából kiemeli és magasabb, megtisztult erkölcsi, lelki világba emeli. Egy olyan lelki összetett fogalom, amelyben öröm és félelem is benne van. A műalkotások befogadásának általános, mindhárom műnemben jelentkező élménye. Eredetileg görög szó, ami megtisztulást, megszabadulást jelent (pl. részvét, félelem).
A katarzis Arisztotelész szerint a tragédia folyamán a főhősben és a nézőben bekövetkező megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot.
Egy mű hősének lelkében végbemenő megtisztulás: amikor a feszültséget okozó érzések feloldódnak.

2012. május 6., vasárnap

Anyák napja

Reggel szokás szerint templomban voltam, ahol keresztelés is volt, de mise után gyermekek kedveskedtek az anyukáknak-nagymamáknak kis műsorral, valamint minden ünnepelt kapott kifelé menet egy kis gyöngyvirágcsokrot, ahogy ez máskor is lenni szokott. Régebben keresztanyámmal együtt néztük meg ezeket a kis műsorokat, néha koncerteket, és ő is ugyanúgy megkapta a kis gyöngyvirágcsokrát... fájdalmas volt az emlékezés.
Én Alga költő- és közösségi társam videóját rakom be ide, melyet ő nagyon távolról vett fel, ezért jól fel kell erősíteni a hangot. Nagyon megértem büszkeségét, hiszen két gyermeke is szerepelt a műsorban, éppen ezért nyugodtan odamehetett volna az első sorokba, ahonnan jobban tudta volna videózni a gyermekeit...




Anyukámmal szombaton is, vasárnap is, összesen kb. 3-4 órát beszélgettünk telefonon. Ezek alatt a beszélgetések alatt mi aztán tényleg megdumálunk mindent... szóval jólesik mindkettőnknek.
Anyukámnak olyat érdemes ajándékba venni, ami kell és hasznos, tekintettel, hogy virágja van dögivel, hisz tele van a kert, viszont nagyon meggondolja, mennyire induljon el (1 km-es környezetében semmi nincs, ahol élelmiszeren kívül tudna vásárolni), ha elszakadt a papucsa, vagy bármilyen ruhaneműre lenne szüksége...
Egy nagyker-ruhavásárnál, ahol mindent jóval olcsóbban meg lehet venni (és mindannyiunk számára ez most nagyon lényeges) szoktam vásárolni - néha magunknak is ezt-azt -, bár ez karácsony előtt óta nem fordult elő.
Így megvettem magam nevében 1 otthonkánál "szaftosabb" ruhát, amilyet ő simán felvesz utcára is, de tőlem otthon is nyűheti; két gyerekem nevében pedig 1-1 neki valóan optimális nyári blúzt - ők utólag ideadták a rávalót. És vittünk még Otthon kávét is, ő azt szereti.
Mindezt fizikailag Dani vitte el hozzá, most nem vonultunk csapatilag, mert nagy kormozásban volt. Azt mondta, hogy a héten be sem tudott gyújtani a fürdőszobai kályhába, mert visszafelé jött a füst. A kéményseprő, akinek dolga lenne és közel sem ingyenes, nem csinálta meg a kormozást. Milyen "jó", hogy én ezekhez nem értek.. fogalmam sem lenne, hogy kell kormozni, pedig emlékszem, egész gyerekkoromban "nagy nap" volt a kormozás napja. (Gondolom, kb. olyan mértékben, mint most nekem a hűtőleolvasztás a millió cucc szelektálásával, szemétkihordásokkal, maradékeltakarításokkal, mosogatásokkal, kimosással, bepakolással és beüzemeléssel. Plusz még ilyen nagy horderejű nekem az akváriumtakarítás is... jáááááááááááááááj.)
Szörnyű azért ez az ócska szülői ház, azzal az alig félkomforttal...
Mi az úristen lesz itt anyámmal, ha végleg leesik a lábáról? Meg mivelünk, hogy azt se tudjuk, mit hogy, kinek, mivel és hova. (Favágás, befűtés, ki ne aludjon-rakjunk a tűzre, salakozás, fürdetés stb.) Főleg, hogy nálam ráadásul abszolút telt ház van a két szobámban...

Közben engem is felköszöntöttem a kölkeim: kaptam Szilvitől egy szolibérletet, mert tudta, hogy ha 12 év óta mindig is szolival bírom ki testileg-lelkileg a nyarat, hogy ne legyen komplexusom a fehérségtől, de ugyanakkor nem bírom a napozást (meg nincs is miből és ki nem állhatom a strandot), viszont most nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, mármint a szolibérletet. Nos, ők nem tudnak jelenleg hozzájárulni egyébként az ittlakásuk ellenében semmihez, mert ahhoz túl kevés a "jövedelmük", de azért anyák napja alkalmából kaptam egy 60 perces bérletet, hogy ne legyen sem komplexusom, se lelkifurdalásom (ha mégis megvenném).
Bencus nevében kaptam egy szép nagy kék műanyag gyűrűt, és egy cicás táskát.:)


Dani pedig kissé morcosan állított be, mielőtt anyámhoz vitte volna a közös ajándékainkat - merthogy nagy szél fújt, ő pluszban biciklivel, és a nekem hozott díszített szegfűt derékba törte a szél... nem győztem nyugtatni, hogy nekem úgy pont jó, hiszen a macskák miatt hosszú szárral nem tudok sehová tenni virágot, a kicsi vázás virágokat sokkal jobban el tudom helyezni fenn a mennyekben. Valamint az ő nevében, az ő pénze által magamnak - nyilván én vettem meg - egy napszemüveget, mivel az eddigiből kiugrott az üveg a nyílt belvárosban. Mikor azt hittem, csak annyi a baja és majd megjavíttatom, rájöttem, hogy a keret is eltört - ezért ugrott ki az üveg! Tehát annak a napszemüvegnek fuccs. Az én szememnek meg kell valami (az utcai szemüvegemet 2 éve, a másodlagos zöldhályogom óta nem tudom használni, de újat csináltatni sem!, azóta napszemüveget használok kint, hogy mégis, hát szóval hogy lássak), így a napszemüveg életbevágó (ződhályogbavágó) volt. A napra fizikailag fáj a szemem, nem elég, hogy ki sem bírom nyitni, ergo vak vagyok. Néha még télen is kell, ha pl. hó van... tudom, laikusnak nehéz megérteni.


Furcsa érzés volt, hogy most nem köszöntöm keresztanyámat... eddig mindig köszöntöttük anyák napján, mint második anyát. Nekem már nagymamáim rég nincsenek, tehát ő volt a második helyen. Ugyanúgy kijárt neki, még ha saját gyerekei nem is voltak...
És most... csak azzal tudok megemlékezni, hogy kimegyek a temetőbe... nagyanyáimmal (bár helyileg közvetlenül itt csak az apai érhető el) együtt őt is meglátogatni...

Sok idő után anyák napján mégis tudtam egyet verselni, mely már aznap meg is jelent a Poeton.

* * *

Anyámért

Mikor gyorsvonatként rohannak a napok,
észre sem veszem már a száguldó hónapok
nyomát, csak egy állomásnál döbbenek rá néha,
a bennem élő gyermek még futna, szaladna,
hiszen örök biztonságban tartja anyja karja...

De ó, istenem, enyésző fiatalság,
mi nemrég te voltál, anyám, ám hány virág
kinyílott hány tavaszon, s hányszor hullottak
színes levelek? Már én is a megpróbáltak
útját járom, s tudom, őrizni téged nem tudlak...

Ahogy gyöngyszemként peregnek napok és évek,
jövök rá, egyszer talán nélküled kell éljek.
Azt tudom, most e gondolatot nem viselem el,
míg te vagy, én csak addig vagyok egész lélekkel...
önzőn kívánom: maradj velem, míg nekem is mennem kell.










2012. május 4., péntek

Személyi igazolvány és reuma

Jó dolog, amikor az ember legalább kétszer jár el egy ügyben. Mikor már sorozatban előfordul, nálam már több mint gyanús, hogy netán én vagyok a béna... aztán átgondolva mégis inkább szerencsétlennek vagy pechesnek nevezném magam.
Így voltam a héten majd' két dologgal is.
Az úgy volt, hogy 15 éve lesz szeptemberben - amikor is  lejár - a régi típusú személyim. Sokan, főleg a fiatalok úgy nézik, mint valami múzeumi darabot, és szinte minden helyen automatice személyit ÉS lakcímkártyát kérnek, majd megnyugszanak, amikor e megkímélt cuccot előhúzom.
Szilvivel igen gyakran járkálunk bármit intézni, többnyire persze nem egyszerre. Így Szilvivel egy városházán járta alkalmából megkérdeztettem az okmányirodás információnál, hogy van-e valami akadálya annak, ha én pár hónappal előbb akarom lecserélni a régi típusú személyimet, mondjuk, drágább-e, mint a lejárt személyi cseréje vagy hasonlók. Nem drágább, mert a régi típusút, ha bárki cseréltetni akarja, cserélik. Szilvi vett is nekem sorszámot, természetesen két hétre - de hát mit nekem, elvégre szeptemberig jó a személyim. Igazából inkább csak túl akartam esni ezen, mert ha esetleg-netán-tán dolgozni kéne, mindenképpen tortúra - egy új helyen pláne - az elkéredzkedés vagy szabadságkérés emiatt. Mondom: most ráérek, megcsinálom az ilyesmit, mert nem hagy nyugton, púp a hátamon. Másrészt mindig ott a rizikó, hogy eljön az ideje és elfelejtem, aztán valami fontos dolgot nem fogok tudni elintézni, mert a sorszámtól kezdve két hét a várakozási idő.
Még emlékszem, mikor fél délután ráment három alkalommal a rendőrségen, majd két különböző kerületi tanácsnál az eddigi néhányszori csere vagy érvényesítés. Hetekkel előtte készültünk rá, sokkérdéses rovatú, fektetett hosszúkás nyomtatvány, nyomtatott betűkkel előre kitöltve, előre trafikban megvéve illetékbélyeg, és persze jó előre fényképcsináltatás beiktatva, melyért pár nap múlva már érte is lehet menni, mikor minden összejött, fogtuk még a születési anyakönyvi kivonatot és a régi igazolványt - emígyen felkészülve (és egyesek némi hideg élelemmel) beálltunk (szerencsésebbje beült) a várakozó tömegbe.
No, most már ez nem így van! Mindent helyben csinálnak, nem kell kitöltögetni semmit, csak jópár helyen aláírni - mindehhez csak a születési anyakönyvi kivonat és a régi személyi kell.
Úgyhogy időpontra vonultam is, de mit ad isten: rendszerösszeomlás volt éppen a városházán... úgyhogy az embertömeg, ki-ki vérmérsékletének megfelelően reagálva csalódottan, némi várakozás után sorbaállt az információn, mégis érdemes-e várni, vagy mifene legyen, hiszen két hétre kapható időpont, most kérjünk újat? Nem, majd jöjjünk holnap vagy bármikor, ugyanezzel a sorszámmal, és foglalkoznak velünk.
Kíváncsi voltam, hogy fogunk beférni a holnapi időpontosok közé - mert ugye, elvileg minden időpontot kiosztanak! -, meg hogyan tolakodunk majd oda az ablakhoz, mikor a kijelzőn nem az én számom van...
Ehhez képest másnap, mikor 11 körül mentem, a sorszám szerint kiszabott ablaknál álló személyt végigvártam, és mikor már az ügyfeles az új sorszámot bimbamozta volna, résen álltam és mondtam, hogy tegnap itt voltam, de rendszerleállás és jöjjek bármikor stb. Azt hittem, majd várakoztatnak, de nem, máris intézték, innentől gyakorlatilag 10 perc múlva kint voltam az utcán... A két iratban minden szükséges megvolt, fizetnem nem kellett, mert mint kiderült, az előző igazolványom hibásan volt kiállítva, így ingyenes a csere! Egy méterrel odébb volt a fényképező-kamera, piff-puff, idő semmi némi elrendezkedésre, mert rám várt a kamerás, úgyhogy olyan pocsék képet magamról, mint amilyen a printre lejött, még nem láttam... Esküszöm, hogy attól a fotótól a szén magától feljönne a bányából.
Na mindegy, fő, hogy a lakcímkártyát már meg is kaptam, a személyit postán küldik majd 2-3 héten belül. De visszakaptam átlyuggatva a régit is és egy igazolópapírt, mely ideiglenes igazolványként szolgál addig is.

Másik ügyem, ami miatt majdnem kétszer jártam, szintén a személyis, sikeresebbik napon volt.
A reumára mentem volna gyógyszert íratni. Tudvalevő, hogy ahhoz, akihez én járok, ha csak gyógyszert íratni megy az ember, nem kell időpont. Lehet, ő az egyedüli ilyen. Már az elején megegyeztünk, hogy amikor az utolsó havinak az utolsó hete filmtablettáját veszem be, azon a héten menjek, és csak sorszámot kell kérni.
No, ezt egyébként nem szeretem, mert ezen mindig vita és győzködés van a parasztelosztónál.
Most meg pláne volt, mert hát miért is ne, aznap az én orvosom épp valamiért nem rendelt, és másnap sem fog! Utána hétvége jön, úgyhogy menjek majd jövő hét hétfőn. Na de akkor nekem 3 nap kimarad a gyóccer! Ők tudják, hogy X. dr.-hoz nem kell időpont, de hát itt van az eredmény - vagy jövök hétfőn, vagy menjek fel és kérdezzem meg a helyettesítő dr.-nőt, hogy fogad-e.
Némi gondolkodás után felmentem. Nem is voltak sokan, gondoltam, előbb-utóbb csak kijön egy fehérköpenyes, akinek elsóhajtozom a bajom. Így is lett, és hát az illető hölgy, aki egyébként a nem rendelő dokim egyik asszisztense volt, előszörre nem állt túl pozitívan az ügyemhez. Tudtam, hogy szerénynek, alázatosnak, csendesnek és megértőnek, de mégis határozottnak kell lennem nyomós érvekkel, csak akkor érhetek el valamit. Nagy pofával és lekezelően ebben az esetben az embernek semmi esélye, mert ellenszenvet vált ki a másikból...
Helytelenítő fejcsóválással, de elértem, hogy beletörődően azt mondta: megkérdezi a dr.-nőt...
Valahogy innentől már - bár a dr.-nőt sosem láttam - úgy gondoltam, sínen van a dolog, és tényleg.:)
Az asszisztensnő behívott egy üres szobába, és kiállította-nyomtatta az ambulánslapot a három havi recepttel együtt, majd megkért, hogy kint várjak, majd szólítanak... hiszen a dr.-nőnek alá kell a cuccokat írni, és nekem aláírni a jelenléti ívet! A végére egész jó hangulatban cseverésztünk, mondta a hölgy, hogy bííííízony, már náluk sem megy olyan egyszerűen a dolog, náluk legalább olyan komolyan kell ezt venni, mint egy apeh-ellenőrzést.
Örültem, hogy a szokott, beletörődő vesztes tulajdonságomtól eltérően nem mentem el az első elutasításra, hanem megkockáztattam a bekéredzkedést, hiszen mit veszthettem volna?
Mindez a két legmelegebb napon volt természetesen, amikor a hozzám hasonlóknak amúgy is minden baja van...

2012. május 3., csütörtök

Munka - egyedi megbízással

Időközben sok minden történt, amelyek nem változtatták meg a státuszomat egyáltalán, de mégis lényeges dolgok, és sok szaladgálnivalóval meg elfoglaltsággal jártak, járnak. Annyira, hogy nem mindig volt időm megírni, meg olyan hosszadalmasaknak is tűntek, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem... és akkor még ez történt, még az, párhuzamosan egy csomó egyéb intéznivalóval, hogy mikor arra gondoltam, megírom, már alig volt rendszerezhető, mit különítsek el, mik kapcsolódnak össze - mert valamilyen módon minden kapcsolatban áll egymással -, de nem írhatok kilométeres blogokat, meg hihetetlen, mert bár úgymond munkanélküli vagyok, de egy percnyi üresjáratom nincs. Mindennap, mikor éjjel 12 és 2 között már muszáj eltenni az embernek magát másnapra, úgy érzem, rövid volt a nap, és nem fért bele fele sem, amit még meg akartam tenni.
Úgyhogy most egy darabig összevissza fogok járkálni az időben, megpróbálom a datálást is igazítani, de persze nem több héttel visszamenőlegesen, mert akkor már a kutya sem találná meg a beírást.

Tehát: még március közepe felé járt, amikor megkerestek az E. kiadótól. A vezetővel ismeretségünk régi, tősgyökeres nyomdászok voltunk... Tördelésre kerestek embert, és történetesen Debrecen azért nem olyan óriási, hogy hamar ki ne lehetne deríteni, ha valahol ilyen szakirányban szabad ember és kapacitás létezik. Ezt én is tudom, lényegében akiket érdekelhetek, mindenki tudja, milyen úton lehet rám találni.
Természetesen alkalmazni ott sem tudnak, és ha ott nem felel meg tökéletesen valamelyik alkalmazott, egyáltalán nem természetes, hogy máról holnapra lecserélik. A legtöbb helyen azért még fellelhetjük a régi védettség nyomait, apró jeleit a humanitásnak. Ezeken a helyeken nem rúgnak ki embereket "csak úgy". Jól dolgozókat, több éve megbecsült pontossággal, megbízhatósággal pláne, de itt pl. megtudtam azt is, hogy még akkor sem teszik ezt úgy, ahogy pl. velem tették, ha kifogás van az illető ellen. Vannak írt és íratlan szabályok, amiket kell vagy illik betartani - tehát nem mindenütt rakják ki az embereket máról holnapra az utcára... inkább keresnek kiegészítő megoldást.
Így kerestek meg engem is. Sok-sok e-mail, néha telefon, fenntartások és tépelődések sok mindennel kapcsolatban, pl. az, hogy nem dolgoztam addig InDesignben, valamint hogy náluk egyetlen módszer létezik, az egyedi megbízásos szerződés. Ami a lehető legnagyobb adólevonással - 36% - járó forma. Ha amúgy is szűken fizetnek, ráadásul illetékes által mondottan pofátlanul soká - akkor ez annak, akinek kenyérre kell, nem perspektíva. De ha nincs más...
Na most, ráadásul ha valaki bárhonnan rendszeres támogatást kap - akkor még munkanélkülin voltam -, azt megvonják, ha dolgozgat akár rendszertelenül is az ember -, ergo ezt sem lehet. Mindenki tudja, hogy az a támogatás annyira kevés, hogy harmad rezsi sem telik belőle, nemhogy egyéb, DE akkor sem adható, ha valaki elvégez, mondjuk, 2 havonta egy kétszámlányi összegű munkát és az összes jövedelme sem teszi ki a rezsije felét, akkor sem. Más megoldás kell, ekkor van az, hogy lehetőleg a családból valaki másnak a nevére íratni azt az egyedi megbízást, olyanéra, aki nem kap támogatást...
Mindegy, szükség van rá, nincs semmi háttere az embernek, a helyzet kilátástalan arra, hogy alkalmazott lehessen - de egyszerűen... élni kell.
Így elfogadtam és elmentem a találkozóra az E. kiadóba, ahol vagy 3-4 órát eszmecseréltünk, jegyzeteltem közben, s kaptam egy közel 200 oldalas, többszáz lábjegyzetet tartalmazó melót - könyvet -, melynek az InDesign tanulásának elkezdése után pár nappal neki is láttam.
Hát mit mondjak, 2 hétig tördeltem szakadatlanul, persze úgy, hogy közben az Istvánom által kapott videotanfolyamot hallgattam, a 3 különböző ID-könyvet bújtam, ha gondjaim akadtak. Ráadásul Istvánt is érdekelte a program, és táveléréssel sokszor rá tudott nézni a tördelésemre, ha elakadtam. Több szem többet lát, plusz nem ő volt az esetleges kudarcra ítélt érdekelt - ergo kívülállóként nyugodtabban állt hozzá a problémákhoz, néha hamarabb rájött bizonyos dolgok megoldására, mint én. Emellé még az is szerencse volt, hogy pár éve van egy olyan mobilszolgáltatásunk, melynél havi bizonyos összeg fizetése ellenében mi korlátlan ideig tudunk beszélni. (Ez megvan anyámmal és a kölkeimmel is.)
Szóval, bár én az út egyharmadánál már feladtam volna, mégsem tettem, mert volt segítségem. Fizikailag és lelkileg egyaránt. Elküldtem a pdf-et.
Azóta csaknem 1 hónapig nem történt semmi. Az apropó, minek kapcsán ezt mégis megírom, az az, hogy ma megérkezett postán a visszaküldendő szerződés az egyedi megbízásról. S valószínűleg hamarosan némi pénz is lesz belőle. Bár még ezzel nem zárult le a munka, mert a korrektori és szerzői javítások után el kell mennem a javított levonatért és újrajavítanom, esetleg áttördelnem, majd újabb pdf-ben visszaküldeni.
De mégis... van remény. És állítólag lesz még ilyen egyedi megbízás.
Mióta elküldtem a pdf-et, kissé leálltam a tanulásról. Mert egyrészt elfáradtam ebben a pár hétben, másrészt megtapasztaltam újra, hogy igazán megtanulni egy programot csak gyakorlattal lehet. Hiába magolom be a könyvet, alkalmazásnál újra elő kell vennem, míg be nem gyakorlom a millió probléma megoldási lehetőségeit, rutint csak gyakorlat közben szerezhet az ember, s így lesz maradandó a megszerzett tudás.
Mindenesetre nagy köszönet Istvánnak, hogy eddig eljutottam...

A macska - H&H 17. rész


Megjelent az A macska május-júniusi száma, benne Haramia és Honesty történetének 17. részével. Újabban már előző hónap utolsó napjaiban megjelenik, de én a beszerzéssel mindig késésben vagyok, mivel a lakótelepünkön nem lehet megvenni. Így ügyintézéseim közben tegnap a belvárosban vettem meg.
A cím most csalóka, mert Honestyről ebben nem esik szó, hiszen Haramia betegsége és műtéte abszolút kitöltötte az egész 2 A/5 oldalnyi lehetőséget...



Haramia és Honesty

17. rész

Az újabb műtét és lábadozás

Egy olyan orvosi csapatot ismertem meg, akik előtt földig le a kalappal. A team minden tagja körülöttünk forgolódott. Haramia vizsgálatilag kézből kézbe került, s csak úgy sodródtunk az eseményekkel. Tudták, mit csinálnak, miről beszélnek, és azt is, hogy mi a helyzet, mi a megoldás. Olyan figyelem kísérte a cica sorsát, hogy a humánkórházakban szerintem elcsodálkoznának.
Mikor elmeséltem a tényeket, és Haramiáról néha úgy beszéltem, mint más anya a gyerekéről, vagy mellső lába helyett azt mondtam: „keze” és egyebek; akkor, mintegy ráébredve esetleges nevetségességemre, kissé szégyenkezve elnézést kértem, hogy „bocsánat, én már csak ilyen lökött vagyok”. Erre egyáltalán nem úgy néztek rám, mint bolondra, hanem szinte megütközve, ám teljesen megértőleg kijelentették, hogy ez abszolút normális, higgyem el, itt mindenki ugyanilyen lökött! És valóban könnyek szöktek a szemembe, ahogy egyik-másik meglett férfiú beszélt a cicához vagy szinte gügyögött neki, úgy próbálta nyugtatni. Azonnal megnyerték teljes bizalmamat, és hittem, hogy itt mindent el fognak követni a macskámért.
Alapos általános vizsgálat következett, mely során megállapították, hogy a cica lázas, valószínűleg erős gyulladás van a szervezetében, és nehogy a baj egyedül járjon, még heveny kötőhártya-gyulladása is van. A vizsgálatoknál minden orvos folyamatosan tudatta velem is, mit lát, mit következtet. Következett az UH, hívtak engem is, és megmutatták, mi minden van Haramia szervezetében, aminek nem kellene ott lennie! Többek között begyulladt méhének, gócokkal telt petefészkeinek és elkötött petevezetékeinek!
Közben mintegy mellékesen kapott szemcseppeket és antibiotikum-injekciót is.
Mondták, hogy azonnali műtétre van szükség, amit el is végeznek, amint jön a behívott műtőorvos. A dolog nem sokat váratott magára, doki jött, bemutatkozott, s a legközelebbi, amit láttam, hogy Haramiát elaltatták, lélegeztetőre és infúzióra kötötték. Innentől kezdve kiküldtek, és majd egy órát várakoztunk szótlan, együttérző kollégámmal.
Aztán a műtétet végző orvos behívott. Egy tálkán behozta mindazt a „cuccot”, amit Haramiából állítólag már jó ideje kiszedtek teljes ivartalanítás címén! Még laikus is láthatta a fekete cérnával átkötött petevezetékeket, és rajtuk a mindenhol fellelhető gócokat!
Egyébként, ahogy a komplett csoport állt az egész dologhoz, az önmagában sem volt semmi. Ugye, óhatatlan, hogy elhangzottak kérdések és válaszok, melyekből nyilván kiderült és tudomásul lett véve az én átvágásom, sőt valószínűleg az is nyilvánvaló lett – ha máshonnan nem, az oltási könyvből és a válaszaimból, lakcímemből –, hogy ki is volt ez az ember, aki mindezt elkövette egy ártatlan állattal szemben, minek következtében én a két műtét és a másodikkal kapcsolatban kialakult betegségek következtében háromszor annyit fizettem, mintha csupán egyszer, DE JÓL ivartalanítják Haramiát! Mindezek mellett tiszteltem ezt a csapatot azért is, hogy nem úgy akartak jónak, még jobbnak látszani, hogy – ha teljes joggal is, de – az előző orvost ócsárolják. Legalábbis előttem nem tették, gondolom, hallgatólagos szolidaritási alapon. Láttam rajtuk az irántam való sajnálkozást, de bármilyen minőségben szerepelt is egy távoli orvostársuk az ügyben, megtartották a véleményüket...
Haramia, mielőtt kiadták, kapott még egy antibiotikum-injekciót és újabb szemcseppet, valamint írtak fel egyheti antibiotikum-tablettát és egy flakon szemcseppet – ezeket a rendelő mögötti állatgyógyszertárban kiváltottam – s miután globálisan kisebb vagyont kifizettem mindenért, elhozhattam kis cseppnyi kakaóscsigámat.
Mivel már volt egy „ivartalanításunk” és ismerős volt a hasi műtét utáni állapot, fel voltam készülve, hogy nehéz este, éjszaka következik. S mivel itt nem csupán egy ivartalanításról van szó, hanem gyulladásos betegségről is, valószínűleg hosszabb és súlyosabb, nehezebb lesz a lábadozás időszaka, mint a csaknem két évvel ezelőtti alkalomnál.
Ám szinte semmi nem történt ugyanúgy, kivéve az első, támolygós borulásokat és egy-két, szinte üres hányást. Az előző műtét után nem tapasztaltam és nem is hallottam még arról, hogy vannak esetek, melynél a cicák eszmélésük után nem sokkal észtveszejtően beindulnak, rohangálnak összevissza, métereket ugranak felfele s körben az összes bútoron szinte a plafonig, miközben az embert a frász töri ki, hogy ennyi ugrálás után a varratok hogy nem szakadnak fel! Lélegzet-visszafojtva néztem Haramia eszeveszett szaltóit, majd egy idő után lecsillapodott, és ahogy friss sebével felröppent a puha birkabőrrel letakart vasalódeszkára, azonnal mély álomba merült. Éjszakára viszont nem mertem fent hagyni, így nagyon óvatosan alányúltam, és – ha már az ámokfutást megúszta – birkabőröstül az ágyam mellé húzott három puha fekvőke közül a középsőre fektettem apró kis testét. (Folyt. köv.)

2012. május 2., szerda

Segített...

Nem igazán tudom szó nélkül hagyni, hogy egy drága jó lélek, tőlem 830 kilométernyire, segített rajtam. Önérzetem lázongását jó ideig nem sikerült legyűrnöm, ezért aztán sokáig leveleztünk és mai napig is tesszük, amennyiben van mondanivalónk.
Eddig mindig én voltam, aki segített másokon, szervezeteken, egyesületeken, magánszemélyeken, állatokon, koldusokon... Most már ezt nem tehetem. Pénzzel legalábbis...
De akkor is szokatlan, hogy Istvánon kívül (akit szintén az Isten áldjon meg!) segíteni akar rajtam valaki.
Tiltakoztam és ellenvetettem, de az illető azt mondta, hogy ha nekem nem kell az önzetlen segítsége, akkor is mindenképpen eladományozza olyan helyre, ahol szükség van rá.
Ugyanis ők is olyanok a párjával, akik sok nehéz helyzetnél ott vannak és segítenek...
Így kaptam a WU-on keresztül egy olyan összeget, amit feltétlenül a cicáim küszöbön lévő éves oltásaira fogok fordítani.
Ami nagyon megdöbbentett, az az, hogy azt mondja ez a jótét lélek, hogy az írásaim, a blogom nagyon sokat segített neki lelkiekben, és hogy sokat köszönhet nekem mentálisan, talpraállásában... Ez engem is meglepett, egyúttal meghatottan örülök neki, hogy valamit én is adhattam...
Nagyon köszönöm, és Isten áldjon meg, minden jót nektek, drága J.!