2012. május 22., kedd

A Szent Család-templom és kapcsolatunk



 

A lakótelepi templom története:

"A hívő közösség magja  a Szent Anna-plébánia Szoboszlói úti (iskola) misézőhelyéből nőtt ki. A rendszerváltás után (1991) ingatlancsere folytán ez a misézőhely áttevődött a Tócóskertbe, Szent Család-kápolna néven. A kápolna 1996 őszén lelkészséggé alakult. A kápolna első kinevezett lelkésze (Fodor András püspöki helynök) kapta a feladatot, hogy a lakótelep számára templomot építsen. A '96 őszén meghirdetett pályázatra négy terv érkezett. Közülük Kőszeghy Attila tervei tetszettek leginkább a hívő közösségnek. (December 28-án, Szent Család ünnepén volt az alapkőletétel mai templomunk helyén.) 1997 tavaszán megkezdődött a templom építése. Az organikus építészeti stílus feladta a leckét a nyertes vállalkozónak. Végül a vállalkozó (Nagy Zsolt) édesapja, Nagy József fejezte be a munkát 1998. augusztus 15-ére. Nagyboldogasszony ünnepén Bosák Nándor megyéspüspök felszentelte a Szent Család tiszteletére épített templomot és megalapította a Szent Család-plébániát.
A templom reggel 6 órától este 7 óráig folyamatosan nyitva van.
A templomkertben, a lakótelepi családok nagy örömére egy kis játszótér is készült. A templom formája és belső kialakítása mellett így a környezete is családias." (Forrás: szentcsalad@dnyem.hu)

Mi már elődjébe, mint a tócóskerti kápolnába kezdtünk idejárni '93-ban.
Dani másodikos volt, amikor már jó ideje sorra utasítottunk el mindenféle sportszakkörre való jelentkezési szándékát (hiszen súlyos allergiás asztmás volt, néha a legkisebb fizikai megerőltetésre is befulladt), egyszer csak azzal jött haza, hogy szeretne hittanra járni. Akkor elmagyaráztam neki, hogy az miből áll, mi a lényege. Régebben már többször meséltem róla, mondtam, hogy annak idején én és nagybátyja is jártunk, meséltem neki a hittanról, a humoros Ny. Lajos papbácsiról (Isten nyugosztalja - de még láthattam őt a Szent Családban néhány alkalommal helyettesíteni!), a templomról, Jézusról és ünnepekről, szentekről és csodákról, az elsőáldozásunkról... és hogy így mi a véleménye, mert semmiképpen nem akartam az erőltető szülők csoportjához tartozni, viszont tény, hogy amíg egy gyerek nem tudja a választott dolog lényegét és úgy kell járnia valahova, abban az esetben a szülő döntött egyedül. S az is tény, hogy csak divatból nem elég megkereszteltetni egy gyereket... Én mindenesetre örültem, hogy érdekelte és választott... és kitartott.
A hittan azonban nem jár egyedül, ezzel egyidőben ez úgy lesz érvényes, ha az ember a vasárnapi misékre is jár... Ezt nem lehet elbagatellizálni vagy kényelmi és egyéb szempontokból elmismásolni, mert akkor már mindig van valami indok, ami miatt ne keljünk fel vasárnap. Ha valami komoly okból nem tudtunk vasárnap menni, akkor elmentünk a szombat esti misére a Szent Annára, mivel a szombat esti mise helyettesíti a vasárnapit. Megtanulta a gyerek a rendszert, meg azt, hogy ha elkezd valamit, nem elég belekóstolgatni, hanem tisztességgel végig kell csinálnia. Nem is volt nyávogás soha, szó nélkül keltünk vasárnap is ébresztőórára.
Én se sokáig maradhattam ki, hisz' egyrészt már a '93-as hittanév elején szülői értekezletek voltak, később pedig... a gyerekek szerepelnek. Készülnek minden ünnepre, s egy anyának már csak meg kell néznie a gyerekét... Az első anyák napi ünnepség '94-ben mérvadó volt, onnantól kezdve -- a gyerekkor óta -- újrakezdtem a rendszeres templomba járást.
Nem mondom én, hogy évtizedekig soha nem ültem be egy misére, egy májusi litániára, voltak gyászmisék, néha esküvők... mikor Dani 3 évesen élet-halál közt lebegett az intenzíven... meg néha csak úgy... valami odavezetett.
Az én gyerek- és ifjúkorom arra az időre esett, amikor sajnos, ez nem volt jó pont és nem is nagyon volt szabad reklámozni, ki milyen vallású, csak megkeresztelt-e vagy gyakorló hívő is, szóval nem volt motiváló erő abban a korban. Titkolni kellett... illett. Ám az én keresztanyám egész életében és rendszertől függetlenül vállalta a hitét, keresztanyához méltóan be is vezetett bennünket öcsémmel az alapokba, nem verve nagydobra, de hittanra jártunk a Szent Annára, elsőáldoztunk, részt vettünk úrnapi körmeneten stb., s még utána is misékre jártunk jó darabig. Aztán lassan elmaradoztunk. Ettől függetlenül jó helyre került a tanítás és effajta nevelés - s mivel haláláig szoros kapcsolatom volt keresztanyámmal, magától a HITtől én nem távolodtam el sosem. Mélyen magamban, lelkiekben mindig volt hitem.
Dani örült, hogy én is vele megyek, s én is rájöttem, hogy sokkal jobban érzem lelkileg magam... Könnyebben bírom az azt követő, néha kizsigerelő és leterhelő munkahetet.
Nem beszélve arról, mennyi mindent kaptunk mi onnan, míg Dani egészen bérmálásáig, és még pár évig rendszeresen odajárt. (Hiszen nemcsak iskolás hittan van, van többek közt ifjúsági is.)
Emlékszem, még a Napló címoldalán is megjelent a képük (Dani mint szűrös-subás, kucsmás pásztor naaagy bottal), amint egy betlehemes játékban szerepeltek - a fotón éppen a Szent Annában egy jótékonysági karácsonyon. Amúgy ez a játékuk - és még jó néhány - nagy sikert aratott, mert előadták a Terápiás házban (ide is elkísértem, mert kellett a szülői kíséret, s egyúttal már a szülők által alkotott énekkarban is részt vettem), aztán nálunk a Szent Család-kápolnában szenteste éjfélkor ÉS ugyanitt másnap, karácsony első napján, de előadták a már említett jótékonysági szervezésen a Szent Annában, és a fiatalkorúak börtönében úgyszintén...Karácsonykor és húsvétkor rendszerint misztériumi szerepjátékokban vett részt, ilyenkor én boldogan és aktívan fotóztam.
Sok-sok kiránduláson vettünk részt, melyek nagy élményt jelentettek, sok-sok szereplésénél nyeldestem könnyeimet a meghatottságtól, tömérdek papírkép árulkodik a sok eseményről...
Harmadikban Danival rendszeresen tanultunk az elsőáldozásra. Nagyszerű élmény volt, hogy két elsőáldozásban is részesült: mivel akkor még a Szent Anna-székesegyházhoz tartoztunk, ott volt az első felemelő esemény, Lőrinc atya vezetésével és már előtte hónapokkal kezdődően 3, alapos szülői értekezlettel. De megvolt a rákövetkező hétvégén az újabb ünnepi esemény: a kápolnánkban is elsőáldoztak, méghozzá két szín alatt az odatartozó gyerekek, József atya vezetésével.
A készülődés olyan sikeres volt Daninál (nekem sem ártott, hogy annyiszor átvettük Jézus tanításait, példabeszédeit, csodatételeit, a különféle vallási vagy ministránskellékek, oltárkellékek fogalmait, imákat, intelmeket), hogy megyei hittanversenyre is küldték, ahol bizony második lett, és egy nagyobb gyermek lett az első. Mivel még kicsi volt, én is ott voltam, és tudom, hogy nem volt kispályás a verseny. Le a kalappal a gyerek előtt. József atya is gratulált -- akkor már nem ő volt a hitoktatója Daninak, hanem Jutka "néni", tehát meglepődött, amikor Danit meglátta a helyszínen --, és mondta, hogy ez a második hely gyönyörű, és attól az ötödikes kislánytól nem szégyen "kikapni" és "csak" második helyezett lenni...
Emlékszem egy buszos kirándulásra József atyával, még elsőáldozás előtt, amikor Tákos, Csaroda, Nyírbátor, Máriapócs különleges templomait, pápai emlékművét tekintettük meg; meg egy másik szent annásra Lőrinc atya vezetésével, ami pünkösd utáni nap zajlott, egész nap szakadt az eső, emiatt is oly különleges hangulata volt -- programunk Bátorliget (ősláp), Szatmárcseke (csónak alakú faragott fejfás temető, Kölcsey-sír és szobor, közös Himnusz-éneklés), Túristvándi (vízimalom), Nyírcsaholy (ahol meglátogattuk az addigra odahelyezett József atyát), Nyírbátor, Mérk, Vállaj különleges templomait csodáltuk meg.
Háromszor voltunk Máriapócson a búcsún, mindig nagyszerű élményekkel tértünk vissza.
Kétszer voltunk Erdélyben, három év eltéréssel, egy öt- és egy négynapos úton, ez mindkettő olyan színtiszta, csodálatos feltöltődés volt iszonyú sok emlékkel, élménnyel, hogy több blogbejegyzést is megérnének. Első alkalom 1999 júliusa végén zajlott le, épp egy máriapócsi búcsús nap után indultunk. Királyhágó, Marosfő Csíkszentdomonkosnál, Tordai-hasadék bejárása, Kolozsvár Mátyás szülőházával, Csíkszereda, Csíksomlyó -- ahol a Madonnáról híres templomban, majd fent a Szent Anna-tónál lévő kis kápolnában tartott misén Dani egy másik fiúval ministrált --, ezek fantasztikus emlékek a mai napig. És ki ne hagyjam a Gyilkos-tavat és a Békás-szorost... Gyimesbükköt a Rákóczi-várral. Szállásunk végig Gyimesfelsőlokon volt, az akkor még nem teljesen elkészült állapotban lévő Sziklára Épített házban, ahol viszont már működött a Szent Erzsébet Líceum akkor is. Hazafelé érintettük Korondot, ahonnan ki-ki jól megrakodva tárgyi emlékekkel tért haza.
A második erdélyi utunk 2002-ben kimondottan a pünkösdi csíksomlyói zarándoklat jegyében zajlott, e köré szerveződött minden, de útba ejtettük Farkaslakát Tamási Áron síremlékével, ahova folyamatosan érkeztek a csoportok, és mi is, mint minden más csoport, elénekeltük a himnuszokat -- magyart és székelyt. Részt vettünk a Sziklára Épített Ház, azaz a Szent Erzsébet Líceum ballagásán is Gyimesfelsőlokon... és ugyanúgy belefért a Királyhágó, a Marosfő, Gyimesbükk a Rákóczi-várral, a Szent Anna-tó, mint első alkalommal... Ekkor Borsován, házaknál szállásoltak és láttak el bennünket.
A csíksomlyói pünkösdi menetnél a többórás úthoz elrendeződtünk szertartás szerint: elöl a férfiak, akik viszik a keresztaljunk zászlaját, utánuk a nők és gyerekek, a fogadó helybéli lakossággal közösen, énekelve kezdtünk vonulni, hosszan-hosszan... Könnyek fojtogatták a torkomat, mikor láttam, hogy a csíksomlyói "hegy" felé az összes odavezető úton ugyanúgy áramlanak és énekelnek a keresztaljak... s ha két keresztalj találkozott a keresztutaknál, megálltak egymással szemközt és zászlóikkal fejet hajtottak egymás előtt...
Közben buszok tömegei hozták, csak hozták a többi zarándokot. Amerre szem ellátott, emberek ezrei lepték el a csíksomlyói hegyet... esős nap volt egyébként, a mise alatt különösen, végig szakadt az Isten áldása... "Hazafelé" (értsd: Borsova) nem kellett végig gyalog megtenni ugyanezt az utat, a háziak közül valaki elvitte és leállította félúton a Daciájukat, onnantól azzal mentünk.
Mai napig elérzékenyedem, de emlékszem, akkor sírtam, mikor az utolsó napunkon hajnali 5-kor a busznál a kis zarándokcsoportunk és az a 8-10 befogadócsalád együtt állt, ölelkezett, búcsúzkodott, miután elénekeltük a székely és a régi magyar himnuszokat. Úgy éreztem, hogy túláradó az érzés, túl felemelő az élmény ahhoz, hogy a lelkem mindezt be tudja fogadni!
A látnivalók, az ottani emberekkel való kapcsolatok életem legszebb élményei közé tartoznak, befogadóinkkal még egy ideig leveleztünk (egy fiatal házaspár volt két kisgyerekkel, velük élt a férj édesanyja is) és értékes könyvcsomagot küldtem nekik postán. Elsősorban a gyerekeknek válogattam, de jutott a felnőtteknek is. Nagyon tiltakoztak, hiszen eredetileg is, mivel köztudott volt, hogy házakhoz megyünk, azzal együtt jár, hogy elég sok mindent viszünk ajándékba hozzájuk - élelmiszereket, édességeket, játékokat -, cserébe ők otthonukba fogadnak és szívélyesen ellátnak bennünket pár napig. De olyan hálás voltam ezért a pár napért, hogy boldoggá tett, ha még szerezhetek nekik a könyvcsomaggal is egy kis örömöt.
Végül azt is hozzá kell tennem: mindez utak igazán elenyésző anyagi hozzájárulásért lehettek életünk részei.

Mivel Dani az elsőáldozás után ministránspróbákon is részt vett, következő év vége felé ministránssá avatták. Elég sokáig, 6-7 évig ministrált. (Fenti erdélyi körúton már ministrált, tehát az avatás nyilván időben előtte történt.) Nem csak hébe-hóba, hanem rendszeresen, minden vasár- és ünnepnapon.
Ebben az időben jutalomként is el-elvitte ministránsait András atya kirándulni, és több közös programon vettek részt. Rorátés időszaki szolgálataiért karácsonyi ajándékként - többek között Dani pl. - fényképezőgépet kapott, s legnagyobb ajándék pedig egy teljes 2 hetes olaszországi út volt 2000 nyarán a szolgálatteljesítők számára, részünkről minimális hozzájárulással (gyakorlatilag csak költőpénzt, útlevelet és biztosításkötést az útra, valamint annyi száraz élelmet, amennyit 1-2 nagy táskával elbír a gyerek szülőkkel a buszig).
Csodálatos helyeken jártak, látták a Vatikánban II. János Pál pápát a pápamobilján, ahol a fogadásán magyarul üdvözölte a Debrecenből érkezett kis csapatot... Rengeteg mindent megnéztek, nem próbálom meg felsorolni, mert ez 2000-ben volt, és mivel nem én voltam, hanem Dani, ezért a fele látnivaló biztosan kimaradna. Fürdött a tengerben, használta az új gépét (sajnos, csak 3 db 36-os filmet tudtam neki pakolni), és gyakorlatilag minden percet kihasználtak neves, szép, híres, vallási szempontból is érdekes helyek megismerésére. Emlékszem, indulásuk előtt hajnali 6 órakor mise volt itt a templomban (utána indultam dolgozni), érkezésük után szintén hálaadó mise.
Eleinte "csak" szerepelt, majd, ahogy "nagyfiúvá" serdült Dániel, négy alkalommal táncolt a Szent Család-farsangon nyitótáncot. Ezek is olyan alkalmak voltak, hogy ki nem hagyhattam. Bár nem vagyok egy bálos-farsangoló típus, de ezek - mások. És hát ha szerepelt a gyermekem, azt sosem hagyhattam ki. Nagyon jól ment neki, és ellentétben velem, nem volt lámpaláza (beteges, mint nálam, semmiképpen).
Meggyőződésem, hogy ahogy később színpadra mert minden további nélkül állni már zenészként, azt jórészt ezeknek a már kisgyerekkortól megkezdett szerepléseknek (értve bele akár a 6-7 évig tartó vasár- és ünnepnapi ministrálásokat is!) köszönheti.
Elsős volt Dani a szakközépben, amikor októberben bérmálkozott. Keresztanyánk volt a bérmaanyja is, ő állt mögötte kezét vállára téve, mikor a püspök úr bérmálta. Dani a Dávid bérmanevet választotta.
15 éves korában elkezdte a rocksuliba járást (természetesen szakközép mellett), 3 évig "voltunk" tandíjasok. Ebben basszusgitár és ének tantárgy voltak az általa választott szakok, a szólógitárt már magától tanulta, mint ahogy az akusztikusat még az egész rocksuli előtt. Jól ment neki, ezek vezettek sok-sok színpadi sikerhez, "haknihoz", saját zenekarokkal, rocksulis zenekarokkal, melyek természetesen erkölcsi sikerek leginkább, anyagiakhoz semmi köze. Mai napig tiszteletbeli tagként meghívják a rocksuli félévi és év végi "vizsgáira" szereplőként.
Na, de itt most a templomról van szó, miként is kapcsolódik fenti téma a templomhoz?
Templomunknak nagyszerű kórusa, ifjúsági kórusa és zenekara van. Kristálytiszta hangok, kimagasló zenei képzettségek, hangszeres tudások birtokosai alkotják.
Még egyik fiatal káplánunk, Fodor János atya, akihez akkoriban ifjúsági hittanra jártak szívesen a fiatalok, szóval ő invitálta "be" Danit basszusgitárosként, gondolván, mennyire feldobja az eddigi hangszeres ifjúsági miséket egy basszusgitár. Tényleg így lett. Dani legalább két évig vett részt ezen az ifjúsági zenekari szolgálaton. És nekem meg keresztanyjának fantasztikus érzés volt hallani, amikor a szakrális, ám modern zene mellett ott döng igen nyomatékosan a basszus, amit az én fiam "szolgál". Elmondhatatlan. Néha sírtam az örömtől...
Felléptek egyszer így, kibővített létszámmal, kidolgozott, remek, hibátlan műsorral a Szent Anna-i oltár előtt is. Sosem felejtem el az élményt s érzéseimet.
S valahányszor misére megyek, mindig ott van velem lélekben nagynéném/keresztanyám is... hisz neki is köszönhetjük ezt az egészet. Ott volt vasárnaponként velünk, ő is látta Dani minden mozzanatát, büszke lehetett rá, mikor ministrált, mikor szerepelt, mikor táncolt, mikor a zenekar tagja volt... mikor elsőáldozott, mikor anyák napján minden évben odavitte neki is a kis gyöngyvirágcsokrot... mikor bérmaanyjaként vállára tette a kezét...

Néhány fotó a templomunkról:



2 megjegyzés: