2013. május 29., szerda

Előzetes névnap


Bár igaz, hivatalosan nem most tartom a névnapom, azért mindig is voltak, akik ilyenkor köszöntöttek. Mert ugyan honnan is tudhatnák kívülállók, hogy mikor van; pláne, akinek nincs családjában vagy ismeretségi körében ilyen név? Így aztán biztos, ami biztos alapon köszöntenek -- hiszen egészen biztosan én sem mindenkit köszöntök "jókor"! Én meg nem vagyok ünneprontó, hadd örüljünk mindnyájan. Akik tudják, nagy részük biztosan köszönt valahogy a napján is.
Különben is, évekig úgy volt, hogy megköszöntem, kifejeztem örömömet, és mellékesen odaírtam: "bár nem most tartom, de...". Aztán minek? Úgyis elfelejtik jövőre...
Lehet örülni helyreigazítás nélkül is, s az illető is jobban érzi magát... és különben is, olyan kedves és szép képeket kaptam...:)) És ki nem szeret kapni?:)















Ez utolsó virágcsokorhoz még tartozik ám egy vers is.:) Kedves Berci poétos költőtársam egyenest nekem eredeztette... muszáj vagyok betenni ide, mert a FB-on pár nap múlva már meg sem lelem.

Szuhanics Albert:
Magdolna-napi köszöntő

Gyere ide, Magdaléna,
névnapod jő, talán még ma!
Köszöntelek, Magdi kedves,
pezsgőtől lesz ajkam nedves!

Virágcsokrot hoztam neked,
színes, üde, frissen szedett,
annak csodás illatával,
lágyan szóló muzsikával...

Köszöntelek, Magdi, téged,
érjél meg vagy százhúsz évet,
boldogságban, egészségben,
családod szeretetében!

Bencusnak kimarad az évzáró


Bencust ma akarta látni az orvos. Már 12 napja tart a bárányhimlő, és hát ugye, az elején, Szilvi felvetésére szóba került, hogy na, jó'van, talán csütörtökre kiírhatja a gyereket, ha úgy látja. Hogy az részt tudjon venni a pénteki évzárón.
Hát ez mostanra eldőlt.
Amint a doktornő meglátta Bencust, azt mondta, hogy szó sem lehet óvodába menésről... csak jövő hét hétfőtől mehet. Már nem feltétlenül fertőz (de még az sem kizárt, hiszen néhány hólyag, félhólyag még akad!), leginkább esztétikai okokból nem mehet még oviba. Mert mit szólnának a szülők, milyen hatást tenne rájuk egy tiszta sebes arcú kisfiú?
Tehát Bencus számára nem lesz főpróba, nem lesz évzáró, amire annyit készült a többiekkel ő is, és hiába várja a kislány is, aki a párja lett volna az évzárón.
És nem utolsósorban bőven igazolódott az a döntésünk, hogy elmúlt hétvégén nem engedhettük el Bencust a lehető legjobb indulattal sem apás hétvégére, sem sehova máshova. Szilvi így is ma, orvoshoz menet szinte kilopta a gyereket a házból, imádkozott, hogy a liftbe ne szálljon be senki, aki kiszúrná, hogy tiszta heg a gyerek... és bár relatíve közel van a gyerekorvos, de odáig sem igazán ment ki a fejéből, hányan is látják addig, ott és hazafelé a gyereket.
Nem olyan egyszerű ez, aki nem tudja, nem ismeri ezt a szitut, fogalma sincs, hogy nem egyenlő azzal, hogy egy kis köptetővel elengedni egy kissé csaholós meg taknyos gyereket némi lelkifurdalással ugyan, de a békesség kedvéért...
Azért... az évzárói meghívót már betegség előtt megkapta Szilvi... s én is felkészültem a roppant aktív fotózásra. De erre most nem lesz gondunk.


Újra temetés...



Ma újabb temetésen voltam.
Szegény Katám 80 éves édesapjától búcsúztunk igen sokan: rokonság, ismerősök, család barátai...
Református temetés volt, igazi személyes, szívhez szóló, megható tisztelendői búcsúbeszéddel -- egy igaz embertől való búcsúzásként...
Katám nemcsak szerető, segítő szándékkal csordultig telt érzékeny, értékes emberke, de lelkiekben igazán erős is. Hisz még nincs másfél éve sem, hogy férjét temette... és ő is elvesztette munkahelyét még előbb, mint én; utána tanult (akkor indították utoljára a munkaügyi központ általi ingyenes szociális gondozó tanfolyamot, melyből sikerrel levizsgázott), miközben akkor és azóta is segíti egyre gyengébb idős szüleit, "tángálja" és otthont biztosít két nagy fiának.
Ő is nap mint nap megküzdi a magáét. Rohangál egész nap: ápol, segít, dolgozik... valahol mindig szükség van rá...
Csak azok bírnak ekkora mélységes lelkierővel, akik számára soha nem ők maguk a legfontosabbak, annál inkább mások életének jobbá tétele, segítése, támogatása életük célja...
Minden csodálatom és tiszteletem az övé. Kívánom, minél hamarabb váljon élete kevésbé rögössé, kapjon egy jó állást, ahol hivatása kiteljesedhet...
Édesanyjának, családjának belenyugvást, vigasztalódást; elhunyt édesapjának pedig... legyen hosszú álma békés megpihenés, igazi megnyugvás.


2013. május 27., hétfő

Gyermeknapi gond(olat)ok


A gyermeknap és Honesty szülinapja most egy napra esett, és a gyermeknap ugye, mégiscsak külön tészta, s nem csupán azért, mert az egyébként amúgy bármely más, hónap végi napra is eshet.
Az idei gyermeknap számunkra fizikailag nem volt túl mozgalmas, hiszen bár biztosan az egész városban rengeteg helyen voltak programok, nálunk Bencus bárányhimlője ezt a lehetőséget alapból kizárta.
Mostanra már könnyebben viseli a dolgot, nem sír és nyafog tízpercenként -- ez azért volt, mert a folytonos viszketés eléggé megkínozta, és mostanra viszont már a pörkök, sebek vannak túlsúlyban, melyek már nem viszketnek. DE azért még mindig, folyamatosan jönnek ki rajta újabb kiütések, melyekből hólyag lesz. Nincs testrésze, ahol új hólyagok is ne lennének a sokkal több seb mellett...
Viszont azért a kezdeti napok után most már jár, alaposan megvastagodott talpán kínlódás nélkül hozzászokott a járáshoz újra.
Erre a hétvégére esett volna apás hétvége is, de most, ebben a stádiumban nem lehetett odaadni Bencust. Most először történt ilyen. Tényleg mindig oda lett adva évek során, még megfázással is, kísérve a gyógyszerekkel... Orvosi utasításra is otthon kell maradnia, meg az ember maga is tudja, hogy amíg hólyagok vannak, addig fertőz a betegség. Tehát tilos kivinni, liftben, buszon stb. utaztatni. Még az orvoshoz is csak szerdán kell visszavinni, hogy az láthassa, milyen állapotban van. Egyáltalán: még az óvodai évzárót sem tudjuk, hogyan lesz jövő pénteken! (Akkor lesz 2 hetes a betegség.)


Ebből persze akadtak gondok, mert apás részről nem igazán voltak képesek felfogni a dolog súlyosságát... pedig észrevehették azért az évek során, hogy mindig, akár soron kívül is odaadta Szilvi a gyereket, ha kérték. Bármikor. Miért csinálnánk ebből problémát, ha a gyerek nem tiltakozik? Legalább a gyerek anyja is fellélegzik egy kicsit, hiszen gyakorlatilag Bencus születése óta folyton ő van vele, ráadásul munkája sincs; sőt, a csak negatív párkapcsolati tapasztalatok miatt bármiféle esetleges partnernek vagy programnak még a gondolatától is rosszul van -- akkor már inkább folyton a gyerek!
És Bencus ugyan miért is tiltakozna az apás közeg ellen, mikor ott neki mindent lehet, (sajnos) majomszeretettel, mindennel ellátva és ebből kifolyólag abszolút következetlen nevel(het)etlenségben élheti ottani napjait, ahol ő az úr és úgy táncol a felnőttek fején, ahogy ő akarja? Nincs rászólva semmiért, sőt, röhej: ergo a rosszat is ajándékokkal halmozzák.:( Csinálhat bármit, jutalmat kap érte.:(
Már ahogy innen elviszik, abban a pár percben is látszik, mennyire hirtelen megváltozik a gyerek. Durva és agresszív lesz, parancsol az apja nagynénjére, kiabálva mondja meg neki, hogy ő (a nagynéni) pl. hol mehet! Hogy pl. nem a járdán, hanem csak amellett. És a kezét sem foghatja jó darabig! -- ilyenkor olyan, mint egy kis dúvad, élvezi a hatalmát. És "az" meg (a nagynéni) -- egek-ura-ne-hagyj-el!!! -- lemegy a járda mellé...!! Mert édesegyetlendrága Bencike így óhajtja!! Komolyan, őrület! Ez csak egyetlen példa.
Én ezt nem tudnám egy percig sem! Volt benne részem és volt rá esélyem, hiszen lassan két éve együtt élünk -- de én nem vettem a lapot, hogy Bencus igájába hajtsam a fejem. Nem volt semmi ingerenciám a mézédes nagyit játszani akkor is, ha semmi nem indokolja... Inkább hanyagoltam olyankor. Mondtam neki, hogy nagyon szívesen foglalkozom vele, amennyiben figyel arra, amit az ember mond neki, nem hisztizik baromságok, értelmetlen dolgok miatt, nem égeti az embert utcán, nem képzeli azt, hogy ő a világ ura, akinek mindent lehet... Természetesen mindezt a maga nyelvén, hogy meg is értse.
És ha kettőnk közül valakit jobban tisztel, akkor az sokkal inkább én vagyok, nem a másik mamapótló nagynéni. Pedig én nem hozom le neki a csillagokat, csak nem rugdoshat belém. Megetetem, öltöztetem, játszom, bármit megcsinálok vele, de működjön közre és ne legyen hiszti, parancsolás és úrhatnámság.
És azt sem mondhatnám, hogy a másik oldali majomszeretet miatt engem kevésbé szeretne...

A másik, amitől a szőr is feláll a hátunkon, hogy Bencus oldalba löki a nagynénit, mire az minderre kedvesen megérdeklődi tőle, hogy "hova menjünk, Bencike?" (Naná, hogy játszóházba, meg vegyünk mellé jó drága baromságot is ajándéknak, akár van ünneplési helyzet, akár nincs!) "Mit szeretnél enni, mit főzzek?" (Mer biztos tudja az ötéves gyerek a főtt kaják nevét...!)
Tisztán előttem áll, amikor még együtt voltak mint család, és én jártam hozzájuk heti 1-2-szer, s olyankor enyém volt a fürdetés. Egy ilyen alkalommal betoppant a nagynéni (saját kulccsal és bármikor egyébként...), a gyerek azonnal felállt a kádban -- s azóta is ez a mánia, ez az értelmetlen állva fürdés --, és a nagynéni magában-sonkával etetgette a kádban álló és vizet közben játékból összevissza csurgató pucér gyereket... én csak hüledeztem és néztem nagyokat... engem nem locsolt le, de a nagynénit igen. Mire a károsult csak mosolygott, mintha a gyerek jót tett volna! Brrrrr.
Ekkor főleg azt vártam volna, hogy mivel a lányom a háziasszony, a gyerek anyja, ezt az állva fürdés közbeni sonkaetetést pontosan NEKI nem kellett volna engedni. Hát én, az odalátogató vendég szóljak rá a nagynénire, aki 15 éve istápolja elhunyt nővére fiát (Bencus apjáról beszélek), rendezi annak életét, tángálja őket anyagilag? Csak annyit mondtam, hogy ezt azért nem kéne. Az evés az evés, a fürdés meg fürdés... Mindent a maga rendjén és idején. De nem értette: ő csak kedveskedni akart drága kis Bencikének! Szilvi meg azért nem mert szólni, mert tudta, hogy eléggé... khm, élhetetlen, aludttejszerű párja mellett a nagynéniéknek, sajnos,  igencsak ki voltak-vannak-lesznek mindig is szolgáltatva anyagi téren. Patthelyzet és őrület...
Nagynéninek nem volt saját gyereke, és valahogy fogalma sincs a következetességről, arról, hogy a rosszat valami módon büntetni kell és csak a jót jutalmazni, azt sem feltétlen méregdrága játékkal! Esetleg kedves szavakkal, mesével, egy fagyival stb. A gyerek meg sajnos, visszaél annak az onoka iránti, mindent elsöprő, alárendelt és feltétel nélküli látványos imádatával. MI számtalanszor beszéltünk erről a gyerekkel, már ameddig Bencus tűri ezeket a beszélgetéseket. (Ha elege van, elkezd handabandázni és látványosan eljátssza a kétévest -- az ember rohadtul belefárad. Pláne, ha tudja, hogy hiába minden, mert legközelebb jövő hétvégén újra ez lesz úgyis...)
Ez qrvára nem jó, de nem lehet mit csinálni. Az apai (és itt az afelőli hozzátartozói) jog az marhára jog. Gyámügy ilyesmivel nem foglalkozik, vannak ezerszer életbevágóbb, súlyosabb és gonoszabb gondok is családokban... itt legalább a gyerek biztonsága és szeretete megvan bőségesen. Az, hogy félrenevelik, kit érdekel? Sok megvert, éheztetett és percenként megalázott gyerek örülne, ha csak ennyi baja lehetne, mint Bencének!
Hazaérkezés után viszont igen nehéz helyretenni Bencust... újra kialakítani a normális értékrendet, hogy ne ő legyen már a mindenkori főparancs, mivelünk nem bánhat úgy, mint az apja nagynénjével stb. Hálisten, mióta ovis, azóta könnyebb, hiszen ott is normális értékrend van, ahol egész nap a közösség ugyanolyan értékű tagja csak -- és nem több, nem különb --, mint a másik, a harmadik gyerek.
Az óvodában Bencus a jó gyerekek közé tartozik, soha nincs rá panasz, és itthon sincs vele különösebb gond azóta. Lásd, egyedül vittem el fél napra anyukámhoz, és abszolút aranyos, kezelhető, normális gyerek volt egész idő alatt!


No, visszatérve a gyermeknapra: Bencus kettőnktől kapott egy 100 db-os nagy híd- és útépítő játékot, melyet már előre megvettünk, ui. le volt akciózva amiatt, mert elszakadt a doboz fedelénél... No, minket ilyesmi nem zavar, ha emiatt 2-3 ezerrel leakciózták! Mert különben nem igazán tudtuk volna megvenni.
Úgyhogy még délelőtt folyamán -- amikor az ifjúsági zenés miséről hazaértem -- felköszöntöttük Bencust. Örült, aranyos volt, sokat fotóztam is, bár a nagyon sebes arca miatt igyekeztem úgy fotózni, hogy az ne látsszon azért, mert annak nem fog később örülni, meg különben is... mi magunk sem szeretjük hátrányos külsővel fotóztatni magunkat, ebből kell kiindulni.
Késő estig nagyon jól eljátszott Bencus az építőjátékkal.


Apailag és apás nagynénivel egész héten telefonálások és rengeteg sms-ezés volt, mindenáron rá akarták beszélni Szilvit, hogy vigye le a gyereket az ház elé, hogy oda tudják adni a gyermeknapi ajándékot! Szokás, hogy Szilvivel odaadatják a telefont Bencusnak, hogy vele is beszélhessenek, és ott még tetézték is a dolgot azzal, hogy megmondták Bencusnak: megvették ezt meg azt! Meg hogy ők elhoznák, csak hát te most beteg vagy és anya azt mondja, hogy nem lehet! 
Vagyis lelkileg befolyásolták a gyereket, akinek addig pedig abszolút semmi baja nem volt és megértette simán tőlünk, hogy ő most beteg és nem mehet le, ki és el -- de így most bogarat ültettek a fülébe, hogy mégiscsak menni akarjon! Kínlódjon legalább az anyja is Bencussal...
Azt nem tudom, hogy hozzánk miért nem akarnak az istennek sem feljönni -- nagy, egymás előtt eltitkolt rejtélyek vannak a családban és rohadtul bonyolult, átlagembernek érthetetlen, fura dolgok... és szerintünk nem akarják, hogy olyanok hangozzanak el esetleg a volt házasságukkal, a gyerek nevelésével kapcsolatban, amelyek köztük (apa, nagynéni és férje) nem tisztázottak... mi sem akarunk balhét, és bár eleinte hívtam hozzánk főleg a nagynénit pusztán beszélgetni (mert amúgy jó asszony lenne ettől a majomszeretettől és következetlen, rossz nevelési módszerektől eltekintve!), de szinte félve tiltakozott ellene, úgyhogy onnantól már nem is erőltetem a dolgot; különösebben nekem aztán nem hiányzik -- viszont a gyerek érdekében fontos lenne azért legalább megpróbálni elbeszélgetni bizonyos ügyekről. Ehhez viszont nem csak mi kellünk...
Állandóan azon ment a lovaglás: ők csak akkor nyugszanak meg, ha MINDENT a NAPJÁN pipálhatnak ki... Mi elhisszük, hogy megvették a csillagos eget is, DE a gyerek meg úgysem tartja számon a naptárt, és legalább többször fog örülni. Szilvi már hivatkozott arra is, hogy nemcsak jövő hétvégén, hanem azt követőleg is elvihetik, csak bírják ki, míg meggyógyul. De érezhető volt, hogy dugába dőlnek, mert NEM A NAPJÁN adhatják oda a gyermeknapi cuccost... Semmi érv nem hatásos: hogy a gyerek kétszer örülhet legalább! Egyszerre úgysem játszhat mindennel. Hogy úgysem ismeri a naptárat, hogy NEM ismeri azt az érzést, hogy ma van gyereknap és csak ma lehet ajándékozni, és ez meg az nem köszöntött fel! Egy felnőtt is csak akkor lehet ilyen önző, ha gyerekkorától így nevelték! (Hát ez az...:(( )
Hogy gondolkozhatnak így felnőtt emberek?? Ilyen baromságot csak olyanok képzelhetnek be, akiktől olyan távol áll a gyermekpszichológia és a pedagógia, mint Makótól Jeruzsálem!
Nem kifogás az sem, hogy nekik nem volt gyerekük. Ugyanis egy csomó embert ismerek, akiknek nincs gyerekük -- például ilyen volt keresztanyám is! --, mégis következetesek a gyerekekkel, normálisan bánnak velük, helyes a pedagógiai érzékük...

2013. május 26., vasárnap

Honesty 8 éves

Ma lett 8 éves Honesty kutyacicám.
Még sok-sok boldog, szeretetteljes évet kívánok neki
nyugalomban, egészségben.
Isten éltesse szépséges macskámat!



& & & & & &

Smaragdos nyolc év

Te cica, te Honesty, te!
Még ugyanoly gyönyörű vagy,
mint mikor érkeztél ide!
Nyolc éved láthatatlan,
szemed örökszép smaragdban
őrizi lelkedet.
Kedves, érző cicám,
kutyákkal bizton felérő
intelligencián
ismersz engem, tudod a határokat,
érzed, figyeled hangulatomat.
Kapcsunk oly predesztinált,
hogy biz' isten, olykor-olykor
együtt e szeretetben
elérjük a kéklő csillagokat.

2013. május 23., csütörtök

Éljenek a vidrák!

Gyerekkorom óta nagy kedvenceim a vidrák, nagy élvezettel olvastam anno Fekete István Lutrájának történetét. A budapesti állatkertben hosszan elnézegettem már néhányszor őket, annyira aranyosak, szépek, kedvesek és megunhatatlanok... vidám, játékos természetükkel szabályosan lenyűgözik a földi halandót.
Nagy örömhír volt számomra, hogy ők lettek az Év Állatai!

(Fotó: WWF)

Az európai vidra nyerte a WWF Magyarország által kiírt az Év Állata versenyt.

A Szabadság-sziget összefogás utolsó évében a WWF Magyarország április 8-án hirdette meg az Év Állata-versenyt. A megméretés során a sziget és a mellékág egykor őshonos lakói, az emlős európai vidra, a fekete gólya és a halványfoltú küllő szálltak versenybe. A projekt célja az volt, hogy felhívják a figyelmet az élőhelyek és az ott élő élővilág együttes védelmére, az ökológiai egyensúly megóvásának fontosságára. Ezért időzítették a játék végét május 22-ére, a biodiverzitás nemzetközi napjára.

A kezdeményezés honlapján természetbarátok ezrei támogatták kedvencüket, összesen több mint 4500 szavazat érkezett. A versenyt a voksok 63 százalékát begyűjtő európai vidra nyerte. A fajt Totó, a mentett, peteshalmi vidra képviselte, akit Weisz Fanni, a népszerű modell jelképesen örökbe fogadott.
A szavazást a természetvédelmi civil szervezet és a Szabadság-sziget élőhely-helyreállítását támogató Coca-Cola Magyarország május 22-én zárta. A biodiverzitás nemzetközi napján ezzel hívják fel a figyelmet a természetben előforduló fajok védelmére és az ökológiai egyensúly megóvásának fontosságára - írja a szervezet közleményében.

A szervezet és a vállalat öt éve dolgozik azon, hogy a Mohács melletti Szabadság-sziget helyreállításának köszönhetően a Duna újra birtokba vehesse korábban feltöltődött mellékágát. A különleges élőhely egykor védett emlősök otthona volt, a sziget fái között ritka madarak fészkeltek, a mellékágban számos ritka, védett halfajunk élt és ívott. A hosszas előkészítést követően a terepi munkálatok 2013 év végén fejeződnek be.
A Szabadság-sziget élőhely-rehabilitációs projekt szakmai partnerei a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság és a Dunántúli Regionális Vízmű, a megvalósításhoz pénzügyi támogatást nyújt a Coca-Cola Magyarország és Mohács Város Önkormányzata.

(Forrás: hirado.hu)

(Fotó: evallata.hu oldalról)

2013. május 22., szerda

"Jövedelem" felülvizsgálata

No, közben a gépi traumák ellenére jól megtöltöttem a hónapot, attól függetlenül, hogy az utolsó bejegyzések csak kétszer változtak. Igyekszem minden eseményt ugyanis akkorára datálni, amikor azok történtek. Így, ha visszaolvasok, én sem zavarodom bele abba -- ha úgy írtam volna a bejegyzéseket, ahogy épp kedvem van vagy eszembe jut --, hogy valami nem stimmel, hiszen máshogy emlékszem a sorrendre. Ezért fordulhat elő az, hogy ha objektív szemlélő csak megnyitja a blogot, végtelenségig ugyanazt az utolsó írást látja -- hopp, itt sincs semmi új! --, s már csukja is befele.
Holott az árnyékban néha 5-6 újabb írás is lapul...

Voltam a városházán, mert az aktív korúak foglalkoztatáshelyettesítő támogatásának folyósítása bizony, éves szinten letelt, és többoldalas felülvizsgálati űrlapot kaptam. Az effajtákat nem lehet ám 5 perc alatt kitölteni, még az elolvasásához és értelmezéséhez is minimum félóra szükséges. S még úgy is maradnak kérdéses, félreértelmezhető dolgok, melyeknek célszerű neten vagy más úton utánanézni.
Úgyhogy rá is ment pár napom pár órája, mire minden a helyére került. Szilvivel el sem tudjuk képzelni, hogy az a (sajnos) rengeteg ember, aki ebben részesül vagy igényelné, és bármi okból kifolyólag nem igazán százas még egyszerűbb szövegértési szempontból sem, hogy a brandtba tudja ezt helyesen kitölteni. Vannak itt 8 pontos betűvel szedett, A4-esen 5-6 soron át folytatódó többszörösen összetett mondatok, melyeknél minden második ráadásul szakszó, szóval az átlagművelt embernek (sőt, afölött is) többször neki kell rugaszkodnia, hiszen pár szó után elvész a fonal...
Pl. a vagyoni helyzetnél, ha nincs odaírva, hogy a saját lakhelyem, saját tulajdonú lakásom nem számít vagyonnak, akkor honnan a kisujjamból tudnám, hogy azt nem kell kitölteni? Mert a többi vagyontárgynál nekem nem volt gondom, amiket oldalakon át sorolnak, hisz nincs semmim, semmink. A lakást viszont áthúzták, mert életvitelszerűen benne lakom, tehát itt nem vagyontárgy... (Ellentétben pl. a lakásfenntartási hozzájárulásnál: ott speciel ki kell tölteni a lakás adatait.)
A hölgy keményen áthúzatta velem az oldalakat, ahova eleve nem volt mit írni. Elfogadta és átnézte a kérelem illetve felülvizsgálat alapját, a 30 napos alkalmi munkához tartozó papírokat, melyekből előrelátóan vittem másolatot is, remélve, hogy az eredetiek megmaradhatnak nekem. Merhogy az alkalmazó könyvelője azt mondta, hogy bármilyen kevés is ez a 30 nap, de mégiscsak beleszámít majd a szolgálati évbe, tehát őrizzem meg... De ez most nem jött be: itt az eredeti kellett...
Úgy néz ki, rendben van, de persze meg kell várni a végzést, mely kb. 2 hét múlva esedékes. Hála, nagy hála a minimális időtartamú egyszerűsített foglalkoztatás biztosítójának!
Mivel másnapi lejárási dátumot tartalmaz a kedvezményes bérletem, erre is rákérdeztem, hogy most akkor a végzésig... izé, járjak gyalog vagy elfogadják még ezt a bérletet, mert az ellenőrök nem okvetlen vannak arról felvilágosítva, hogy a bérleten levő 23-a lejárati idővel azért speciel a májusra megvett bérletemmel azért járhatok-e a következő hónap 5-éig, mint egyébként...? Kicsit bonyolult, de addig örüljön mindenki, míg nem feltétlenül kell ezt értenie...
A hölgy nagyon rendes volt, kedvesen kérdezte: adjak igazolást? Mondtam, jó lenne, megköszönném.
Úgyhogy kinyomtatta -- lényegében megelőlegezte -- az újabb 1 évről szóló aktív korúak foglalkoztatáshelyettesítő támogatásának folyósításával együttjáró kedvezményes (nyugdíjas) tömegközlekedési bérlethez való jogomról szóló igazolást. (Mindezt ám magamtól írtam, mert így hívják, és végre megjegyeztem.) Remélem, a végzés is erről fog szólni, ugyanis ezután már soványmalac-vágtában el is ügettem esőben és ernyő alatt egy fotósboltba, ahol ernyőt lehajítva a földre, zihálva, enyhén csapzottan és szedett-vedetten, ahogy épp beestem, csináltak rólam 4 igazolványképet kemény 890 Ft-ért, melyért meg is várhattam. Csodálatos lett.:)))
Úgyhogy júniustól valószínűleg csináltathatom az újabb évre szóló nyugdíjasigazolványt. Kár, hogy nyugdíjat nem adnak mellé... vagy legalább munkát.

2013. május 21., kedd

Bárányhimlő

Bárányhimlős Bencus.
Ugyan már 2 hete olvassuk az óvodai csoport üzenőtábláján, hogy a csoportban (és óvodában) bárányhimlőjárvány van, az ember mindaddig távolinak gondolja, míg nem érinti.
Péntek este az örökmozgó, élénk Bencus hazatérve az oviból nem volt különösebben életvidám, ez bár szokatlan volt, de még ekkor sem esett le a tantusz. Fürdetésnél viszont már olyan jelzővel kellett illetni Bencét, ami enyhén szólva mosolygásra ingerelné azt, aki őt ismeri. Letört volt és fáradt... fejfájásra panaszkodott, ami kicsi gyereknél szintén szokatlan. Korán el is aludt. Akkor jutott eszembe, s mondtam is az anyjának: tán csak nem a bárányhimlő...?
Másnapra kiderült, hogy ördögöm volt. Merhogy az hát... Szombat révén imádkoztunk, hogy közeli gyógyszertár legyen nyitva, így, mivel én könnyebben elkészülök, elszaladtam a közelibe, hiszen nagy a lakótelep, és bíztunk benne, hogy ez szombatonként is nyitva tart. Úgy is volt, így megvettem a mentolos hintőport. Rázót nem javasoltak...
Saját, több mint két évtizeddel ezelőtti visszaemlékezéseimből már nem tudom, Daninál hogyan kezdődött a dolog; tény, hogy két hét táppénzt jelentett a munkából, amit nem én, hanem az orvos szabott meg (akkor ugyanis olyan világ volt, hogy másfél éves korukban zökkenőmentesen visszatérhettem dolgozni a munkahelyemre, kopp nélkül volt bölcsőde, tiszteletben tartották a szoktatást és tárt karokkal várták az embert vissza dolgozni, ergo minden gyerekbetegség táppénzen létet igényelt -- aki anya, az tudja, aki pedig nem, az talán azt hiszi, hogy ezek örömteli szabadságot és lógást jelentenek [hát egyébként rohadtul nem, de ez több külön fejezet lenne!] --, ami akkoriban természetes volt és nem rúgták ki az embert emiatt).
Az van előttem, ahogy az 5 éves Dani a nagyágyon feküdt egész nap lepedőben meztelenül, és én időről időre rázóval kentem egész testét. Most a rázó nem divat, pedig nem volt azzal semmi baj. Még akkor sem, ha kimagasló és megdönthetetlen érvekkel hozsannáznak a mentolos hintőpor mellett, a rázó tartósabban rátapadt és hűsített, mentolossága elég hosszan megszüntette a viszketést, 10 percnél mindenesetre tartósabban.
Jelen tapasztalatok után azt mondanám, hogy hatékonyabb volt a rázó, a gyerekre ritkábban jött rá valahogy a kibírhatatlan viszketegség. A hintőpor nem tapad meg annyira, a gyerek bármely mozdulatára már le is törlődik, s Bencus nem az a fajta, aki ezt azonnal nem teszi szóvá. Üvöltve esdi, hogy viszket. S akár 10 perc sem telik el, már hintőporozhatjuk újra és újra!
Dani anno relatíve nyugodtan feküdt lepedőbe burkolva, azon a takaró, s úgy nézte a mesevideókat vagy aludt. Időnként megpróbáltam beleimádkozni a gyerekbe némi kedveltebb kaját vagy sűrűbben folyadékot. Dani bárányhimlőjével egyidejűleg Szilvi sem mehetett iskolába, s nem is bántuk volna, ha túlesik rajta és elkapja. Ezért hagytuk egy szobában játszani őket, de Szilvi az istennek nem kapta el a betegséget! Most aztán Bencus anyjaként izgulhat, hogy mire az "befejezi", a 2 hét lappangási idő elteltével ő fogja megnyerni a kórt, s egyáltalán hogy tud majd akkor eljönni a közelgő óvodai évzáróra? Melyre Bencus optimális esetben már elmehet, épp már járhat oviba...
Nem szerencsés az időpont, hiszen a gyerekek már hetek-hónapok óta az évzáróra készülnek. A csoport fele már két hét hiányzás után túlesve a bárányhimlőn, újra jár óvodába, a másik fele pedig most kezdte el a tortúrát... vagy tudnak majd évzárni ők is, vagy sem...
Most egy ideje azt találtuk ki, hogy a 10 percenkénti hintőporozás előtt befújjuk az ominózus viszkető helyeket aloe vera sprayvel, és mikor megszárad, akkor használjuk a hintőport. Így akár fél óráig is kibírja a gyerek látványos szenvedés nélkül...
Három kiütéssel kezdődött, de pár órán belül olyan rohamosan folytatódott a kiütések száma, hogy számlálni sem bírjuk. Bár Szilvi megpróbálta, s csak az egyik lábán 63 kiütésig jutott el... Egyik-másik helyen szinte egybefolynak a különböző stádiumban lévő bibik. Így, a 4-5. napon már látunk pörkösödött sebeket, vannak gennyesek, vannak még ki nem durrant hólyagok, és folyton keletkeznek az újak, pirosak...
Járni nem tud, mindkét talpa egy merő vörös hólyag vagy seb... de bőségben található minden testrészen, a hajas fejbőrön, fülben, orrban, lábujjak közt... ahol csak el lehet képzelni.
És Bencus igencsak tud szenvedni. Volt láz és hányás is. Ez utóbbi, Murphy törvényei alapján olyan volt, hogy minél kevesebb, annál több helyet szerencséltet... egyszerre a párnát, ruhát, gyereket, távirányítót, 2-3 játékot, plüssállatokat, puzzle 64 darabjából legalább 38-at, anyja papucsát, szőnyeget... hogy ne folytassam.
Ma én vigyáztam rá vagy bő 3 órát, míg az anyja körbejárta a gyermekorvost, az óvodát bejelentés miatt, valamint a saját orvosát is kiböjtölte, mert miért ne épp most fogyott volna el a havonként íratandó allergiás gyógyszere... Holnap pedig délután vár rám pár óra gyermekistápolás, mert az anyjának épp szülői értekezlet lesz az oviban. Hiszen fontos dolgok lesznek: évzáró, kirándulás...
Én szerencsére voltam bárányhimlős, nem probléma ilyen szempontból. És Bencus valahogy rám jobban hallgat, ha egyedül vagyok vele, szóval egész jól elvagyunk -- míg az anyjánál egy kissé túlzásba viszi annak fején való "ugrálást" és a sír szélén állóak kiszolgáltatottságának bemutatóit.:)
Azért persze nagyon sajnálom őt, de túl kell rajta esni, és ez csak egy gyerekbetegség a sok közül...

2013. május 20., hétfő

Elnézéseket...

A Madarak-fák bejegyzés óta nem volt gépem, ez másfél hét. Oly módon, hogy még csak be sem tudtam jutni semmiképpen egyik operációs rendszerbe sem.
Ez most a Dani gépe, ami átmenetileg kisegít a nethiánytól. Igaz, hogy saját adataim (dokumentumok, képek) nincsenek, de legalább "vagyok". Ez nálam azért is másabb, mert az ember munkanélkülien, újság és net nélkül olyan, mintha hiányozna valami fontos része... még csak esélyem sincs arra, ha közben érkezne valami fontos, hogy tudjak róla és netán dönthessek.
Már arra is gondoltam, hogy mondjuk, heti kétszer beülök valami internetkávézóba 1-1 órára, hogy a fontosabb cuccaimat rendezni tudjam -- de hát nem olyan könnyű erre a magamfajtának rászánnia magát.
Hosszabb agytörés után jutottunk idáig, szegény Istvánt még jobban megviselte, mint engem, hogy gép nélkül vagyok -- pedig ő tényleg mindent megtett! Pár napja még a saját gépéből is kiszedett és elküldött egy 1 (2?) gigás memóriát (a fene tudja már!), én kicseréltem az enyémmel -- hátha ez enyhíti a problémát --, persze változatlan maradt a gond. Daninak viszont ez a gép -- az én előző gépem! -- gyakorlatilag csak tárolóként szolgál, mivel ő két éve a Vaterán szerzett egy laptopot magának, valami erősítőért vagy mifenéért cserébe -- tök jól járt vele, hiszen rengeteget használja és még soha nem volt vele problémája (lekopogom).
Dani egyúttal kibelezte az én gépemet is, amit (az alaplaphoz tartozó összes belét) majd elküldök Istvánnak a következő napokban postán, így tud vele kísérletezni, melyből talán kiderül, mely(ek) az(ok) az alkatrész(ek), melyek a végzetes hiba okozó(i)ja.
Nem unatkoztam közben egy percig sem, én olyat nem tudok. A házimunkák és kötelező intéznivalók mellett olvastam, hímeztem, dvd-ről filmeket néztem, és voltak fennforgások is, majd utólag írok ezekről is.
Most azért meglepődtem, hogy ennyi idő után 283 db mélem érkezett, és bár ennek majdnem fele "felesleges" levél, azért még a címlista átnézése is jelentős idő volt.
Mivel ez a gép régebbi, más szervi elosztású külsőleg is, így fel kellett raknunk az asztalra, hogy pl. az USB-lyukakat elérjem, s most az a gondom, hogy éjjelre hogy rejtsem el a macskák elől, hogy meg ne rágják a számtalan tyúkbelet...  meg hogy Haramia az éjjeli száguldozó rapportjai alatt mennyire veszi figyelembe az előtte tornyosuló akadályt...
Elnézést mindenkitől, akinek bármilyen fórumon úgy tűnt, hogy figyelmetlen vagy trehány vagyok, nem válaszolok -- tényleg nem szándékos elhanyagolás volt!

2013. május 17., péntek

Amikor búcsúzunk


Nyomasztó, szomorú, depis és fájdalmas érzés, amikor olyan valaki távozik az életből, aki ott volt a gimnáziumi éveim alatt... És egyben hihetetlen is. Én elsős voltam, az illető negyedikes. És milyen érdekes a sors: szinte napra pontosan az én esküvőm után 1 évvel volt az ő esküvője is: az  unokatestvéremmel (aki persze másik gimibe járt). Az unokatestvéremmel, akinek nemrég az oktatási stúdióját reklámoztam sokáig, ő pedig alkalmazott engem 30 napra adminisztrálni.
Férje 59 évesen, 2 évi súlyos betegség után ment el.
Sokan voltunk a temetésen, a ravatalozó mélyétől, a koporsótól egészen az ajtóig több méter szélességben élő virágok, koszorúk és csokrok jelezték az utat... Emlékezetes volt, hogy a szertartás elején és végén Ravel Bolerója szólt halkan a hangszóróból, de közvetlenül a végső nyughelyre való kísérés előtt némán és megilletődve hallgatta végig a tömeg Révész Sándor Vigyázz a madárra című számát... Igazából ennek a számnak most tudatosult számomra valódi mélysége és értéke.
Ilyenkor keményen megdöbben az ember, hiszen emlékeinkben ugyanazok a fiatalok vagyunk, akik akkor, a hetvenes években a gimiben rohangáltunk. Nem igaz, hogy belül megváltozunk, megöregszünk. Kívülről kétségtelen: lehet, persze, hogyne. De belül... meggyőződésem, hogy mindenki mindig ugyanaz a lélek marad, ugyanaz az ÉN, bárhogyan is formálódik az az élet során, maga az ember bármennyit változik, tanul, nemesedik, gazdagodik (s ennek itt köze nincs anyagiakhoz!), lesz sokkal bölcsebb és tapasztaltabb -- az életünk minden szakaszában, belül, mélyen ugyanaz a riadt, esendő, támaszt, védelmet, szeretetet, vigaszt, hitet és gyámolítást kereső ÉN áll, ugyanaz, aki születéstől kezdve volt, van, és most az út végén áll. Ez az ÉN persze természetesen lehet az élet során nagyon sokszor boldog, vidám, gondtalan, önbizalomtelt, büszke; sőt uralhatja akár negatív jellem vagy tulajdonságok is -- egyvalami biztos: ott mélyen belül én mindig ÉN, tudatilag ugyanaz maradok. Múlhatnak évtizedek, az ember érezheti fizikailag az eltelt idők, betegségek, traumák, terhek súlyát és nyilván tisztában is van korával -- de lelki tudatában senki nem lesz más ember. Tudatilag Ő mindig csakis Ő marad, bármennyit épülhet-fejlődhet-szépülhet-erősödhet-elanyátlanodhat-gazdagodhat is az a lélek.
Legyen neki könnyű a föld.

2013. május 16., csütörtök

Kis Celipp


A lomtalanításnál előkerült kis Celipp. Ez szinte hihetetlen, vagy 30-40 éve nem igazán láttam... és közben csak hatszor költöztünk.
Őt nagy Celipp után nagyjából egy év múlva kaptam, valami olyasmi kapcsán, hogy jól szerepeltem egy növendék-hangversenyen, természetesen hegedű a téma tárgya illetve eszköze.
Már meg nem mondom, hogy ő is felfújhatós volt-e, mivel most szinte teljesen lapos, de szerintem nem, mert semmi nyomát nem lelem ennek. Bár nagy Celippnél sem, mert az a rész nyilván el lett dolgozva az utó-kitöméskor, de arra bizton emlékszem; míg erre nem, hogy utólag ki lett-e tömve egyáltalán, vagy csak egyszerűen elenyészett a benne lévő eredeti kitömés...
Milyen szerencse, hogy régi játékaink kedvelései időnként a gyerekeink szimpátiájával is találkoznak. Mert ennek köszönhető megmaradásuk.
Most odaraktam nagy Celipp mellé, az egyik macskafekvőkéhez...

2013. május 14., kedd

Ruhaleadás a Forrásnál

Ha lúd, legyen kövér...
Még aznap este, hogy kilomtalanítottunk, nem nyughattam addig, míg saját szobámban a szekrénysor kétajtós akasztós részét a fölötte lévő gardróbrésszel, és a négypolcos ruhásat ki nem rámoltam...
Hiszen ki tudja már, mikor volt az utolsó, amikor Danival sportszatyrokkal elvittük a máltais ruhaosztásra a felgyűlt felesleget.
Hát most is volt rendesen. Talán a napközbeni aktív szelektálás is megedzett, mert mindennemű meditálás és sajnálkozás nélkül hajigáltam kupacba mindent, amiről tudtam, hogy évek hosszú sora óta úgysem veszem fel. Egy csomó, mosásoktól az idők folyamán gyerekméretre vagy igen érdekes, négyzet alakra deformálódott-zsugorodott póló került a halomba, gyarapították még a kupacot múlt századot idéző, divatjamúlt és kinőtt, ilyen-olyan gatyók -- farmerok, sztreccsgatyák, vászongatyák, cicanadrágféleségek -- tömegei is. Ide került egy csomó cucc, amiket csak úgy kaptam, mert az illető "kinőtte" őket, s mondván, hogy nekem biztosan jó lesz a kisebbméretűségem okán. Ilyen szempontból nem volt rossz életem több közösségében is kisméretűnek lenni (nem magasságra!), mert sokszor kaptam ilyen ruhacsomagokat azzal, hogy "ha meg nem sértődöm...", s ahol mindenki jól járt. Jó is volt, egyik-másik ruhadarab szinte kedvenceimmé lett időnként. Csak hát már ezek többnyire tényleg igen régen voltak, és magukon viselik nagyjából az igen régi évjáratokat is...
Közben Szilvi is csapott a cuccok között néhány kört, és válogatott magának jónéhány pólót, és még épp jó lett rá a 4 legkedvencebb farmerom, melyeket évekig hordtam, és még tök jók -- csak rám már csak éhgyomorra és hanyatt fekve felhúzva a cipzárt jönnének rám...
Közben még Szilvi is likvidált hozzájuk egy nagy szatyornyit a saját holmijai közül...
Mikor végeztem, már a lábam is reszketett, de még ezután jött, hogy levarázsoltam az előszobai beépített legfelső polcáról az utazótáskáimat, és szépen mindent behajtogattam. Mikor láttam, hogy ez feléhez sem lesz elegendő hordozóalkalmatosság, Szilvi is ideadta az övét, plusz hozzáraktunk vagy 4 nagy erős műanyag szatyrot, és folytattam a behajtogatást.
Nyilván ezekbe a halmokba nem kerültek szakadt vagy abszolút hordhatatlan, szétment dolgok. Ha jótékonykodásra szán ilyen cuccokat az ember, azért azt figyelembe kell venni, hogy ezeket nem lomnak viszi az ember, hanem a rászorulóknak, akik hordják is majd azokat. Régebbi időszakokban bizony sűrűn találkoztam szembe saját régi cuccaimmal környéken lakó emberek által hordva, melyeket szintén ezen a lakótelepen adtam le... Nem volt rossz érzés!
No, így késő estére össze is állt a számítógépem közelében egymás hegyén-hátán 3 tömött utazótáska és 4 óriási műanyag szatyor, színig ruhákkal. Hova máshova is tettem volna őket reggelig, a számítógépem most úgyis használaton kívüli állapotban leledzik...
Közben Dani is volt itt, aki látta, hogy zsibit csináltunk a szobámból, ő is hozott egy zsák szennyest mosni. Hurrá! Ruha ruha hátán!:) De azért idefelé megérdeklődte a neki szomszéd garzon földszintjén működő Forrás segélyszolgálatnál, mikor is foglalkoznak ruhabevétellel -- nehogy potyára cepekedjünk. Annak idején, mikor odaköltözött a nagynéném lakásába, annak cuccait, amit mi zsákokba raktunk, ő is oda vitte le...
Hálisten, naponta 10-től du. 4-ig vihetjük a ruhákat!
Ezután már csak az egyelőre megkímélt és hordott ruhaféléket kellett lazán visszarakni a szekrényekbe, nagyon jó érzés volt végre rendben látni azokat, és csodák csodája, tartósan áttekinthetővé is vált a pakolmány. Mert mondanom sem kell, most, a szanálás során akadtam rá évekig hiába keresett felsőkre, pólókra, amelyekről tudtam, hogy megvannak, tudtam, hogy kéne időnként egyik-másik, csak éppen egyáltalán nem látszottak, mert a tumultusban hátragyűrődtek vagy ilyesmi. Rendet rakni meg érdemben hiába rakott az ember, ha két cucc kihúzgálása után ugyanabba a káoszba került a tartalom. Ez a tartalom ugyanis bőven meghaladta a szekrények űrtartalmát, ergo rend csak a rendrakás utáni első hozzányúlásig volt bennük...
Másnap alig múlt 10 óra, Szilvivel elindultunk az első 2-2 szállítmánnyal, tekintettel mellső végtagjaink számára... Azért megjegyezném, hogy Szilvi óvakodott az egyik 20 éves, ciklámen, kék és lila színekben pompázó utazótáskám vitelétől. Mert hogy micsoda színösszeállítás! Mondtam, hogy érdekes, nekem most eszembe sem jutott, hogy erre a párméteres útra dekoratívan nézzek ki komplex kiegészítőkkel, különös tekintettel a táskára..:))
Nincs messze tőlünk a Forrás, lényegében tényleg egy ötpercnyi út, ami csak akkor tűnik soknak, ha az ember a belét húzza és roggyan a lába a cipekedéstől.:)) De sebaj, annyi baj legyen, fő, hogy elkerüljön tőlünk a cucc és jó helyre.
A Forrásnál nagyon kedvesen fogadtak minket, megjelölték a helyet, hova pakoljuk ki a holmit, és közben többször, többen is hálájuk jeleit adták és nagyon köszönték. Mondtuk, hogy még lesz egy fuvar, mire nem botránkoztak meg, sőt biztosítottak afelől, hogy nem baj, hisz' nagy szükség van rá!
Így mire a következő adag csomagokkal odamentünk és feltornyoztuk a ruhákat -- igyekezve a behajtogatott ruhaneműket ugyanúgy, két tenyér közé fogva szedegetni kifelé és úgy rakni egymás tetejére --, a végeredmény igen tetszetős volt és cseppet sem szerénykedő mennyiség: vállmagasságig 4 sornyi, a fal és szomszéd sorok által megtámasztott ruha állt a falnál.
Jó érzéssel és sok-sok hálás köszönettel jöttünk el. Én már sokat és sokszor jótékonykodtam életemben, ismertem ezt az érzést, ám Szilvinek még nem lehettek túlzott tapasztalatai ez irányban, mert a nap folyamán többször is elégedetten mosolyogva sóhajtott fel, hogy milyen jó érzés volt adni.

2013. május 13., hétfő

Lomtalanítunk

Kihasználtuk az idei tavaszi lomtalanítást, bár máskor is igyekszem elaggott, működésképtelen, lejárt és már haszontalan dolgaimtól megszabadulni, de most Szilvi segítségével hatékonyabb eredménnyel zárhattuk a napot.
A lomtalanítás, tehát amikor elviszik a kijelölt helyekre kirámolt cuccokat, másnap reggel volt, így nyilván előző nap, lehetőleg estig kellett leszállítgatni a holmit. Régebbi években nem lehettem túl hatékony, mert mivel dolgoztam, este tudtam meg a liftajtóra kitett (ha épp addigra már le nem szakított) papírról, hogy lomtalanítás, és reggel már viszik is. Akkor meg már... amit sokat kerülgettünk, azt lecipeltük, de különösebben nem mélyedtünk el a beépített és egyéb szekrényekbe.
Most viszont igen. Kirámoltuk az előszobai 5 ajtós, plafonig érő beépítetteket. És hát igen. Volt ott minden, ami évtizedek alatt felhalmozódhat... mert hogy majd jó lesz az még valamire. Persze sose. Mert az ember egyrészt elfelejti, mit hova tett el a majdani "valamiségre", s a rohanó életben nincs türelme hetekig keresgélni, hanem beszerzi az újat.
Jó volt ez sok mindenre. Például előkerültek rég keresett dolgok, melyeket a likvidálás utáni legközelebbi rendszerezéskor könnyen megközelíthető helyre pakoltunk, remélve, hogy azt meg is jegyezzük.
Előkerültek olyan dolgok, melyeket még Dani nem vitt el, de teljesen rendben vannak és szüksége lehet rá. Vagy olyan gyerekjátékok, melyek némi higienizálás után Bencus örömét fogják szolgálni. Saját szeretett tárgyaim. Több szatyornyi fonal (hiszen régen rengeteget kötöttem-horgoltam!), melyekre anyukám nyújtotta be igényét nem is olyan rég, hiszen egyre-másra horgolja az ágytakarókat, és a saját maradék fonaljait nagyrészt már elhasználta! Kötő- és horgolótűk mindenféle méretben és fajtában. Két doboz gyöngyfonal a hímzéseimhez, melyek helyéről idáig csak találgattam, de sosem leltem meg valahogy. Macskagallér műtött állat esetén. Gyertyák és mécsesek. Karácsonyfadíszek és -talpak. Elektromos vízforralók, melyeket önellátó nyaralásainkhoz használtunk annak idején bérelt házikókban, kempingekben... Egy doboz diafilm a hozzá tartozó szuperjó vetítővel.:)) Két falisuba, két egyéb díszítő faliszőnyegféle, jópár kész polc -- ezeket talán fel is tennénk, ha lenne valaki ismerős, aki betonfúró Hiltivel rendelkezik, de hát nincs, és pont ezért lettek félretéve száz éve is.
Három polcnyi cipő, melyből csak egy párat használunk, mert a többinek hol ez, hol az a baja, szóval csak a torkuk véres... három-négy polcnyi triplasoros könyv, amely marad, hisz azért került oda, merthogy a szobában már 15 éve sem fért. Közülük persze hátulról előkerültek azok a szerelmesregények, melyeket anno még anyukámnak vettem és mivel hátulra kerültek, valahogy elfelejtődtek. No, most majd megkapja őket, úgyis állandóan könyvhiányban szenved.
Ezeket csak teljes kipakolással lehet megtalálni, amihez pedig a szobalétrát is muszáj elővarázsolni! Most pedig ezt is bevetettük, szerencsére. Az egész napos, reája való fel-le mászkálástól másnapra olyan izomlázam lett, hogy ihaj-csuhaj.
Igazándiból, amiket likvidáltunk, rég tönkrement műszaki cikkek voltak, kiégett foglalatú kislámpák, melyek buráit képtelenek voltunk letekerni... így mentek azok is... 3-4 több évtizedes fényképezőgép, köztük első Szmena-8-ammal... egy 35 éves hajszárító teljes készletben, régi akváriumherkentyűk, 2 zsák fűrészpor Cucus (aranyhörcsögünk) idejéből, egy csomó ilyen-olyan deszka és léc, amelyekkel roppant óvatosan kellett bánni a kiálló szögek miatt, s melyekből akár még lehetett volna is valami polcféleség is az akkori tervek szerint, amikor még olyan ezermester lakótárshoz is közünk volt, aki ilyen téren nem ismert lehetetlent... Ezentúl még jó sok, tőnél elrohadt padlófelmosónyél, felismerhetetlen játékfélék...
És hát miután a cipőket alaposan átválogattuk, hogy melyiknek mi baja -- plusz az előszobában különálló cipőtartó szekrényből is közéjük seperve két polcnyit... --, lényegében 3 darab, vállmagasságig érően tele és fél zsák cipő! Melyeken egyaránt nyomon követhettük és csodálhattuk a divat megannyi változását, illetve azt, hogyan lesz a gyerekből felnőtt, valamint hogyan kell sportcipőket és teremcipőket olyan állapotúra szétrúgni, hogy azokon két négyzetcentinél több ép hely ne lehessen.
Lassan alakult vissza a derékig érő szemétdomb előszobává, és álltak össze a leviendő zsákok, óriási reklámszatyrok. Több órai meló után.
Ezután több menettel lehordtuk Szilvivel a cuccokat a gyűjtőhelyre, ahol már "szeretettel" és felvillanyozódva fogadtak bennünket az aznaptól holnap reggelig ott aktívkodó guberálók. Akiknek az a szokásuk, hogy soha nem elég semmi, ha kezed nyújtod, rögtön a karod tépnék ki. Valahogy a nagy, fekete, cipőket tartalmazó zsákjainkat már nem is láttuk a konyhaablakból, mikor felértünk a hetedikre egy-egy menet között... de nem baj, legalább nem hányták szét, vagy legalábbis nem ott!
Mire mindent lehordtunk, végighallgattunk olyan igényeket érintő millió kérdést, melyek nekünk sosem voltak, eszünkbe sem jutottak és szerintem rólunk nem is lehettek volna feltételezhetőek, hogy olyasmit tárolunk vagy lehordunk... na mindegy. Jelzem, az autóakksik nagyon kelendőek lennének!
Egyébként az esti órákban jól megszaporodott a hatalmas kanyarházunk többi lakója által is lehordott cuccok száma, de csak percek voltak, amíg akár hegynek is látszhattak a dolgok, mert érdekes módon ezeknek a keresgélő jóembereknek vagy ismerőseiknek utánfutós kocsijaik is akadtak, így a törött Pille-széktől, folytonossági hiányokban szenvedő fotelektől, lecserélt negyedszázados erkélyajtóktól kezdve hordtak ezek mindent, még éjszaka is! Egészségükre, én valójában örülök mindig annak, ha valaki más tovább is akarja vagy tudja használni azt, amit már én is kigórok. De ami nem tetszett, az a (már ugyan megszokott) tahóság, vagyis az, hogy szétberheltek, kiborogattak mindent és szeméttelepet csináltak a zöld részen. Kiöntötték a ruhás zsákokat, szétszedték a műszaki dolgokat, s ami nem kellett, úgy is hagyták. Hát csak nem szedik össze eredeti állapotára, urambocsá, zsákokba, dobozokba azt, ami nem kell még nekik sem?
Reggelre, mire jöttek a hivatalos elszállítók, elég lapos, ám annál szélesebb szemétáradat fogadta őket, de úgy látszott, megszokták... mindenütt ez van lomtalanításkor. Elindult 4-5 munkásember a területen, és több kört futva szedték össze a likvidált holmikat...

2013. május 10., péntek

Madarak és Fák Napja


Amit nem árt tudni erről a napról (Wikipédia):
1902-ben, Párizsban az európai országok egyezséget kötöttek a hasznos szárnyasok védelmének érdekében. Az 1906. évi I. törvénycikk szerint minden év májusában egy napot az iskolákban arra kell szentelni, hogy megismertessék a diákokat a hasznos madarakkal.
A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg, 1902-ben, hazánkban. A természetvédelmi törvény 64. § (3) szerint 'Minden év május 10-e a Madarak és Fák napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság -- különösen az ifjúság -- természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.'




És privátilag:
Nagyon szeretem a fákat...
Elnézem és külön tanulmányozok rajtuk mindent, valahányszor csak figyelhetem őket. Törzsüket, a változatos kéreg borította ifjabb-korosabb törzseket. Vannak konkrét fák, s ugyanazokat a fákat az év mind a négy évszakában látom; ha virágzanak, szinte szédülök a temérdek virágszirom illatárjától, majd figyelem napról napra növekedő terméseiket dús, zöld nyári lombjaik alatt. És imádom  az őszi levéltengert... különlegesen változatos, meleg színeiket kedvenc évszakomban. Szeretem és a természet nagy ajándékának tartom azt, hogy van, ami a nyári hőségben árnyékot adjon. Azt, hogy a madaraknak élőhelyet adnak, védelmet, biztonságot, árnyékot, táplálékot biztosítanak. Télen pedig ágaik, gallyaik szövevényes ábráit figyelem, s vizuális képzeletem gyakran azokból képeket alkot. Buszmegállókban ácsorogva mindig a fákat csodálom, úgy érezve: hasznosan töltöm az időt... Szinte hallom, ahogy lélegeznek, sóhajtanak, tudom, hogy éreznek! Sajnálom őket, együttérzek velük, amikor vihar tépi vagy dönti ki őket, s még inkább, ha vandálok szaggatják, törik le a fiatal facsemetéket.
Szeressétek a fákat!


A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.


És szeressétek a madarakat!
Annyira szívmelengetőek ők... csodálatra méltóak, ahogy túlélik a természet viszontagságait különböző évszakokban, ahogy a kis veréb vagy a téli estéken is éneklő feketerigó képes kibírni a recsegő mínuszokat, dermesztő szélviharokat vagy nyáron a szomjúságot, ha hetekig nincs eső. Irigylésre méltó repülni tudásuk képessége általi hatalmas szabadságuk, de ugyanakkor esendőek is... vigyázzunk rájuk!
És persze tisztelettel vegyes csodálatot érzek a nagymadarak iránt; fenségességük félelmetesen szép, lenyűgöző... a varjak iránt, kik annyira szuverének, igénytelenek, túlélők...


Gondolatok feketerigóra

Harsány feketerigóhangra ébredek,
csak ámulok -- de hisz szárnya van,
miért is lenne gond neki
a hetedik emelet?
Párkányon ül és befelé nézegetve
lelkesen zengedez
szívvidító, kedves éneket...
újul a természet...
friss-zölden lengedeznek
hibátlan levelek,
harmatos, tiszta fű
issza a reggeli napfényt --
mennyire lélektápláló látvány ez
hunyorgón éledő szememnek...
ez adja a legszebb, legnemesebb
üzenetet,
az örök körforgás tudatát
s az újrakezdés reményét
az embernek...
szomját oltja a szemnek,
a szívnek,
a léleknek,
bizakodássá varázsolja
a reménytelenséget,
nevetéssé a könnyeket,
szeretetté a gyűlöletet...
s kezedbe a kezemet.



Varjak

Varjak,
ti csillogó bársony,
mélyfekete lények,
egyszerűn igénytelenek,
csodállak titeket.
Ha téli napon dideregve,
hideglelősen fázva
nézem seregetek,
kik a semmiben keresitek
bizonytalan „kenyeretek”,
mindig elgondolkozom,
s mélyen magamba szállva
döbbent meg létetek,
mily természetes nálatok
a percről percre írt
túlélés ténye…
titeket látva
újra és újra
bámulatba ejt
szívós, szótlan,
tűrő, harcedzett,
szuverén lényetek.

2013. május 9., csütörtök

Egy kora nyári délután


Alig vártam, hogy mehessek a fogkrémért, a gyógynövényes hölgy azt mondta kérdésemre, hogy inkább délután menjek. Meg is történt, pár perc alatt lezajlott a vétel. Az előző, e fogkrém iránti megfosztott ínséges időszakom következtében hamarjában kettőt rendeltem belőle; tapasztaltam, jó beosztással nekem nagyon sokáig elég lesz ennyi. Ezek a tubusok lényegesen nagyobbak egyébként, mint egy átlag fogkrém. Számítottam rá, hogy azért ennyi idő után feltehetőleg nem annyi az ára, mint akkoriban, mikor még hozzájutottam, ez egyébként is a mindenkori euróárfolyamtól függ. 1400 és 2000 között jutottam általában hozzájuk, no, most 2500-at fizetett a hölgy maga is darabjáért. Hát kicsit szívtam a fogam (hogy a fog tárgykörnél maradjak...), de tudom, most "időtlen időkig" nem lesz gondom fogkrémre...

Innen még bementem a szomszédos -- a nagyállomási utáni (szerintem) legnagyobb -- "százas" boltba itt a Tócós téren, nem bántam meg, mert az instant 10-es Nescafé tasakja 150 Ft-tal volt olcsóbb, mint a coop-os... de még a hozzánk közeli, ennél kisebb százas boltban is 80-nal több szokott lenni annál, amennyi itt ennek az ára! Pedig eddig fenekem verdestem földhöz és oda is jártam érte, hogy ott milyen ócsó! Naná, a Coophoz képest... Úgyhogy vettem is itt három tasakkal. De amúgy is pompásan el lehet nézelődni egy ilyen nagy kiterjedésű, millió olcsó cikket árusító helyen.

Hazafelé sétálva a szinte nyáriasan meleg időben (és nyilván idefele is) elmegy az ember az ovi előtt. Ahova régen Dani, most pedig Bencus jár. A kölkök kint tomboltak jöttömben is, most hazafelé mentemben is... a kerítés környékén megálltam a bokrok, fák takarásában, próbáltam kiszúrni Bencust... ám ez nem sikerült, se oda-, se visszafelé. Ránézve az órára láttam, hogy Szilvi kb. 10 perc múlva jön a gyerekért, hazaszóltam neki, hogy itt vagyok az ovinál, megvárom, hogy jöjjön, és együtt menjünk Bencusért, aztán meg elsétálunk a Daniék garzonjához fagyizni egyet -- én ritkán szoktam, pedig imádom; csak hát az a rohadt takaró ne lenne olyan rövid...
Szilvi jött is egy pár perc múlva, s kiderült, hogy azért nem láttam Bencust a kinti gyerekek között, mert az ő csoportjuk pont bement inni.
Viszont, amitől valamiféle szeretetteljes balzsam ölelte körül a szívem, az az a váratlan gesztus volt, ahogy Bencus meglátott engem és az anyját a bejáratnál, szemei hatalmasra nyíltak az örömtől, és fülig érő szájjal rohant felénk... és átölelt... engem! Hozzám bújt kis fejével, és kezeivel szorosan ölelt. Magam sem értettem, miért is látok homályosabban hirtelen...
Persze aztán meg lehet ezt magyarázni: az anyja az állandó tényező mellette, nyilván nagyrészt ő van vele, ő viszi-hozza általában oviba. Én, ha megyek is néha érte oviba, az anyjával teszem. Hogy szokjam, arra az utópisztikus jövőre nézve, amikor Szilvinek netán állása lesz és ha dolgozik, én hordom Bencét oviba. Szóval az anyja az etalon. Az, hogy én is mentem most, az volt neki a hab perpillanat a tortán.:)


Bencus boldogan hancúrozott előttünk, míg mentünk a fagyizóhoz. Amelynek ilyenkor van a napi csúcsforgalma: ilyenkor van a gyerekszállítási dömping, ráadásul baromi meleg is van, tehát jól megy a bolt. Bencus egygömbös kólafagyit kért, Szilvi két-, én három(!)gömböset ettem, de úgy éreztem, most akárhány gömböset is meg tudnék enni.:)
A téren kör alakban vannak padok, a középen lévő fák körül. Mindez pluszban a cukrászda elé kirakott asztalokon-székeken kívül. Úgyhogy mindenképpen le tud az ember ülni valahova.
A fagyi vérré vált bennem; nehezen viselem ezt a korai hőséget amúgy...


Közben úgy helyezkedtünk, hogy láttuk a Dani erkélyét, hiszen a Randevú cukrászdás garzon melletti ugyanolyan hétemeletes garzon másodikján lakik. Kiszámoltam, hogy délelőttös, tehát elvileg akár találkozhatunk is vele! És lőn! Mondtuk is, hogy ilyen nincs! Ahogy ülünk, egyszer csak rezignáltan jön Dani a Coop felől, már a téren járt és ment a kapuja felé, mikor észrevett bennünket. Akkor már Bencus túlvolt a fagyiján és élénken ugrándozott összevissza, rakosgatta az itt-ott felszedett macskaköveket, volt néhány óvodás ismerőse is "kéznél".


Beszélgettünk "kisfiammal" pár szót, mondta, bevásárolt már... amit ő egyébként még mindig nem szokott meg, hogy komolyan vegyen, mióta önállónak kell lennie. Heti 1-2 alkalommal döbben rá, hogy nincs pl. kenyere -- mikor már hót éhes... Amúgy meg, ha jön és hozza a szennyesét, amit én kimosok és -teregetek, miután megszárad, megvarrom, kivasalom esetleg, amit kell és behajtogatok mindent -- olyankor ha csak lehet, mindig pakolok neki a mi kajánkból. Bármilyen egyszerű is az. Hogy mégis egyen azért főttet, hazait is. Bár tojást, lecsót, rizset, csirkemellet szósszal, levesport bármikor tud főzni már...:)) Van, hogy párnapos kajákból 1-1 adagnyit majd' minden napról el tudok neki tenni, akár úgy is, hogy lefagyasztom. Ráfér a segítség, mint bármelyikőnkre is ráfér, sajnos... és azzal segítünk a másiknak, amivel csak tudunk.
Később elmondta, hogy azért volt olyan rezignált, mert hazaérve munkából ledőlt (délelőttös műszak után mindig kivan), és röpke alvásából egy csengetés ébresztette. Ő kiment, és hát... egy csont-bőr néni állt az ajtó előtt, aki lesütött szemmel, szégyenlősen rebegve kérdezte, hogy nincs-e valami ennivalója...! Dani maga is vásárlás előtt volt, mutatta az előszobai hűtőt, hogy egy fél doboz teje van összesen... se kenyér, se semmi... Szóval ez az eset eleve megalapozta a hangulatát. Mint ahogy minden érzékenyebb -- és főként érintettebb -- emberét is! Ebből már következett az a gondolatmenet is, hogy mit tudna tenni, hogyan is tudna segíteni, hiszen most is pl. 73 ezer Ft-ot kaptak kézhez ő és csoporttársai. Három műszakban! Mert hogy most kevés volt a túlóra!
És mindemellett örüljön maximálisan, hogy VAN állása, és reménykedjen mindörökké, hogy hátha nem rúgják ki!
Ide jutottunk... ez borzasztó...:(
És ha belegondolunk, ő ebből a 73-ból az igen kemény illetékrészlettel együtt majd' 60-at befizet a garzon fenntartásával... az összes többi, akár szinte mind az egész 13 ezer... marad ÉLNI!


Na mindegy, ha nem mélyedünk bele ezekbe a gondolatokba -- melyek mellett, hiába, ugyanolyan tehetetlenek maradunk és nem tudunk rajtuk változtatni --, ettől függetlenül jól telt ez a délután, örültem a fogkrémnek, Bencus fogadtatásának, a fagyizásnak, meg úgy egyáltalán annak a véletlennek, hogy így mind a négyen összetalálkoztunk spontán... a gyerekeim, az unokám és én.

2013. május 8., szerda

Fóbia és aloés fogkrém

Egyre húzom-halasztom mindig a (nem reumás) állandó gyóccereim kiíratását. Szóval ha olyanok fogynak el előbb, melyek recept nélkül is kaphatók vagy helyettesíthetők olyannal, addig nem megyek kiíratni, inkább megveszem, ami megvehető. De ha már a leg- és főgyógyszerekről van szó, akkor muszáj.
Gondolkoztam, miért is van ez így, hiszen jó 20 éve kell járnom szívgyóccereket kiíratnom, és munka után is mindig gond nélkül megtettem. Akkor most miért nem akaródzik? Hát persze, hiába vagyok munkanélküli, mióta messzebbre és kényelmetlenebb helyre költöztek a háziorvosok, még annyira sem akaródzik...
Tudom, hogy fóbiáim vannak. Többek között ablaktalan, bezárt helyiségben, sok ember között pánik tör rám... Itt most nem akarom ezt részletezni, de az eshetőségtől is kiráz a hideg.
És sokan tudják ismerőseim közül, hogy velem csak úgy lehet moziba, koncertre, színházba stb. menni, ha SZÉLEN ülhetek. Ha középre kell beülnöm egy sorba, hát lefövök, heves szívdobogás ural végig, és nem is tudok a műsorra figyelni! De a buszon is inkább állok, mintsem a belső ülésre üljek, amikor mellém tanyázhat valaki -- bár ez nem olyan vészes, mint azok a helyek, melyek csendesek, ablaktalanok, zárt ajtósok...
Tudom, ezek már nem kívánságműsorok, és nem is szokott látszani rajtam, elfogadom, mert mi mást tehetnék, uralkodom magamon a végtelenségig még akkor is, ha sikítanék; szóval befogom, de pl. liftben is és vonatülésen is fényévekkel jobban szeretek egyedül utazni, mint idegenekkel. Számtalanszor volt és van, hogy inkább gyalog indulok neki a lépcsőknek, ha már idegenek is liftre várnak. Utcán és nyílt tereken ez nem áll fent, többnyire nem izgat a dolog jobban, mint bárki mást, de zárt tereken nagyon is meghatározza mentális állapotomat.
A régi helyen pont a folyosó legvégén volt az én orvosom, s azon a részen nyitható ablakok is voltak... és összességében az egy komplex rendelőintézetnek épült, a lakótelep közepén, laborral, másik szárnyon gyermekorvosi rendelőkkel, pont arra a célra. A felnőttrészen volt vagy 8 rendelő, egyetlen nagy, tágas, hosszú térben, ahol állandó volt a zsibongás, és tér is volt elég még akkor is, ha a helyiség közepét végig két egymásnak háttal állított széksor uralta. Ha egy rendelő előtt már nem volt ülőhely, ácsorogni is lehetett rendelőnként több embernek is egyszerre anélkül, hogy egymás aurájába érnénk; s ez nagyon sokat jelent a fóbiás embernek!
A jelenlegi hely egy panelház földszintjét foglalja el, melyekben így-úgy alakítottak néhány rendelőt. Abban a lerekesztett, szobányi hátsó helyiségben, mely két orvos várója is egyben, nincs ablak, nincs semmi zaj, áll a levegő, csak várni, várni kell... hát ez nem annyira vágyaim tárgya.
Na mindegy, ha menni kell, menni kell. Majd' 2 hónappal így is túlhúztam úgy, hogy meg kellett vennem a meglévők mellé a nappali nyugtatót és az ASA protectet.
Ügyesen céloztam, mert hurrá, én voltam egyedül egy délelőtti rendelés közepe tájt. De ez csalóka öröm volt, mert ettől függetlenül bő félórába telt, mire végre-valahára kijött... egy orvoslátogató. Hogy ezeket mindig ki tudom fogni! Közben persze gyűltek is utánam emberek... és végig feszült volt minden izmom, hogy bármikor felugorhassak, ha jön a pánik.
Csak 3 havi gyógyszert írattam, tehát viszonylag hamar kint voltam, miután végre bejutottam.

Aztán, ha már azon a részen voltam, ahol ritkán járok a lakótelepen, eszembe jutott, hogy itt van az a gyógynövénybolt is, ahonnan anno keresztanyám vásárolta az aloés cuccait és egyéb gyógynövényes dolgait, a tulajhölggyel évekig telefonkapcsolatban állt, és többek közt élete utolsó éveiben neki köszönhettem, hogy a 2001 óta megszokott aloés fogkrémemet megkaphattam. Eleinte kolléganőm által jutottam hozzá, de úgy 2008 óta már csak ezen a módon. Mindegy, állítom és meggyőződésem, hogy szerintem a 2011-es felsőfogsor-generálozás azért nem 10 évvel korábban kellett lejátszódjon, mert aloés fogkrémet használtam. Ez nem rögeszme: fizikailag éreztem, mennyire más ez, mennyire pozitív és hatékony. Valahogy stabilabbá váltak fogaim, ennyi idő alatt nem történt további leépülés, és az ínysorvadásom is stagnált, sőt, mintha javult volna! Ha éreztem az ínygyulladást, elég volt 1-2 napig ezzel a fogkrémmel naponta többször erősen bemasszírozni az ínyem. De ínygyulladásom szinte alig volt ezen időszak alatt, ellentétben az előző évtizedekben megszokottakkal, amikor is egyik érte a másikat!
Vagy például: amikor sor került a generálra, a lecsiszolt nyolc fog és a közben sérült íny is eléggé megkínzott... volna, ha nincs az aloés fogkrém. Azzal kenegettem, plusz hozzásegítettem az aloé vera sprayvel az ínyemre, és megszűnt a sajgás, a fájdalom, sőt, saccperkábé 30 óra alatt globalice levonult a csiszolás utáni komplett ínygyulladás is. Amit, mondom, "előző életemben" már megtapasztaltam, hogy mi procedúra és mennyi idő lett volna, ha egyáltalán...


És bizony, keresztanyám másfél éve... nincs. Az utolsó akkori fogkrémem még kitartott egy darabig (nagyon megtanultam takarékoskodni ám azzal a fogkrémmel, és ez nem fogmosási ritkulást jelentett:)), azután 1 éve mással mosok fogat, és bár fogkrémválasztásnál nem olcsóságra megyek, sőt; de akkor is... szóval ég és föld. Régen és nagyon hiányzott a Forever! Ha normális bérem lenne -- normális???, szóval bérem lenne egyáltalán! --, nyilván rég felkutattam volna személyesen ezt a kapcsolatát nagynénémnek vagy valami mást, de így...? Belém rögződött, hogy meddig nyújtózkodhatok: semeddig; s hogy aki nem dolgozik, ne használjon aloés fogkrémet... szólt az ítélet saját kútfőből.

Ennyi előzetes és bő egy év kínlódás másféle, állítólag fogkrémmel elég volt hozzá, hogy bemenjek abba a gyógynövényüzletbe. Már annak is örültem, hogy megvan, nem költözött el, nem váltott profilt... hiszen manapság jó, ha félévig kitart egy-egy üzlet.
Elmondtam, mi bajom van, ki is járt hozzá évekig és biztosította többek között az én fogkrémigényemet stb., és a hölgy nem lepődött meg. Sőt, jelezte, hogy holnapra meglesz a fogkrém, erre tudnék-e járni? Óóóóó, mondom, hogyne tudnék erre járni, akár négykézláb is.:) (Na jó, ezt nem mondtam; de már szinte éreztem, hogy ha arra gondolok: holnap este már aloés fogkrémmel kényeztetem a fogaimat, milyen príma jó lesz nekünk! Mármint nekem és a fogaimnak!:)) Hurrá és éljen.:)

2013. május 7., kedd

Gépügyek és találkozás

Sajnos, sokat szenvedek a gépemmel, amit pedig István úgy rendbe vágott múlt év november utolsó és december első napján, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, 2 hónapig olyan szuper volt, hogy életemben nem dolgoztam ilyenen.
Aztán sajnos, úgy február körül jött az a memóriaprobléma, ami villámcsapásként ért -- persze arra, hogy memória, hetek kínlódásai után, kizárásos alapon jöttünk rá, és ehhez az a kísérletezés vezetett, amit nekem kellett megoldani --,  és azóta nincs megállás, folyton van valami gond a géppel. Ráadásul olyasmi, melyeknek István sem tudja a megoldását, csak találgatni lehet. Pedig rengeteget dolgozik az ügyön, és az sem mellékes körülmény, hogy el tudja a gépemet érni, így nagyon sok kisebb program, elmászott beállítás, dolgok újratelepítése, gépi ellenőrzés-átnézés lehetséges a távelérés által. Ez mind nagyon jó, de ettől sajnos, a gép továbbra is gáz. Amikor kivettem az egyik memóriát kísérletképpen, hogy felváltva nézzem meg, hogy reagál a gép, mákom volt, mert a kivett memória után ment a gép, mint a huzat. A másikkal, mert lényegében kettő helyett egy is elég. Pedig ezeket újonnan vette István...
Pár hétig megint semmi gond nem volt vele. Majd újra kezdődött a szórakozás: egyszer csak "úgy ébredtem", hogy nem tudok belépni a rendszerbe. Odáig sem, hogy a Windows elinduljon! Keményen ám, mert innentől kezdve soha nem indult simán. Már több mint egy hónapja azt játszom, hogy mindenféle variációval próbáltam kicselezni, persze a tanácsok alapján, és rövidebb-hosszabb idő után sikerült is bejutnom, s olyankor az első hetekben napközben már semmi gond nem volt. Tehát reggelente fél óra tökölés, de utána egész nap oké.
Már ezzel is kiegyeztem volna, habár ez sem normális. Mikor egyre nehezebb volt a bejutás reggelente, akkor... egyszerűen nem kapcsoltam ki. Szilvi úgy tudott netezni, míg Pesten voltam, hogy azalatt nem volt kikapcsolva, csak mindenből kilépett és monitor kikapcsolása után másnap simán ment minden. De ami lehet még rosszabb, az lesz is.
Mikor ui. elmentünk Hajdúböszörménybe, akkor nem hagyhattuk bekapcsolva egész nap, őrizetlenül! Tehát kikapcsoltam.
No, innentől képtelen voltam bemenni, mert a sok újraindítgatás után -- minek folytán feszt azt írja ki, hogy nem tud a Windows indulni, mert ilyen-olyan fájl meghibásodott, próbálkozzam rendszerlemezzel helyreállítani, ez-az-amaz, néha logikátlan ötletek alapján való ténykedések, melyek vagy bejönnek, vagy sem -- már ha egyáltalán újraindult volna is a nyüstölés után, nevet és jelszót kért, amit természetesen nem fogadott el, tehát itt volt a vége. A Linuxszal ment vagy 1-2 napig, habár az nekem sokkal kényelmetlenebb kezelésű, főleg a képek szempontjából, s inkább csak vésztartalék -- de hamarosan ott is elkezdődött a tiltakozás, se ez, se az nem tetszett neki, hamarosan oda sem engedett be. Szóval belefáradtam, s egy álló hétig be sem kapcsoltam a gépet. Az, hogy egyik oprendszer sem enged be semmiképpen, tök felesleges lett volna a bekapcsolás. Hozzá lehet szokni ahhoz is, hogy nincs gép, bár baromira zokon tud esni eleinte. Főleg, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, mivel lassan már két éve az újságot is lemondtam.
Úgyhogy István, szegény, mi mást tehetett, mint eljött 2-3-ára, mert akkor még úgy gondoltuk, hogy valószínűleg a sok gyötrés következtében tényleg megsérült a Windows s ennek kapcsán sok más is, és egy újrahúzás kell neki.

István jött 2-án és 3-án ment, és már olyan profi módon telepít, húz újra egy gépet, hogy gyakorlatilag fél nap is elég hozzá, a második nap már csak a segédprogramok és egyéb simítgatások vannak hátra. Tényleg mindent megtett, hogy jó legyen, neki legalább annyira rossz, amikor nekem nincs gépem, és szegénynek mint "rendszergazdámnak" se esik jól, hogy nincs sikerélménye a gépemmel. Holott a vinyón kívül már minden ki volt benne cserélve! Éppen ezért jutottunk mostanra oda, hogy most már más tényleg nincs hátra, lehet, hogy a vinyó döglődik, és azért szarakodik folyton. De az is lehet, hogy halmozott a probléma. A jelenlegi újraindulások ui. kísértetiesen emlékeztetnek a memóriaproblémákra... meg a panelek, hogy ilyen-olyan végzetes hiba, és tájékoztassam a Microsoftot...
Az újrahúzás után még csak az illendőség kedvéért sem tett úgy, mintha működne legalább addig, míg a "szerelő" elmegy, ugye, hanem a "szerelő" is azonnal észlelhette, hogy hiába minden: nem indul simán.
István kidolgozott nekem pár manővert, amikkel szórakozhatok 5-10-20 perceket, fél-egy órákat, míg valami véletlen csoda folytán odáig fajulok, hogy beenged a rendszer! Ha be tudok menni, akkor már nagy a valószínűsége, hogy valameddig bent tudok lenni, optimális esetben akár egész nap is működik.

Szombaton éjszaka, gondoltam, nem kapcsolom ki, csak kimegyek mindenből, és a monitort kapcsolom ki. Na persze, hogy az Isten sem akarta, hogy így legyen: éjfél előtt épp a kádban ültem, mikor áramszünet lett! Jó ideig eltartott, mire összeszedtem magam a vaksötétben, és konstatáltam, hogy nem, á, nem a fürdőszobai izzó égett ki, de nem is a lakásbiztosíték ment ki, hanem a fél lakótelepen tök setít van! Egy óra múlva még fent voltam, de nem jött vissza az áram... Így aztán természetes, hogy vasárnap este kezdődött elölről a kínlódás, hosszabban, mint valaha! (Azért csak este, mert napközben most nem értem rá gépnél ülni, többek között anyámnál voltam.) 24-ig számoltam a belépési próbálkozásokat, ebből 3-szor nézett ki úgy, hogy na! végre... talán... és hurrá, beléptem!, mikor ugyanazzal a ritmussal folyton, de állandóan újraindította saját magát. Ez ment 1 óra 25 percig! Már azon voltam, hogy letojom, és megyek hímezni vagy olvasni, mert ez így nekem nem buli.
Tegnap Szilvi ült itt délután (a déli óráktól 4-ig van az ő gépi ideje, utána megy Bencusért), és a gép fogta, újraindította magát. Mivel Szilvi nincs kioktatva, hogy menjen be a BIOS-ba, mikor és hol kell a DEL-t, F8-at vagy F11-et nyomogatni, ezért megörült, hogy egyáltalán eljutott a gép odáig, hogy felkínálta a kiválasztandókat, így aztán be tudott menni a Linuxba. Úgyhogy tegnap, míg gépezés volt, addig linuxoztunk. Éjjelre nem mertem kikapcsolni... István sem Krőzus, hogy hetente járkáljon Pestről a gépemmel szórakozni, úgyhogy most valószínűleg jó ideig együtt kell élni a gép "kellemetlenségeivel"... Gondoltam, reggel megtakarékoskodok 1 óra kínlódást, és folytatom akkor hát Linuxszal.
De ő, mármint a gép, nem így gondolta. Semmibe nem léphettem be, mert rögtön közölte, hogy nem nyitja meg, mert szerinte az már nyitva van. Ezt jó néhány programmal végigjátszottam vele, feszt ugatírozott, úgyhogy muszáj volt mégiscsak újraindítani, magyarul ugyanúgy a vakok javára maradt bekapcsolva éjszakára, mint akkor, amikor áramszünet lett!
De oldalakat tudnék írni, olyan változatos dolgokat produkál. 
Áááááááááááááááááááááá...

* * * * * * *

Mindegy, azért megállapodtunk, hogy megpróbáljuk az egész sikertelen géphistória ellenére a dolog jó oldalát nézni. Azt, ami pozitív volt ebben a két napban.
Bár nem hiányzott most a pénzköltés, hiszen túlélési fázisban vagyunk és minden számít, de ugye, mégiscsak találkoztunk soron kívül, és a gépezéssel szimbiózisban, de mégiscsak együtt töltöttünk 2 napot. Az állomásról idefelé reggeliztünk a Mekiben, virágzó fákat és oroszlános kopogtatót, kaputámaszt fotóztam, majd a Tescóban vettünk jópár adag kaját, hogy a közben kialakult dögmelegben ne kelljen főzni és fűteni a konyhát.
És mivel szigorúan megesketve egymást megállapodtunk, hogy szó sem lehet semmiféle ajándékról és ezt most baromira tényleg be is tartjuk, így csupán tényleg csak 5 házilag készített dvd-t, egy Nici oroszlánt és világítós betűmatricaszettet kaptam a lekopott billentyűzetemre, amit azonnal fel is ragasztgattam, hiszen István is, Szilvi is nézi a betűket; és én is tényleg csak egy rajzot készítettem lila keretes képtartóba rakva és Kinder csokival kiegészítve, valamint Szilvi is, én is két tálba készítettük ki számára a nekiszánt kimaradt húsvéti nyúl- és tojásállományt... mivel tudjuk, István kapacitása csokifalásilag az egeket verdesi...

2013. május 5., vasárnap

Anyák napján


Ez a nap az anyák köszöntése jegyében telt...

Először is a reggeli mise végén közösségünk kisebb-nagyobb gyermekcsoportjai készültek szép, megható kis műsorral minden jelenlévő anya és nagyanya számára, kifelé menet pedig a ministránsfiúk osztottak minden illetékes számára egy szál virágot, amit én tubakatinak ismerek száz éve, még nagyanyám által.

Anyukámmal konkrétumot nem beszéltünk meg, de anyák napján nem feltétlenül meghívás következtében emlékezik meg az ember. Már becsomagoltam hat darab olyan, általa egészen biztosan kedvelt könyvet, melyet még direkt az ő számára, bőven dolgozós időmben vettem, csak mindig tolódott, mert adódott valami fontosabb ajándékoznivaló, aztán meg elfelejtődött. Nemrég bukkantam rájuk, és megörültem az alkalomnak -- anyukám imád olvasni, és mindig könyvhiányban szenved. Jelentős könyvtárát már isten tudja, hányszor olvasta végig! Melléraktam egy kávét is, merthogy az mindig jól jön, és különben is, virág helyett...


Először telefonon csevegtünk anyámmal, majd megegyeztünk, hogy nemsokára indulok. Mivel Szilvi nem számított tuti programra, hogy biztosan megyünk-e és más itthoni teendőket tervezett be, megkérdeztem Bencust, jön-e velem. Bencus hatalmas lelkesedéssel bólogatott és noszogtatta az anyját, hogy siessen ruhát kitenni és összepakolni számára, szóval olyan gyorsan elkészült, hogy csak lestem! Én is roppant hamar elkészülök általában, így meg pláne, hogy reggel már egyszer jártam kint, de Bencust nem tudtam megelőzni: felöltözve, pisilve, hátizsákkal a hátán türelmetlenkedett, hogy menjünk már. A motorról nem lehetett lebeszélni, valahogy neki a Mamuhoz való menés a motort is jelenti, pedig szerintem már kinőtte... úgyhogy motorral tetézve indultunk a félórás gyalogútnak.


Mint mindig, most is jólesett a vén, viseltes, lommal telt szülői házunkban töltött idő, ahonnan anyukámat hat lóval sem lehetett hozzánk közelebb, egy kényelmesebb lakásba kiköltöztetni annak ellenére sem, hogy igen korán, 52 évesen egyedül maradt. Mindig, minden tárgyról egy csomó régi emlék jut eszembe, és igazából a lélek szemei ezek, melyekkel ilyenkor nosztalgiázva nézek mindenre.
Anyukám nagyon örült a könyveknek, az ott töltött idő alatt meg is jegyezte párszor, hogy alig várja, hogy olvasson. Végre nem huszadjára fog elkezdeni olvasni egy könyvet.


Bencussal ebédeltünk, igen elégedetten konstatáltam, hogy a gyermek is rendesen evett. Egy szavamra megkóstolt és jóízűen evett olyanokat is, amiket amúgy zsigerből elutasít. Alapjában véve majdnem 7 órát volt a felügyeletemre bízva, és meglepetésemre semmi kifogásom nem lehetett vele kapcsolatban, pedig azért volt bennem némi aggodalom. Egy éve még nem biztos, hogy ennyi időre bevállaltam volna, pláne önként!, hiszen néha elég hisztis, nyűglődős és nehezen kezelhető gyerek volt. Szóval nem biztos, hogy kockáztattam volna az égést és a tehetetlenség érzését, kivált nem az utcán, vagy az idős dédit jutalmazva vele... Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól kijöttünk Bencus és én kettesben, ennyi ideig.


Megkockáztatom, hogy jobban hallgatott és figyelt rám, mint az anyjára, pedig egyáltalán nem játszom a szigorú nagyit, sőt, nagyon jókat szoktunk szórakozni. Bencusnak remek érzéke van a humor iránt, én meg élvezem ezt kihasználni. Így kölcsönös a jó érzés.:)
Ugyanakkor az is biztonságot adott, hogy úgy éreztem, tök természetesen jön minden, mintha most lett volna, hogy kisgyerekes anya voltam. Mintha soha nem estem volna ki abból, hogyan kell egy gyerekre órákig egyedül, felelősséggel és "hasznosan", nem untatóan felügyelni. Az is aranyos, hogy az utcán, sokszor bizonyítottan és láthatóan bárki azt gondolja, hogy mi anya és gyermeke vagyunk. Csak akkor gondolkodnak el, ha a tényleges anyuka is ott van, ellenben ha csak én vagyok a gyerekkel, egyértelműen az anyjának néznek. Maga Szilvi is, meg más rokonok, ismerősök is mondják, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy szokványos nagyanyának ki kell nézni, semmi nem olyan rajtam... hálisten, legalább ennyi legyen.:)


Aztán folyamatosan érkeztek: kisebbik unokahúgom, Szilvi Mollyval, majd Dani biciklivel. Ők is köszönteni jöttek.
Molly feldobta az amúgy is jó hangulatot, rengeteget futkározott, vidáman rohangált a roppant csinos és ápolt, szinte bordó színű "írszvetter"...:)) És hát Bencusnak sem kellett több! Ebéd utántól kezdve állandóan ki kellett vele menni -- még nem tart ott, hogy egyedül menjen ki és eljátsszon, hiszen nem olyan sokszor járt még itt és bár ismer mindenkit, de elég félénk, szégyellős eleinte. Úgyhogy most én mint anyapótló nagyi és jelenlegi biztonság, kellett hogy asszisztáljak mellette, akárhova akart menni. Így az udvaron rohangált Mollyval, Bencus boldogan dobálta az ebnek annak kötélcsomóját és labdáját, Molly meg készségesen rohant vele vissza. Gazdája konstatálta, milyen jól kezeli Molly a gyerekeket -- mint mondta, nem nagyon volt tapasztalata ez irányban, viszont tény, hogy Molly járt kutyaiskolába, unokahúgom terápiás kutyaként is képeztette, jó eredményekkel hordja kiállításokra -- szóval tényleg okos kutya.


Anyukám sorban "megetetett" mindenkit, majd csörögesütésbe kezdett, mert azt mindenki imádja, közben sokat beszélgettünk mindnyájan, mindenféléről.


Szinte óránként bejártuk elsősorban Bencussal és Mollyval a kertet, mely most szép és rendezett, hiszen anyukám segítője, Etelka és jelenlévő unokahúgom ásták és gereblyézték fel, s ezután még abszolút nem volt ideje elgazosodni. Fotóztam mindent, amit csak lehetett, anyám fehér orgonájáról csak superlativusokban lehet beszélni, gyönyörű a gyöngyvirág (szedtünk is Bencussal az anyjának egy csokrot!), és ilyen volt a tulipánsereglete is, csak az már jórészt elnyílott.


Fél 7 körül elbúcsúztunk és kezdtünk hazafelé szállingózni. Köztünk egyébként nincs normális tömegközlekedés, mindig gyalog megyek, hisz légvonalban csak fél óra séta az út. Illetve úgy van, hogy anyám utcája ellenkező végénél van buszmegálló és félóránként megy busz, de csak a lakótelep sarkáig 1 megállót tudnánk menni, s vagy utána az út nagyobb részét ugyanúgy végiggyalogolni, vagy egy másik megállónál megvárni egy másik buszt és azzal is menni egy megállót, majd szintén begyalogolni a lakótelepen majdnem a túloldalra... Úgyhogy mindenképp körülményes, én inkább választom a gyaloglást. De mondjuk, egy estére alvás nélkül fáradt ötévessel már lehetnek gondok.

 

Anyukám minden tiltakozásom dacára ragaszkodott ahhoz, hogy -- mivel Bencus nem aludt és tutira jól kifáradt a sok, szabad levegőn való rohangálás után -- taxival menjünk, és mindenképpen beszállt a költség nagyjába, így hívtam egy taxit. A taxis barátságosan beszélgetett velünk, kérdezte, hogy mamánál voltunk? Persze, anyák napja, meg hát nyilván elfáradt az unoka...:) Nem világosítottam fel, hogy á, a mama én vagyok, és dédinél voltunk.:)))
Seperc alatt hazaértünk. Otthon áradoztunk Bencussal az anyjának, hogy milyen jó volt a nap, én meg külön, hogy milyen jól viselkedett Bencus. Közben egy fél szavamból értett Bence, mikor kezébe nyomtam a gyöngyvirágcsokrot -- hiszen már virágszedés közben megbeszéltük. Vitte és felköszöntötte az anyját.:)


Aztán még feljött Dani, aki közben hazaért biciklivel, és gyerekeim engem is felköszöntöttek.
Danitól cicás nyári pizsamát, Szilvitől-Bencétől bocis pólóruhát és sok édességet kaptam.
Szép emlékű nap ez is -- mikor a fotókat gépi viszontagságok előtt-között-után dolgoztam felfele, nagyon jólesett visszaemlékezni.