Karácsony első napján

Karácsony első napján anyámhoz voltunk hivatalosak ebédre.
Nem szokványos program ez nálunk, hiszen amióta elköltöztünk '84-ben (anyám akkor már özvegy volt), gyakorlatilag a gyerekek tizenéves koráig ő töltötte nálunk a szentestét is, időnként még szilveszter délutántól is itt voltak keresztanyámmal együtt, mert én nem viseltem jól, hogy ők egyedülállóak révén egyedül töltsék pont a szentestét, mondjuk. Bár ez anyámat saját bevallása szerint sosem keserítette volna el, sosem volt menőkés, s ő végül is szeretett egyedül lenni mindig, csak ritkán volt rá alkalma, mindig nyakán volt a család, rokonság minden ünnepkor, míg apám meg nem halt és mi el nem költöztünk. De persze utána sem szenvedett hiányt, pláne, míg fel nem nőttek az unokák -- mindig volt rendesen elfoglaltsága. Keresztanyám heti 1-2 alkalommal, régi jó szomszédasszonya szinte mindennapos vendég volt nála, míg meg nem haltak. Meg aztán öcsém is sokat jár, szerencsére autóval rendszeresen bevásárol neki, rendezi a fahordatást télire, gázpalackot cserél -- és persze ő meg ott mossa a kocsiját, s a régi öreg ház nagy részében az ő lomtára foglal helyet.
A 4 unoka közül kisebbik unokahúgom jár legsűrűbben, mint említettem, Mollyt is ő vitte oda kölyökkutyaként, és évekig ott "küzdött" vele anyám:), amellett, hogy gazdája sűrűn látogatta, és most kb. 1 éve, hogy Molly leginkább és legtöbbször mégis inkább a panellakásukban lakik imádott gazdijával -- így mostanában anyámnak is előfordulnak pihenősebb napjai a kutya nélkül; mi tagadás, ráfér már...
Dani szokott még sűrűn előfordulni, tulajdonképpen ő a postás köztünk, ha valamit vinni-hozni kell, ő biciklin ezt megoldja, meg ő is szokott a nagyanyjának segíteni, unokahúgom is.

Hogy régen én hívtam meg az időseket szentestére, egyrészt azért volt, hogy ne érezzék a szentestés egyedüllétet, másrészt a gyerekeknek is nagyobb volt úgy az örömük, a Jézuska-várás, ha sokan vagyunk, az egész család itt van, s az időseknek is jó volt látni az unokák örömét. Úgy 10-12 évvel ezelőttig volt így, aztán már, ahogy idősödtek, inkább teher volt nekik a jövés-menés, ráadásul késő este anyám teljesen jogosan nyilván nem szívesen bandukolt egyedül hazafelé, és mondta, hogy szívesebben maradna otthon. Nem is erőltettük, de a gyerekek miatt mi továbbra is nyilván itthon állítottunk fát és karácsonyoztunk.
Ha szóba került, hogy meghívna bennünket, mindig igyekeztünk lebeszélni, hogy inkább pihenjen, ne kínlódjon 80 évesen vendéglátással. Tegye magát egyenesbe, olvasson, tévézzen, megérdemli; nem igazán hiányzik az az egész napos lótás-futás a vendéglátással. Magamról tudom közel nem annyi idősen, hogy milyen fárasztó az egész napos sürgés-forgás, kiszolgálás...

Most viszont anyukám elhatározta magát, és nem is volt lebeszélhető -- menjünk. És úgy csinált, mint szokott, hogy mi sem könnyebb ennél, ó, semmi az, hát nem ráér mindent megcsinálni? Ésatöbbi.
Úgyhogy mentünk, örömmel, hiszen a régi szülői házba mindig öröm gyerekként menni. Máshogy esik minden, az anyám kajája különösen... a gyerekeknek is kellemes program (rengeteget szoktak visszaemlékezni és beszélgetni a gyerekkori, anyámnál töltött időkről, nyaralásokról); Bencusról nem is szólva, hiszen ő a dédit még nem látta kimondottan sokszor, és kellenek neki azért az egyéb benyomások is, mint amit egy panel egy szobájában élhet. Meg hát így, hogy pár hónapja látta utoljára Bencust a dédi, rengeteg újdonságot produkált a gyerek máris ahhoz képest, amikor utoljára találkoztak.

Dani idejött fél 1-re hozzánk, így együtt indultunk el mind a négyen, gyalog. Légvonalban nem lennénk mi messze egymástól, de semmilyen tömegközlekedés nem köti össze a két részt... Mindenesetre egy félóra séta. Bencus a lábbal lökhető motorral akart kizárólag jönni, legalább nem fázhatott meg, de amúgy is kellemes hőmérsékletű (5-6 fok) volt az idő, a hó nagy része már elolvadt, csúszkálni sem kellett.
Mi Danival egy-egy mobilfeltöltést ajándékoztunk előre anyámnak, arra mindig nagy szüksége van; de most sem voltunk képesek azért üres kézzel menni: egy kis kávé, édesség minimum. Ráadásul a Szilvi neki szánt ajándéka tegnap készült el, úgyhogy legalább azt is tudtuk vinni: Szilvi összeválogatott a gépről az utolsó két év képeiből egy kis összefoglalót Bencéről, rólunk; s olyan pillanatokról, amelyek nagynénémnél, az utolsó hónapokban... vagy az őnála rendezett szülinapon, temetőben stb. fotózódtak valamelyikőnk társaságában, és előhívatta papírképként. Vett hozzá albumot is, amit majdnem sikerült tele is pakolni a képekkel -- anyukám nem győzött lelkesedni, hiszen mióta digitalizálódtunk, csak ritkán lát papírképet.

Anyukámtól évek óta mindig pénzt kapunk mindenféle ünnepi alkalomra. Minket hidegen hagy, hogy ez mennyire illendő vagy sem; cikinek egy percig nem tartjuk. Így mindenki meg tudja venni magának azt, ami éppen a legszükségesebb -- pláne a mi helyzetünkben. Anyám városrésze úgy el van hanyagolva bolti-bevásárlási lehetőségek szempontjából, hogy amúgy sem tudna mit és hol vásárolni nekünk, és tényleg felesleges is ezzel terhelni.

Volt az előszobában egy apró kis műfenyő feldíszítve, mely alatt becsomagolt ajándékok feküdtek: ezeket öcsémék vitték neki.
Fotózkodtunk sokat, mindkét gépet vittem az összes csereakksi-lehetőséggel.
Nagyon jóízűen kajált mindenki, anyám szokása szerint soha nem ült le egész életében sem az asztalhoz, ha ő volt a vendéglátó -- ez mindig így volt, egész életünkben.

Szándékosan húsos-csontos-csirkeaprólékos zöldborsólevest készített nokedlivel, amit mindenki szeret, mert tudta, hogy nálam húsleves volt -- ne legyen már ugyanaz elvégre.:)
Ezután rántott sertésmáj és rántott husi volt sült krumplival, befőttel, de volt még gesztenyekrémes diósszelet, kávé is; többféle üdítő, sör.

Dani nem volt annyira jól ma sem, nem csoda, hogy kaja után végigdőlve a heverőn, aminek olyan jóleső hátrésze van, szinte vonzza az embert -- legutóbb Bencus is elaludt rajta, mikor ott kajáltunk szülinap alkalmából --, elszunyókált kissé... Emlékszem, régebbi családi összejöveteleken öcsémnek is mániája volt ebéd után lepihenni ott, ő is jókat aludt, miközben vele egy szobában mindenki beszélgetett, eszegetett, nevetgélt. Férfiszokás ezek szerint.:)

Bence kívánságára "kötelező" volt kimenni az udvarra -- Bence, Szilvi, én --, amit hamarosan jól megbántunk, mert nem volt semmi értelme. A szürke, nyúlós, olvadós időben olyan sár volt mindenütt, hogy mire félóra múlva bementünk, 1-1 kilóval nehezebb volt a két cipőm... utána legalább annyi idő volt megtisztítani...

Talán annyi értelme mégis volt, hogy a szomszéd örökké éhes két kutyájának odaadtuk a maradékokat, de az tök felesleges volt, hogy pl. lemenni a kertbe... egyrészt már szürkült az alapvetően szürke idő, másrészt a világon semmi látnivaló nem volt a kertben, harmadrészt a sár úgy csúszott, akár jégen lettünk volna, negyedszer mindhárman bokáig sárosak lettünk... és szegény anyám még a lesarazásban és az előszoba-felmosásban is aktívan részt kellett hogy vegyen.

A végén segítettünk kihordani a sok edényt, cuccot, majd anyám ragaszkodott hozzá, hogy hívjon egy taxit, ne bóklásszunk a sötétben, gyerekkel meg lábbal lökhető motorral... Alaposan elbúcsúzkodtunk, tényleg szuper kikapcsolódás volt. Szeretek gyerek lenni...
És taxival viszont tényleg 10 perc alatt a lépcsőház előtt álltunk...