Búcsú Jucikától

Sajnos, kevesebb mint 2 hét alatt ma már a 3. temetésen vettem részt. Ez régebben jó 10 éves átlag volt...:(
Remélem, nem lesz ez mindig így ezentúl.

Akit temettek ma, gyerekkorom fontos része volt. Már óvodába is együtt jártunk, emlékszem, első nap miben volt: bordó bemelegítőben, fehér köténnyel.:) Akkoriban ez konszolidált ovis öltözék volt. Ő pedig csendes, szelíd, halk, nyugodt kislányként üldögélt egy padon, s mosolyogva nézte, amint én egy gumicicát dobálgatok a magasba, hogy elkaphassam. Szinte idősebbnek éreztem őt, amikor azt mondta, hogy úgysem kapom el mindig... én csak nevettem...
Aztán együtt jártunk általánosba, s itt kezdődött évekig tartó nagy barátságunk. Büszkén vallottuk, hogy mi vagyunk a világon a legjobb barátnők. Legjobb tanulók voltunk, és azért felnőtt fejjel visszagondolva titkon mindig volt köztünk némi jóindulatú rivalizálás.
Rendszeresen jártunk egymáshoz hétvégeken. Egyik vasárnap ő, másik vasárnap én. Szünidőkben is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot: korunkhoz képest igencsak nagyobbakhoz illő programokat szerveztünk: nemcsak pletyók vagy játszóterezés szintjén, hanem elmentünk múzeumba, hegedülni tanítottam, mindegyikünk füzet formájában megcsinálta a saját olvasmányai ajánlóját, melybe bevezettük saját könyveinket, megfogalmazva a könyv tartalmát, úgymond, kedvet csinálva hozzá a másiknak. Ezt az olvasási ajánlófüzetet odaadtuk a másiknak, és gyakorlatilag könyvtárba jártunk a másikhoz. Kölcsönadtuk a másiknak azt a könyvet, amelyet az kinézett az ajánlóból. Ha végzett, visszaadta és kérte a következőt -- s mindezt kölcsönösen.

Egyéb nyári programokat is csináltunk: pl. elmentünk sétálni a régi, használaton kívüli Hatvan utcai kerti temetőbe... nem féltünk és nem is lett semmi bajunk. Meg elmentünk a tőlünk nem messze lévő, akkor hatalmasnak tűnő legelőre, mely mai napra már be van építve, de akkor maga a kis-Hortobágy volt nekünk, tehenekkel, libákkal, ahol szabadon lehetett labdázni, mezei virágcsokrot szedni, tollasozni, télen meg csúszkálni a jégen.
Mindketten zenéltünk (ő egyébként zongorázni tanult), mindketten énekeltünk énekkarban (én alt voltam, ő szoprán), mindketten rengeteget olvastunk, mindketten kiemelten jól rajzoltunk. Egyidőben jártunk hittanra és elsőáldoztunk abban a korban, mikor ezt "nem volt szabad", és csak mi tudtuk, hogy tök véletlenül ő is, én is... csak máshol, kis időeltéréssel. Az osztály legnagyobb része református volt amúgy...
Egyszer, szülői munkahelyek alapján ugyanabba a SZOT Gyermeküdülőbe kerültünk nyáron, 2 hétre, pedig a szüleink egyáltalán nem dolgoztak egy helyen, és hogy pont ugyanarra a turnusra jött ez össze, ez is abszolút megbeszélés nélkül, véletlenszerűen történt. Ez Tóalmáson volt... az ottani kastélyban laktunk.
Emlékszem, egyik alkalommal Ki mit tud?-ot rendeztek, ahol mindenkinek kötelező volt fellépni!Jelzem, ezt a fajtát én mindig szívből utáltam. Miért kötelezik az embert (gyereket pláne!), hogy adjon elő valamit, ha kell, ha nem? Szünidőben az ember gyereke pláne nem arra készül, hogy okvetlen kész színdarabokkal, bűvészmutatványokkal, komplett zeneművekkel vagy énekrepertoárral készülhessen egy gyermeküdülőbe, mert ott fel kell lépni! Esze ágában sem lesz! Ha előre tudja az ember, hogy márpedig ilyen várható, garantálom, sokan el sem mennek, tiltakoznak, ha a szülők igényelnék számukra a gyermeküdültetést...
Nem mindenki van odáig a szereplésért, még akkor sem, ha tehetséges valamiből. Sőt. Tapasztalataim azóta is azt mutatják, hogy nem sok köze van a két dolognak egymáshoz! A tehetség nem egyenlő szereplési vággyal, rohadtul nem. Aki meg nem az, sőt, tudni kell azért, hogy ezeket a táborokat ugyanúgy igénybe vették a kitűnők, mint az épp meg nem bukottak is... az átlag: egy csomó közepes képességű gyerek. Milyen jogon követelnek tőle produkciót? Mennyire használ a gyerek önbizalmának az, ha olyasmire kényszerítik, amit nem tud, nem mer, nem akar? Hiszen úgy általában benne van mindenkiben, hogy félünk a megaláztatástól. Attól, hogy kiröhögnek. És ha valaki nem zseni, akkor most kénytelen, hogy kitegye magát ennek? És ha merünk nemet mondani, vajon mi lett volna a szankció?
Szóval sem Jucika, sem én nem voltunk oda az ilyesmiért. Annak ellenére, hogy sokszor felléptünk énekkarral, zenei tanulmányaink miatt növendékhangversenyeken stb., de az más volt, azokban a közegekben minden gyerek azt csinálta, valamit tudnia kellett. Az muszáj volt, az előírás volt, azt tanultuk, tehát a külvilág felé is bemutatási kötelezettséggel tartozott az iskola, a tanáraink és mi is. De itt szinte rosszul voltunk, mikor megtudtuk, hogy nyári szünidőben, ahol egy csomó vadidegen gyerek és nevelő van, nem is ismerhetnek bennünket, ám NINCS mese, tényleg MINDENKINEK ki kell állni több száz ember elé, akkor is, ha csak a Bújj, bújj, zöld ágat énekli el...
Ráadásul több "produkcióval" kellett készülni! Így aztán elővettük az énekkari repertoárt (ötödik osztály után voltunk ekkor), és mivel ő szoprán volt, én meg alt, hát valamit produkáltunk és túlestünk rajta. Együtt ketten könnyebb volt. Az eredményre nem emlékszem, csak arra, hogy egész nap tartott a Ki mit tud, és csak az volt a lényeg, hogy túléltük. Nem is tudom, mi lett volna, ha mondjuk, véletlenül nem ide küldenek üdülni ugyanabban a turnusban mindkettőnket. Egyedül én baromira nemigen álltam volna ki, bár engedelmes gyerek voltam mindig -- ha kell, hát kell, bármennyire utálom is, így voltam életemben elég sok mindennel. És ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy egyszer ennek is majdcsak vége lesz...
Jucika azt mondta, fordított esetben ő sem. De ha mondjuk, büntetéssel járt volna az ügy vagy hasonló, akkor mégiscsak kiállt volna és elmondta volna József Attila Mama című versét, oszt passz, osszák be...

Én egyébként az általános iskolai nyarak nagy részét Füzesgyarmaton, anyai nagyszüleimnél töltöttem, de ez idők alatt is rendszeresen leveleztünk. Nyilván postai úton, kézzel írva, bélyeg-boríték ésatöbbi! Felgyalogolni a "faluba" a postára, feladni... és ahogy egyikünk megkapta, annak akkor az volt a nap fénypontja, és alig várta, hogy válaszoljon postafordultával, minél hamarabb a másiknak! Furcsállná bárki, hogy milyenek voltak a mi leveleink a maiakhoz képest. Hiszen még a tévé is kezdeti stádiumban járt, és azt az egy csatornát is jól beosztották esti pár órára, hétfőn meg még adás sem volt... sőt, akkor még komolyan vették a szülők és nagyszülők, hogy az este 20.20-kor kezdődő filmet nekünk nem igazán lehetett megnézni!:))
Nem divatról, kényeskedésekről, nem fiúkról, nem durva pletyókról esett bennük szó... hanem a könyvekről, amiket olvastunk, valamint a családbeli történésekről. Ezeken túlesve leginkább több oldalas rejtvénykreálásokkal szórakoztattuk egymást! Úgyhogy pár órányi elfoglaltságot is biztosítottunk a másiknak. A válaszleveleinkben természetesen megírtuk a megoldásokat. Az jó kis fejtörés volt, míg különböző képrejtvényeket, betűrejtvényeket és egyéb feladatokat agyaltunk ki a másik számára, és jó szórakozás volt megfejteni a másikét.
Egyszer vettünk egymásnak egy sétánk végeztével egy-egy ugyanolyan kis műanyag macikabalát. Én egy pirosat neki, ő egy világoskéket nekem. Sokáig, nagyon sokáig meg is volt... aztán a gyerekeim idejében valahol eljátszódott... Egyszer direkt elmentünk 6x9-es (természetesen fekete-fehér) fotót csináltatni magunkról, hogy kicserélhessünk 1-1 darabot, ráírva, hogy "nagyon sok szeretettel legjobb barátnőmnek"...

Egy gimibe mentünk: ő speciális matekszakra, én meg francia tagozatra. Gimi alatt jóban voltunk ugyan, de az, hogy nem voltunk már osztálytársak, másokat is megismertünk, már más barátokat is kegyeinkbe fogadtunk, akik közelebb kerültek hozzánk. De ott is egyeztek pl. a tornaóráink meg az énekkar.
Érettségi után ő felkerült Pestre tanulni, és innentől kezdve lényegében elvesztettük egymásról a fonalat.
A 25 éves érettségi találkozónkra -- melyet mind a négy negyedikes osztály részére szervezett az iskola -- ő nem jött el, a pesti egyetem után ott is maradt dolgozni, ő ott alapított családot.
Jó pár éve az iwiwen jöttünk össze, tudtam, hogy Gödön él és van egy lánya. Később hallottam, hogy elvált, s hogy ez nagyon megviselte...
Most, váratlan halála alkalmával a lánya kör-e-mailt intézett azokhoz, akiket bármelyik iskolában osztálytársának vélt az internet alapján. Kért bennünket, hogy értesítsünk, akit csak tudunk... hiszen itt, szülővárosában lesz hamvasztás utáni búcsúztatása és temetése.
Így tudtam meg... és azóta sem hevertem ki a tudatot, idő kell a feldolgozásához. Hiába rég nem tartottuk már a régi nagy szoros barátságot, azért maga a tudat, hogy Jucika -- már nincs, az felfoghatatlan. Épp 8 hónappal volt fiatalabb nálam...
Őrület.

Én egyedül egy lelkész osztálytársunkat tudtam értesíteni, s ő jelentkezett is, el is jött. Lényegében más osztálytársat nem is láttunk. Viszont felismertük, és a temetés végével a szétoszláskor meg is szólítottuk volt általános iskolai igazgatónőnket, Éva nénit... s vele elbeszélgettünk.
A római katolikus szertartás rövid volt és nagyon szép. Minden egyes szava helyén volt, odafigyelhető, rendezett, pontos... tökéletesen kiemelve Jucika lényét, azt, ami a lényege volt, rendkívül találóan.
Olyan volt a szertartás is, mint ő maga. A vele született kedvesség, csendesség, szelídség... az a szerénység, ahogy okosságát hordozta s amivel jelentős és felelősségteljes munkahelyet töltött be; az az alázat, ahogy bárkihez, akár a hajléktalanhoz vagy állatokhoz szólt, ahogy tisztelte mindenkiben az embert és nem emelte magát egy szikrányival sem mások fölé; mindenben meglátta a szépet, mindenkiben kereste vagy megtalálta a jót, az apró örömök éltették -- nos hát, ilyen volt Jucika. S ilyen ez a szertartás is.
Nagyon jólesett és kissé kiegyenesítette mostanában zilált lelkivilágomat...
Mit is mondhatnék, ha rá gondolok: értékes, okos, tiszta lelkű és értékrendű, önzetlen, másokat előtérbe helyező, szeretetet és segítséget kérés nélkül adni tudó élet zárult le.
"Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki."