2014. október 31., péntek

Mindenszentek előtt


Mindenszentek előtti délután öcsém felhozott egy rahedli krizantémot, melyet anyám szedett le saját kertjében aznap délelőtt és előző nap este... s kötött 23 csokorba.
Öcsém azt mondta: 4, azaz négy vederben voltak... ám mivel neki csak két keze van, így pont a hasonló esetekre tartogat az autójában hatalmas szatyrokat, így meglepő legózási technikával átpakolta a négy vedernyi virágtartalmat egy hatalmas szütyőbe, melyet valamikor valószínűleg kabátvásárláshoz adtak.



Ezeknek a virágoknak valahogy ki kell bírnia a holnapi temetőig!
Szilvivel egy csomó időt töltöttünk azzal, hogy vederbe és két nagy fazékba állítottuk a társulatot, lehetőleg úgy, hogy a csöbrök alján lévő vízből minden szál kapjon. Tenni is kellett valahova, úgyhogy mikor már nagyjából biztosak voltunk benne, hogy ma már nem fogunk bejárati ajtót nyitni, így belülről az egész ajtó elé strázsaként krizantémokat raktunk. Némi temetőszag árasztotta el a lakást a beérkezésüktől fogva...


Nagyon jól mutatott ez a tumultus, leginkább a rózsaszín tetszett, és az tűnt a legtartósabbnak is.
Természetesen nem tudtunk ellenállni a fotózásnak, s ha már fotó, a Photoscape-pel való kísérletezgetések folytán csináltam pár olyan fotót, melyeken lehetett némi kísérletet folytatni pasztellként, akvarellként, olajfestésként... Felnagyítva egyik-másik tényleg nem tűnik fotónak.
Csak némi érdekesség kedvéért:


Közben egész héten készülődtünk a mindenszentekre. Én csak úgy szokásosan, ám Szilvi, ha valamibe úgy istenigazából beleveti magát, vagy készül valamire, azt teljes gőzzel teszi.
Listát írt, hány sírhoz akarunk menni. Listát írt, miből mennyit kell venni, és a legolcsóbb beszerzési lehetőségeket figyelembe véve a 100-as boltba ment, több fordulóval. Így négyféle mécsesből vett, plusz mellé mindkettőnknek gázgyújtót, ami egyébként emlékeztetett az ezredforduló környéki mobiltelefonokra, csak kisebb változatban.:) Tök jó találmány. Lehet, hogy réges-rég van ilyen, csak én nem tudtam, mert nem foglalkoztam vele -- mindig vittem gyufát, öngyújtót, aztán lehet, hogy eső és szél miatt azt is tök feleslegesen...


Így aztán, ha még a temetői szerszámokat -- kisgereblye, kiskapircs, kisseprű, metszőolló -- figyelembe veszem, és mellé rakunk kést, ollót, újságpapírt, jó sok félbe vágott (szükség)flakont (ahol nem lenne hely a virágunknak, oda magunknak kell "vázáról" gondoskodni), nem félbevágottat locsolás céljából, már egész tekintélyes mennyiségű vinnivaló gyűlt össze, akár csak a 2x2 kezünket nézve is...
Mindenesetre készültünk, az biztos...

Éjfél előtt nem sokkal írt rám Dani a neten, hogy ő is jönne velünk.
Nem mintha nem akartam volna, hogy jöjjön, sőt; de mivel régebben nem mentünk ennyi helyre, mint amennyire most szándékoztunk, plusz nincs hozzászokva esetleg, hogy 12 sírnál teszünk-veszünk, fotózunk, takarítunk, bogarászunk; ezért minden negatívumot felsoroltam, hogy tudjon róla. S ha már lesz elképzelése, mi vár rá, akkor döntse el: tényleg akar-e velünk jönni.
Úgy láttam, nincs, ami eltérítené. Most valahogy úgy döntött, neki is fontos ez a temetőzés.

Egyébként egész kiskoruk óta hordtuk/hordtam őket a temetőbe. Minimum kétszer egy évben, de mindenszentekkor mindenképpen. Egyrészt, hova tettem volna őket, mikor kicsik voltak és én temetőztem? Oké, akkor leginkább még csak két sírhoz jártunk, de az út oda és vissza, s a tömeg már akkor sem volt kispálya; nem beszélve arról, hogy elsején, mindenszentekkor, ha az hétköznapra esett, akkoriban még dolgoztunk, merhogy munkanap volt!!

2014. október 29., szerda

Labor és anyámnál

Korán kellett kelni, mert éhgyomri laborvizsgálatra volt ma időpontom. Szerencsére bár "SZTK"-s a beutaló a reuma jóvoltából, de a központi laborelőjegyzésnél lehetett kérni máshova is azt.
Mindenesetre elég rossz így, nemhogy kávé, de egy korty tea, víz, netán gyógyszerek nélkül kimenni a házból. A labor másik részét megoldom "vitt anyaggal", hiszen úgyis elvileg az első pislantyúból kell produkálni. Oké, hogy étlen-szomjan kell megjelenni, de azt nem várhatja senki, hogy pisilés nélkül öltözzünk és menjünk laborba, majd csakis ott és akkor, parancsszóra produkáljunk első vizeletet...:)
Még szerencse, mert időponthoz képest majd háromnegyed órával később már be is jutottam... hát addig nem bírtam volna, az tuti.
Meg voltam győződve -- a "reumás" doktornő is azt mondta, hogy ha nem az ottani laborba megyek, akkor nem ő kapja meg a leletet, azt nekem kell elhozni --, hogy másnap nekem kell jönni a leletért, de még jó, hogy rákérdeztem a végén, hogy mi is van ezzel. Kissé gyanús volt, hogy nem szól senki semmit... így aztán kiderült, hogy nem, nem kell értejönni; a lelet az "SZTK"-ba fog menni.
Miután végeztem, még bekóvályogtam a DM-be utolsó pengőimből almot venni, füvet szedtem Haramiának, és egyelőre végeztem.

Később anyám telefonált, hogy ideje mennem hozzá, hiszen most kivételesen jó sok idő (bő hónap) eltelt, mióta utoljára nála voltam. Hiányzott már, de hát sok minden volt közben amúgy is -- számlaírás, Pest, esőzés --, úgyhogy 1 óra körül elkészültem, összeszedtem 2 nagy táska száraz kenyeret, a befizetett múlt havi csekkjeit, vittem a Pesten vett +4-es szemüveget, Szilvi küldött neki két rejtvényújságot, amilyenfélét anyám nagyon szeret, de csak a Tescóban lehet kapni, úgyhogy Szilvi rá is gondolt, mikor utoljára ott járt; meg egy kosárnyi göngyöleget (dobozok, befőttesüvegek).
Most kicsit durván fel voltam pakolva, úgyhogy útközben nem nagyon győzött semmi olyan látnivaló, amit muszáj lett volna lefotóznom.
Anyám olyan kaját rittyentett össze egy kis fagyasztóból elővett husiból, hogy degeszre zabáltam magam hirtelen... mindig nagyon jólesik nála a kaja...


Folyamatosan dumcsiztunk; hihetetlen, de pár óra sosem elég, hogy kidumáljuk magunkat. Míg én ettem, anyám megpucolta azt a vedernyi sóskát, amit délelőtt szedett le a kertben, direkt nekem... (Volt is nagy öröm másnap, mikor megfőztem -- Szilvi is imádja).
Örült a rejtvényújságoknak, a szemüvegnek. Kipróbálta, és boldog volt, hogy látja az apró betűset vele. 
A kutyus  a szomszédból meg annyit evett egyedül, mohón, mint régen a két kutya együtt...


Anyám konyhafalán lóg egy ezeréves oroszlánképem. Öcsém tinikori ajándéka volt ez részemre valamilyen alkalomra, és valahogy itt maradt! Neki volt abban az időben hobbija, hogy forrasztópákával falemezbe képet égetett, majd lelakkozta, akasztót rakott rá. Nekem oroszlánt csinált, mert már akkor is oroszlánbuzeráns voltam.:) Közben elteltek az évtizedek, és nem volt szívem leemelni anyám konyhafaláról, ha már egyszer oda került... (Az istennek nem bírtam volna róla bevillanás nélküli fotót csinálni, csak ferde szögből...)


És hát természetesen most is végigjártam a kertet, és hihetetlen, de vagy 70 képet csináltam, leginkább a 3-féle apróbb krizantémokról, a lemenő nap fényében...





 






Rengeteg a krizantém, s ezt évtizedeken át anyám mindig kihordta ilyenkor a temetőbe. Mivel én mindig temetőzök mindenszentekkor, így megbeszéltük, hogy leszed egy csomót, és öcsémmel elhozatja és felküldi hozzám. Én meg mindenképp megyek, szét fogom tudni hordani, osztani... pláne, ha Szilvi is jön velem.

Elhoztam a befizetendő csekkjeit, a kiváltandó receptjeit.
A szárazkenyeres kosaram és táskám most sem maradt üresen: hoztam befőtteket, mézes-meggyes süteményt, islert, sóskát, egy sört nekem és egy citronyos sört Szilvinek. Akart még tuszkolni ezt-azt, de nem fogadtam el olyat, amiből tudom, hogy neki is kevés van -- neki is kell főzni, vásárolni, nehogy már pl. tojást adjon, amikor ő is veszi.
Mindig ideges, ha sötétben indulok haza, de ez már akkor is így volt legtöbbször, mikor még 7 óra volt, hogy sötétedett... hát akkor most, mikor még 5 óra sincs, már sötét van...
Érdekes, most hazafelé "fürgébben vánszorogtam", mint idefele. Pedig a cuccom is nehezebb volt. És ez nem csak a sötét miatt eshetett így. Jóval később jutott eszembe az oka: szerintem a 4 kémcső vér levétele is közrejátszott ebben. Anyámnál feltöltődtem, ettem-ittam, jól éreztem és közben össze is szedtem magam. 
Így hazagyalogolva szerencsére most nem felejtettem el felhívni, hogy ne aggódjon, hazaértem.

Cica a sziklán címmel...

No, végre produkáltam egy normálisnak mondható rajzot a digitablettel.
Kb. három napon vettem elő ehhez a rajzhoz. Nyilván nem csináltam egész nap, de össz-vissz nettó egy jó munkanapnyi idő eltelt vele.
A program neve: Artweaver Free.
Ennek az időnek a fele kárba veszett idő volt, ugyanis, könyörgöm: Ctr s, ctr s!!! Mentééééés! Én, akinek ez az elmúlt évtizedek munkásévei alatt tudatos és fontos volt, most miért nem mentek közben, legalább részenként, tagonként, fázisonként; mittomén?
Lényeg, hogy pl. az ég teljes területének szórópisztolyozása háromszor történt meg, pedig nem egyszerű ám kinagyított állapotban, a csúszkákat mindkét irányba folyton görgetve mindenütt természetesen, átmenetekkel és egyenletesen beszórni különböző színekkel! És mikor készen volt, váltanék másik eszközre -- kész, vége, a program "nem válaszol". Hurrááááá, és nincs mentve! Egy-egy órai munkára seperc alatt kimondva az ámen. Aztán újra! És újra! Csak nem fog ki rajtam?
Így jártam az aljnövényzettel is. A képernyőre a rajzterületet nyilván felnagyítom, kis darabján dolgozom, apró részletekben. Végzek a résszel, mire behozom az egész rajzot, s akkor látom meg, hogy hoppá, a virágzó részlet NEM ott van, ahova szántam. Tutira lehetséges egy részt kijelölni (meg is van, mivel), hogy aztán valamivel, valahogy a cuccost a kívánt helyre mozgathassuk -- ám Manóka pillanatnyilag nem tanálja aztat. Így hát fapadosan: a kijelölt rész törlése, és újra megrajzolni, immáron jó helyen! És ctr s, ctr s!
A rajzot a következő eszközökkel készítettem: toll, kréta, pasztellkréta, némi olaj, éghez szórópisztoly, aláíráshoz a kalligráf.
Közben olyan görcsösen "kapaszkodtam" ebbe-abba, hogy néha levegőt venni is elfelejtettem, időnként macskát hessegettem, miegymás, hogy miután végeztem, fürdés előtt-közben-után éreztem, hogy nincs a karjaimban semmi erő. No, gondoltam, számomra ez most akár fizikai munka is volt ezek szerint...:))
De örültem, hogy hajnalban a jól végzett munka örömével ereszthettem le arra a pár órára... (reggel laborba kellett mennem).

2014. október 27., hétfő

Ügyek-bajok


Hétfőre munkaügyi központos jelentkezési dátumom volt.
Másoktól is hallottam már, de én sem szeretem, ha hétfőre esik az időpont. Általában hétfőn vannak a legtöbben. Aztán: akkor túlnyomórészt felküldik az embert okvetlen az ügyintézőhöz, ahol többnyire ugyanaz a vége a dolognak (egy következő időpont és pecsét), csak éppen előtte ácsorogsz fóbiásan pár órát a szűk, ám hosszú és ablaktalan folyosók valamelyikén, az aktuális ügyintéző szobája előtt. Valamint hétfőre szoktak "kitalálni" szokatlan dolgokat, új rendszert, pl. hogy aki aznap jelentkezik, ide vagy oda kell mennie, ezt vagy azt kell csinálnia, nem oda és nem úgy, hanem amoda és amúgy... stb.
Hát most is máshogy volt, mint a legutóbbi pár alkalomkor: rengetegen kanyarogtunk az egy szem elosztó hölgy pultjánál, előttem sorjázott saccra úgy vagy 6-8 méternyi ember, és utánam is gyorsan szaporodtak. És nem csak pecsétért: néztem, hogy szinte mindenki sorszámmal kezében, pár perces "igazoltatás", kérdezősködés és egyebek után kezd vánszorogni az emeletekre felfelé. Már beletörődtem, hogy na, tutira ez lesz...
Biztos volt vagy fél óra, mire rám került a sor. Igazolványokat kértek a kiskönyvem mellé, érdeklődött a hölgy és nem csodálkozott; aztán mondta, hogy most akkor nem küld ügyintézőhöz, ellenben kapok új időpontot... úgyhogy megkönnyebbültem. Mert nem mindegy azért, hogy még plusz két órát itt töltök vagy sem.


Ezután elmentem a városházi ügyfélszolgálatra új dokumentumokért, mivel lejár elsején a lakásfenntartási hozzájárulás -- az űrlapkérés szerencsére a könnyebbik része a dolognak.
Majd aztán a sok oldal néha nem egyértelmű témáinak kitöltése, közös képviselői igazolásért elmenni annak fogadóórájára, és hát majd a beadás a városházán a személyes fogadónapon... az lesz izgalmas. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy rosszabb nem történhet (nem zárnak börtönbe, nem vernek meg!), minthogy -- valamiért nem kapok hőszolgáltatási támogatást... Nem azért, á, nem, mert az egy főre eső minimumért kellene aggódni... de valami mindig van. Mint pl. hogy 2 évig nem kaptunk attól kezdve, hogy intézni akartam, mert Dani, bár nem lakott itt, de ide volt bejelentve. Mivel máshova nem volt lehetséges. Albérlet (melyik főbérlő igazolja le az albérlő ott lakását?), aztán meg ki kellett várni a közjegyzői örökségi tárgyalást, majd végzést, hogy be tudjon jelentkezni keresztanyánk garzonjába. Tavaly meg a kínlódás azon, hogy ennyi jövedelemből, ami nálunk létezik és igazolható, NEM LEHET megélni, és hogy ebből gond lesz... áááá!
Mindegy, neeeeem szeretem ezt... de muszáj mindig végigcsinálni. Sosem hittem volna, hogy ennyi idős koromra, mikor már régebben mások rég nyugdíjasok voltak, ilyen helyeken fogok vekengeni, mert rászorulok.


Ezt a városháza után fotóztam, még nem láttam... vajon eddig is itt volt?:)

2014. október 25., szombat

Csíkos egér


Szilvinek is kedve van néha ügyeskedni.
Ez itt kézzel varrott egér -- mert Bencussal együtt egyik kedvenc állatuk az egér --, szerintem nagyon szuper ahhoz képest, hogy ő csak szakadt ruhát, lyukas ezt-azt, gombot szokott varrni. Kislánykorában sokat hímzett egyébként, de csak száröltéses mesefigurás apró terítőket. Vagy ajándékba kapott előrenyomott, rajzos mesefigurás kézimunkákat, vagy -- egy lepedőt felszabdalva -- én rajzoltam neki mesefigurákat-mesejeleneteket, és ő tetszés szerinti színekkel kihímezte, de csak száröltéssel.
Bencusnak három tök egyforma, feje kivételével kitömés nélküli lila plüssegere van csecsemőkora óta. Szerencsére ebből kettőt használ is; a jó ég tudja, hogy mitől függ ez gyerekeknél, hogy mi az, amihez mindenképpen ragaszkodnak, és miért utasítanak el kinézetre pont ugyanolyan másikat...?
A két lila egér az alap. Nagy szükség esetén (pl. időnként mosni is kell!) egy is elegendő alváshoz (pl. az oviba is hordja), de itthon meg kell lennie mind a kettőnek. Volt úgy, hogy mindkettőt muszáj volt kimosni, és míg meg nem száradt, tűkön ülve "viselte el" a harmadik egeret, annak tudatában, hogy ez csak ideiglenes. A lila egereknek -- 2, de minimum 1 -- okvetlen ott kell lennie apás, másik nagyanyás ottléteken, oviban, bótban, orvosnál, akárhol!
Ha jön valami új játék, nyilván alvásnál az a bónusz -- de semmi nem helyettesítheti a lila plüssegereket!
Így van ez ezzel a Szilvi varrta új egérnél is: azt is igényli alváskor, de az alapvető az a két régi, agyonmosott, 6 éves egér.:))
Óvoda elején az egyik, idősebb óvónéni közölte Bencussal, hogy nem hozhatja az egeret ezentúl az óvodába. Kész volt a pánik!


Nyilván Bence tragikusabban -- ezáltal számunkra érthetetlen és indokolatlan volt ez az akció -- adta ezt elő, ezért Szilvinek rá kellett kérdeznie az óvónőtől. Vele már lájtosabb volt az óvónő, de állítólag azért nem hozhatja, mert van benne egy pici csörgő... Hogy ez miért nem zavarta őt 2 évig??? Ezek azok a dolgok, amiket sosem fogok megérteni, az ilyesmi gyakorlatilag kötekedésnek tűnik...
Mert oké, ha az a szabály (mint az én gyerekeim bölcsis-ovis korában), hogy SEMMIT NEM vihetnek be a kölkök; fájdalom, de tudomásul kellett venni. Meg is tanulták, meg is szokták, hogy másfél évesen már NINCS cumi a bölcsiben, de még egy kis, alváshoz használt otthoni játék sem lehetséges!
Meg voltak ezek indokolva anno higiéniai stb. szempontokból -- ez volt és kész.
Most azonban már 3. éve hordja Bencus oviba az egeret és cumit az alváshoz. Mert szabad.
Akkor most hirtelen mi van az egérrel? Szilvi kiszedte belőle a csörgőt, visszavarrta és állítólag ennyi volt. De miért nem lehetett ezt közölni rendesen az óvónőnek a szülővel? A gyerek kész traumával, saját negatív élménymeséléssel rítta el itthon a dolgot, abszolút ki volt akadva. Mi meg találgattunk, hogy mi a probléma?
Ez a nem túl régi történet csak eszembe jutott, amúgy lényeg, hogy van egy új Szilvi-féle házi készítésű, házi használatos új egér, mely bejön Bencusnak...

2014. október 24., péntek

Októberi 4 könyv kihívása

Október -- 4 könyv
Jolcsi kihívása, 164.-ként vettem rajta részt.


Elérkezett a szürke október, amikor jó egy csésze tea/kakaó olvasgatni. 
A címből nem nehéz kitalálni, hogy mik a feltételei a kihívásnak. 
Szabályok: 
> Olvass el négy olyan könyvet, amit októberben kezdtél el és fejeztél be!
> Az olvasási linked pontos legyen! 
> Hozz értékelési linket! 
> A kihívás lejárta után már nem zöldítek senkit! 
Ha ez mind megvan, jár a plecsni. :) 
Ui: Ne felejtsd el megnyomni a Részt veszek gombot! 
Jó olvasást!

A következőkkel és szöveges értékeléseikkel teljesítettem:
     1. Gwendoline Welsh: Ösztönök fogságában 
     2. Gwendoline Welsh: Örökség 
     3. Martha Tailor: Ördögi szérum 
     4. Wass Albert: A költő és a macska / Te és a világ
Megérkezett a 201. plecsni!