2015. augusztus 2., vasárnap

Barátnémmal a Nagyerdőn

Vasárnap reggel mise, onnan hazaérve némi tennivaló után leültem netezni, kigondolván, hogy délután miből mit fogok főzni.
A sors úgy hozta, hogy Popika barátném rám írt a cseten, hogy ma délután mit csinálok, és hogy nincs-e kedvem kimenni a Nagyerdőre. Gyorsan végiggondoltam, hogy hát elég meleg van, de állítólag folyamatosan nőni fog a meleg, tehát hűvösebbre nemigen számíthatunk belátható időn belül.
Bence nincs itthon, Szilvi, gondolom, alig várja, hogy netezhessen, s mivel csak holnap este jön a gyerek haza, ha odalennék, Szilvi egy fél napig netezhet. A főznivaló darált húst meg bevágom a fagyasztóba.
Úgyhogy röpke számítások, mennyi idő, míg el tudok készülni úgy, hogy még ma nem ettem, készülődésből csak némi pakolászás és öltözés lesz hátra. Megnéztem a menetrendet, melyik buszhoz készüljek, ami a városba visz. Macskák megétetve, én megettem vagy 5-6 csirkelábat magában (értve, hogy mindenféle kenyér és köret nélkül szoktam), ezzel készen is voltam egy kávé kíséretével.
Így nagyjából stimmelt is, Popinak még van bérlete, ő feljön az állomásig busszal, majd villanyossal, és a Kistemplomnál találkozunk 5-kor.
Így is lett. A busz előtt még volt időm bemenni egy hideg ásványvízért és buszjegyekért, mert szerencsére a buszmegálló környékén van egy kisbót, ami ilyenkor is nyitva van, és legalábbis ezek -- vannak.
A buszra még így is vártam, de kész, negyedóra múlva csont nélkül fent voltam. Onnan némi sétafika a Kistemplomig, ahol ücsörögtem pár percet és vagy kétszer megpróbáltam hívni Popit -- nyilván, hogy elég nehéz meghallani tömegközlekedés közben.
De egyszer csak megállt mellettem.:)
Úgyhogy a nagy örvendezések után fogtuk, villamosra röppentünk, és ki az erdőre. Egész idő alatt be nem állt a szánk egyébként, még így is bennünk ragadt szerintem egy csomó mondani-, mesélnivaló, és mindig félbeszakadtunk valamiért. Sok dolog itthon jutott még nekem is eszembe, hogy elkezdtem mesélni, aztán abbamaradt... de ez biztos kölcsönös.



 
Popika hozott nekem egy szatyor relatíve könnyű ruházatot, így azt egész úton cipelni kellett -- de hát mit csináljon vele, ez igaz; ki tudja, hogy találkoznánk legközelebb. Én meg vittem neki azt az antológiát, amit a múltkor is, az Évánál zajló talira, de ott felejtette...



 

 










Először megnéztük azt a parkos, óriás szökőkutas medencekreációt, melyet már jól ismertem képekről, de még nem láttam. Ez a Csónakázó-tó helyett épült... Itt ücsörögtünk, fényképeztünk; majd elmentünk megnézni az új stadiont, melyet körbejártunk. Hát szép, mi tagadás. Bár kicsit megzavart valahogy, mintha máshogy lettek volna a távolságok a régebbi felállásnál. Úgy rémlik, a csónakázótól mindig jóval hosszabban mentünk az Állatkertig, mely a Stadionnal szemben volt. Most meg máris ott volt a medencétől nem messze a Stadion, és logikus, hogy az Állatkert maradt a régi helyen -- mégis olyan érzéki csalódás jellegű érzetem volt.
Ezek után átmentünk a sínek másik oldalára, a Békás-tó felé.


 

 

 


Ott a Vigadónál Popika mindenáron meghívott fagyira. Bár ragaszkodtam volna, hogy fizetem a magamét, ki tudja, mikor kapja meg első nyugdíját és hasonlók, de ha Popi egyszer valamit fejébe vesz...
Na mindegy, nagyon finom fagyit ettünk egy tóparti padon, miközben fotóztam is veszettül.




 






Itt a tónál is volt némi érzéki csalódásom, ugyanis előrébb jött az egész... az elején kerestem is a nagy fűzfát, mely alatt mindig ott nyíltak a tavirózsák -- most sehol semmi, mármint csak medence, virágbokrok, padok -- nagyon szép minden, csak szokatlan. Aztán ahogy körbejártuk, telt az idő, jöttünk-mentünk, észleltem, hogy megvan itt a fűzfa, a híd helye, a régi tó két fele ugyanúgy, csak kiegészült az elejével.



















Az elején egy, a régi jobb oldaliban két szökőkút működik. Tényleg nagyon dekoratívak.
És ami még szokatlan nekem: olyan sokan vannak kint, nem tudom, hogy máskor is így van, csak én nem járok vasárnaponként véletlenül sem ide? Mindenesetre mikor két évig, két-két nyári héten ide jártam a fürdőbe kezelésekre, akkor ezekhez képest alig lézengett tizednyi ember, bár az is igaz, azok hétköznap délelőttönként voltak. Tehát lehet, hogy mindez teljesen természetes. Most mindenesetre egész gyerekkori hangulatom volt a vasárnapi nagyerdei tömeg miatt.


 




Szerencsére vécé is van, ráadásul ingyenes.
Megnéztük a sziklakertet a csobogóval, az új játszóteret, melyen legfeltűnőbb mi más lenne, mint egy nagy béka, hiszen a Békás-tónál vagyunk...
A tónál a híd mentén végig padsor van, ahonnan nyugodtan letelepedve lehet szemlélődni a vizet, melyben vadkacsák, aranyhalak és rengeteg ebihal látszik.


   











 

 
Utána az elvileg ún. tanösvényen található faalkotások érdekeltek bennünket, nem tudjuk, vajon megtaláltuk-e mindet! Nem volt azért egyszerű, mert több úton is találtunk belőlük, és nem volt egyértelmű minden. Ha pl. valaki a legelején nem veszi észre a térképet, akkor nem okvetlen bukkan rá mindenre, és azt sem tudja, mi mindent lehet keresni. Képekről jópár dolog ismerős volt, hogy mit kellene találnunk, de elég nehéz volt rájuk bukkanni, és lassan esteledett.
Azért megtaláltuk a magasban repülő madarakat, a tehenet, a bogaras mászókát és a lakatfal-szerepet betöltő, óriási fa oldalába faragott "emlékmegőrző" részt. Itt voltam olyan ambiciózus, hogy lefotóztam egyenként minden alig használt bogarat. Azért alig használt, mert mászókának használják a gyerekek.
Ezután találkoztunk egy jó nagy nyuszival, ami szerintem inkább cica kinézettel bír.
Utána láttunk egy nem tudni, véletlenszerűen lombok közé vetett ponyvát, mely óriási madárra hasonlít, vagy tényleg látványosságként szolgál. A kisvakondot kerestünk őrült gyanánt, és szerencsére, még mielőtt lement volna a nap, meg is találtuk! Ez nagyon cuki, ott a nagy domb tetején...
Meg láttunk, sajnos, már eléggé tönkretett méhkaptár jellegű hatszögeket, melyek eredetileg, ha jól vettük ki, még dróthálóval is be voltak vonva. Sajnos, ezek is egészen szét voltak berhelve már...
Mint az az óriási kígyószerűség, melyet fakorongszerűségekből raktak össze.
Ezután megörökítettem Tóth Árpád emlékművét és Oláh Gábor szobrát (milyen érdekes, hogy ez utóbbi sírját épp 2 napja fotóztam a temetőben!), és visszamentünk a tavak közötti sétányra. Szerencsére elég bőven akadnak padok, úgyhogy mindig sikerült véletlenül egy üreset találnunk. Itt eszegettünk a Popika által hozott süteményből, valamint mindenki könnyített egy kissé az ivóvizén.





Csodás volt, ahogy a lemenő nap fénye tükröződött a tavon, és hangulatos volt a -- szerintünk valamilyen virágkarneváli díszlet az első tó közepénél lévő -- kis sziget fájánál beállított csónakázó napernyős hölgy és úr. Mikor már a szökőkutak lámpáit is felkapcsolták, akkor még megvártam, míg Popika újra felkeresi a mellékhelyiséget, addig hozzám azonnal odajöttek pénzt kérni... Na, most pont az ilyesmi és pont nekem nem annyira hiányzik. Még az fht.-m sem jött meg... meg egyébként is... úgy láttam, azért már néhány korty ez-az megjárta az illetőt...


   
Ezután Popikával átballagtunk megint a síneken a lépcsőutakkal ellátott, óriás szökőkutas medencéhez, ahol leültünk egy pad szélére, két idősebb hölgy mellé, és jót cseverésztünk, miközben a pár másodpercenként színt váltó szökőkutat nézegettük. Nemcsak a színeit, de az alakját is váltogatta ám...
Leginkább a gyerekek, de a felnőttek is gyalogoltak-kergetőztek-járkáltak a lépcsőkön. Popikának is kedve támadt, én biztattam. Már majdnem este volt, és hát közelebb menni nem tudtam, de így is látható a bizonyíték, tényleg végigment a lépcsők jó részén, és volt olyan rész, ahol ő is alálábalt a víznek. Mondta, hogy jól felfrissítette ez az akció... Én nem mertem még világosban sem végigmenni, igazság szerint nem is az, hogy tériszonyom, inkább víziszonyom van, és hát ugye, jönnek szemből is, most akkor hogy kerülném ki őket -- menjek a vízbe esetleg. Vagy belelöknek, vagy beleszédülök, ilyesmi. Szóval annyira nem mertem volna, főleg sötétben nekivágni.
Tudtuk, hogy ködszínház szokott lenni esténként, én úgy tudtam, fél 10-kor. Nemigen volt szándékunkban megvárni, mivel még mindketten két járattal kellett, hogy hazamenjünk, s az már késő lett volna, ha annak végén indulunk még a villamoshoz...

   
De mit ad isten: 9-kor leállt a szökőkút, elaludtak a fények. Izgatott várakozás volt és tömeg. Rá is döbbentünk, hogy itt tulajdonképpen valószínűleg mindenki a ködszínházra vár!
A leállással egyidőben elkezdett a köd legyezőalakban terjengeni... Ez zajlott olyan 3-4 percig. Aztán feldübörgött a zene, mely nagyon hatásosan támasztotta alá a Debrecent, a város jellegzetességeit dióhéjban összefoglaló filmkockákat, melyeket néha effektek szakítottak félbe, ezek ugyanolyan látványosak voltak, mint maga a város reklámfilmjének vetítése. Nem is tudom, van-e még valahol ilyen az országban... De egyszeriben csak nem csodálkoztam azon, hogy ennyien vannak, hogy mindenki ámuldozva néz, és szinte megilletődve részese a programnak. Bevallom, engem egy kis büszkeség is elfogott közben, hogy debreceni vagyok... Szóval jóóóóóó volt.
Kb. félórás program volt, szóval fél 10 volt már, mikor úgy döntöttünk, még megnézzük a -- neten már kivilágítva is látott, felújított -- víztornyot. Természetesen még próbaüzem alatt állása miatt nem volt kivilágítva... de azért előtte két oldalt a kis szökőkutak sorát és a vízlépcsőt lefotóztam még így sötétben is.
Kigyalogoltunk a Klinikákhoz, ahol még 10 percet vártunk a villanyosra.


Mondanom sem kell, még itt is folyamatosan beszélgettünk, annyi mindenről tudunk, melyek történnek, de nincs idő mindennek végére jutni.
Én a Kistemplomnál leszálltam, miután elbúcsúzkodtunk, és elporoszkáltam a Kossuth utcai megállóba, mondván, hátha szerencsém lesz és nem kell nagyon sokat várnom egy buszra. Minden busz nagyon ritkán jár vasárnap, van, ami nem is jár, de hát legalább 4-5-féle busz megy a Tócós felé, hátha jönne hamar valamelyik! Annál is inkább be voltam kicsit tojva, mert egy dülöngélő emberen kívül senkit nem láttam, ami nem jó jel! Viszont, istennek legyen hála, jött egy 125-ös! Ez az, ami csak hétvégeken jár, és a mitőlünk elvett 45-ösök helyett rakták be, de sajnos, az István útiakon nem segít felfelé menet. Hazafelé már mindegy, mert örül az ember, ha csak a Derék utcától is kell átgyalogolni a Tócóskerten... Bármiféle busz jött volna, mind a Derék út felé ment volna, úgyhogy mindegy.
Így aztán, jól tele élménnyel, de fél 11 után már otthon voltam.
Szilvi meg boldog volt, mert 2 utántól rendesen kigépezhette magát...

4 megjegyzés:

  1. Tényleg jó volt ez a találka! Sok gyönyörűséget láttunk, jókat beszélgettünk, bár abban én is biztos vagyok, hogy még nagyon sokat tudtunk volna, ha van idő! Nem baj, előttünk az élet, bármikor találkozhatunk. Ha esetleg neked is akad valami jó kis program, kiállítás, vagy valami, szólj, és ha tudok, elmegyünk. Puszi, és köszi a sok gyönyörű képet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, váratlan volt, mégis annál jobb, mert nem volt semmi akadály. Hiányzott már egy ilyen, az biztos! Ilyenkor elfelejti az ember egy időre a gondját-baját...
      Végül is könnyen lehet, hogy lehet máskor is optimális egy hasonló - hiszen Te nyugdíjas vagy, én meg megrögzött munkanélküli -, majd figyeljük a programokat. S ha a család, betegség, kellemetlen időjárás vagy munka nem gátol, mehetünk.:)

      Törlés
    2. Ja, még akartam írni, hogy a picasás képtáramban is megvan az összes fotó. Mondjuk, ez itt sem kevés, mert a zöme és főleg a java itt van, de azért vannak még.
      És töltsd le magadnak nyugodtan az egészet.:)

      Törlés
  2. Köszi, már megnéztem, és a letöltés is megtörtént

    VálaszTörlés