Újmisésünk

Miklós barátunkat minimum 18 éve ismerem.
Előzmények: valamikor egyidőben Danival kezdtek hittanra járni, úgy másodikos korukban, aztán jó ideig tulajdonképpen minden egyszerre történt velük: elsőáldozásuk a Szent Annában a következő évben, azt követő vasárnap elsőáldozásuk a mi Szent Család (akkor még) -kápolnánkban, ünnepeken folyamatos szereplések, utána ministránsfelkészítés és -vizsga -- innentől évekig tartó ministrálás minimum vasárnaponként, hittan, majd ifjúsági hittan, rendszeres misei részvétel, ünnepeken, misztériumjátékokban való szereplés, azokkal nemcsak házi fellépések, hanem a Szent Annában a rászorulók javára rendezett jótékonysági rendezvényen, fiatalkorúak börtönében, terápiás szociális otthonban... a sok kirándulás, a folyamatos ministránspróbák, misztériumjáték-próbák, farsangi nyitótánc (Dani esetében négy alkalommal) és azok próbái, a roráték... a kéthetes római út... a bérmálkozás nyolcadikos korukban. És továbbra is ifjúsági hittan, Dani esetében az ifjúsági zenekari basszusgitározás úgy két évig.
Miklósunk azonban megkapta a hívást is. A Szent József Gimnázium után úgy döntött: tanulmányait az Egri Hittudományi Főiskolán és Papnevelő Intézetben folytatja.
Nem volt könnyű az azóta eltelt időszak, sokszor viaskodott magával, kétségek támadtak benne, de előbb vagy utóbb, mindig a szükséges pillanatban elérkezett a megfelelő jel, a hívás, amikortól tudta, mit kell tennie és mi a feladata.
Most, a viszontagságos tanulói évek (Eger, Vác, Szeged), diakónusszentelés, kispapság után -- mely alatt, ha Miklós itthon volt és szabad ideje volt, a mi templomunkban is sokszor kispapkodott, papi áldással időnként ő tartotta a prédikációkat, részt vett a felajánlásban, áldoztatott. Nagyon kedveltem már akkor is -- és azt hiszem, mondhatom többes számban is, mindnyájan kedveltük --, ha Miklós prédikált. Eleinte szinte hihetetlen volt számomra, hogy az az egykori kicsi, sírós fiúcska így "kinőtte" magát, hogy ilyen tökéletes stílusú, jó felépítésű, szép kiejtésű és orgánumú prédikációkat tud produkálni (bár ez már látszott az ifjúsági szereplésekkor és ministrálások alkalmával is). Most hát -- elérkezett az idő... Miklóst áldozópappá szentelik.

A plébániánkról lehetőség lett volna busszal menni Miklós papszentelésére Szegedre. Szerettem volna menni, de sajnos, jelen helyzetben ez nem jöhetett össze. Azért kerestem-kutattam, és találtam fotókat a delmagyar.hu jóvoltából Miklós és társa papszenteléséről a szegedi dómban.

A felszentelt papok megválaszthatják elsőmiséjük helyszínét. Talán nem meglepő, hogy Miklós Debrecent és azt a templomot-közösséget választotta, ahol, úgymond, tette az első lépéseket, megkapta az indíttatásokat, ahol "felnőtt" és beérett.
Így aztán másnap nálunk nem a szokásos reggel 9-kor volt mise, hanem délután 4-től, hogy Miklós -- tulajdonképpen most már Miklós atya! -- és családja, rokonsága fel tudjon készülni mindennel, és megérkezhessenek időben Szegedről Debrecenbe.

Szándékosan korábban mentem, hogy elsősorban fotózási célok miatt is jó helyem legyen, de már zsúfolásig volt a templom... csak szórványosan lehetett kiszúrni üres helyet. Ráadásul nekem ugye, okvetlenül szélen kell ülnöm, ez nemcsak a fóbiám miatt van így, hanem jelen esetben azért is, hogy esetleg, sose lehet tudni, a fotózás miatt mikor kellene mozdulnom valamerre. Középtájt bal szélen találtam ülőhelyet.
A fotózás meglehetősen korlátozott volt a sok előttem ülő miatt és ráadásul az oltár bal oldalán ülő papok és ministránsok sem voltak láthatók; s ha ült, arról ült pedig Miklós is.

Szép és felemelő volt az egész, úgy a köszöntések, a beszédek, a prédikáció, a sok-sok kölcsönös emlékezés és köszönetnyilvánítás. Mindez a mise keretén kívül-belül egyaránt.

A szertartás hivatalos részének végén újmisés áldásban volt részünk. Először a résztvevő papságnak, szülőknek, rokonságnak egyenként hosszú áldás; majd a közösségnek, négyesével felsorakozva egy rövidebb változat. Megkapva az áldást, itt foghattunk kezet vele és kívánhattuk neki e nehéz, ám szép pályán való elindulásához sok sikert, kitartást, erőt és mindenekfelett Isten áldását.

A templomajtón kilépve ministránsok osztottak mindenkinek egy-egy újmisés emléklapot, ez is nagyon jó érzés volt, az ilyenek apró örömeim közé tartoznak. (Otthon természetesen lefotóztam.)

Ezután az árnyas templomkertben agapé, kis ünneplés volt, jólesett a zöldben egy kis felüdülés, beszélgetés, találkozás azokkal, akikkel a templomban legtöbbször nincs túl sűrűn lehetőség, csak távolról köszönni egymásnak.

Egyik közösségi tagunk szavait idézném, melyet szívből kívánok én is újmisésünknek, s mellyel zárom e blogbejegyzést:

"Uram! A Te szereteted és a rábízottak szeretete kísérje őt egész életében!"