2015. december 22., kedd

Az a bizonyos december 22. és 2008-ra emlékezés...

Ma elsősorban megint néma letargiával emlékeztem a 8 évvel ezelőtti, eléggé élettörő eseményemre: ma van 8 éve, hogy első szabadnapomon végre be akartam vásárolni karácsonyra, és gyalog, sietve mentem a Tescóba. Két napom volt szentestéig. Nem mondom, hogy semmi nem volt még meg, az ajándékok nagy része munkaidő után apránként már be lett szerezve, csak még épp csak Istvánnak nem volt semmi, valamint a hűtő is igencsak üres volt. Mivel ez előreláthatólag is igen sok cipekedést sejtetett, Danival megbeszéltük (még akkor vele, fiammal laktunk), hogy induljak el, majd a Tesco előtt találkozunk, ő utánam jön biciklivel.
Ahol most az állatorvosi rendelő van, ott akadt bele a sportcipőm egy aszfaltrepedésbe, és a sietéstől oly sebességben voltam, hogy repültem egy másfél métert, s pufikabátban is eltört a jobb vállam. Aztán meg csodálkoztam, hogy mivel nem tudok támaszkodni, milyen rohadt nehezen állok fel.
Nem is egyszerűen ám, hanem két helyen, és egy egycentis csontdarab soha nem is került elő:)), de soha senkit nem is érdekelt amúgy.
Soha nem volt még törve semmim, ezért mindent most észleltem először. Amikor lóg az ember karja és nem engedelmeskedik semminek. Még a zsebembe sem tudtam nyúlni, semmit a világon. A ballal húztam elő nagykeservesen a jobb zsebből a mobilt, amin sokkos állapotban hívtam Danit, aki 5 percen belül biciklivel ott is termett. Természetesen a napi terv dűlt-borult. Dani szerencsére észnél volt, mert én haza akartam menni, hogy majd vizesruházom... oszt jóvan. Dani volt az, aki ragaszkodott hozzá -- bár ő sem látott még törést, sem poszttraumát --, hogy menjünk a balesetire. Előbb mobilon megkérdezte a mentőket, hogy hol van most traumatológiai ügyelet -- mondták, hogy a Kenézyben, és hogy ne küldjenek-e mentőt. Mi arról lebeszéltük, hiszen járni tudtam.
Úgyhogy gyalog a Kenézybe, és szinte zárásig ott töltöttük az időt.
Nem tudom, Dani nélkül mit csináltam volna. Nem működött a jobb karom, még a gyűrűket sem tudtuk leszedni, mert ahhoz meg kell azért feszíteni az ujjakat, s ha a vállideg ehhez nem járul hozzá, nem jön össze. Mint ahogy a pulóvert sem lehetett simán leszedni, hiszen úgy éreztem, egy szálon lóg a karom, és a kórházba is úgy gyalogoltunk el, hogy ballal vittem a jobb karomat. Így volt megtámasztva egész nap. Semmi fájdalomcsillapító semmilyen formában, sem evés, sem ivás.
Egyik helyről a másikra menni, közben folyton nagyjából öltözni. Dani cipelt mindenemet, ő vette ki a táskámból az irataimat, pakolt el utánam, húzta rám a cuccokat stb. No, innentől kezdve mondjuk, 1 hónapig csak a nyakam és bal karom volt valamilyen felsőben, a jobb oldalra csak ráhúztuk a cuccot. A kabát jobb ujja is csak úgy lógott szabadon, de nem volt olyan hideg szerencsére, mint most, hiszen a kabát alatt majdnem pucér voltam egy félig visszahúzott póló kivételével.
Ráadásul akkor volt a vizitdíj, emiatt is plusz két különböző folyosón is leálltunk ezzel a témával szórakozni!
Vizsgálat, röntgen, újra orvos, majd gipszelő, ahova jött az orvos és monitor segítségével előbb helyretették a vállízületeket. Mivel egy pillanat volt, nem ordítottam, pedig szóltak előre, hogy csak nyugodtan, ez most rohadtul fájni fog, de megkönnyebbülök utána. Úgy is lett.
Na és, mivel vállat nem gipszelnek, így jött a Gilchrist-kötés. Úgy nyaktól lefelé hasig. Igen kacifántosan, nem tudnám utánozni. Szorosan a törzsemhez, alkar a hasamhoz, és csak az első ujjperceim voltak kint a mázsányi kötésből.
Zárásig kínlódtunk itt...
Hazafelé is gyalog, természetesen. Benéztünk a Tecsóba, mivel egyikünk sem evett semmit aznap, és igaz, hogy egy tűt nem lehetett leejteni, tehát ajándékvásárlás szevasz, viszont vettünk kínai kaját, és hazagyaloglás. Otthon jöttünk rá, hogy Daninak ehhez kenyér kell, amit meg nem vettünk... ami otthon volt, természetesen penészes.
Ez volt eznap. Egy hónap kötésben. Iszonyat. Ha nyár lett volna, szerintem lerohad mindenki körülöttem a szagtól. Egy idő után nagyon kimódolva, nagyon rafkósan valahogy be tudtam erőlködve nyúlni vizes törlővel a kínosabb helyekre, de nagyon idegesített, hogy minden este csak térdelve a kádban és bal kézzel tudok "fürödni" úgy, hogy a törzsem kimarad az egészből.
Ez egyébként már a csontritkulás volt, csak még nem fogtam fel, kinek volt ideje munka mellett gyanakodni és reumatológiára menni?
Röviden: hetente kontroll. Nem képződik callus. Más, idősebb betegeknek 2-3 hét után levették a kötést. Nekem nem. Egy hónap után is csak azért, mert attól tovább "nem szokták" fenntartani!
Ezek után 40 gyógytornám volt és előtte vagy utána, beosztástól függően fizikoterápiás ionkezelés. Végig gyalog jártam a Kenézybe, sőt, két hétig szigorúan csak Danival léptem utcára. Pánikbetegségem volt az utcától, az eleséstől, a busztól. Két hét után már elmentem egyedül, de nagyon féltem.
A 37. kezelés körül született meg Bence unokám. Még jártam a Kenézybe, mikor kezelés után átmentem ugyanott a szülészetre, hogy látogassam őket... Aztán hazatérésük után 3 hétig minden áldott nap én jártam hozzájuk újszülöttet fürdetni! Lényegében a válltöréses tortúrám után majdnem mélyvízbe kerültem, mondhatnám. Mert egyből elkezdtem főzni elsősorban szoptatós anyáknak valókat, ezeket gyalog és busszal (rákényszerítettem magam, mert ahol akkor laktak, oda túlzás lett volna gyalog járni, nem beszélve arról, hogy fél 6 körül indultam és este 9 tájt indultam haza tőlük). Utána csökkentettük: minden másnap, majd hetente kétszer. És nyártól már általában heti egyszer mentem. Ez az időszak mély nyomokat hagyott bennem. A lelki törés nagyobb volt, mint a testi. A karom azóta sem jött helyre, hiszen 45 fokra sem tudom oldalvást felemelni. Nem tudok porszívózni, valamint pár másodpercnél tovább nem tudom feltartani, mert a fájdalomig elerőtlenedik, ezért rohadt nehéz az ablakmosás, a teregetés stb. A vasalásnál is tologatás van, tehát azt is minimumra redukáltam.
Az az év... az unokaszületés maga is nemcsak öröm, hanem egy enyhe sokk is. Mikor mindenki tőled várja, hogy újszülöttet fürdess, mert senki nem meri megtenni! Mintha én csináltam volna valaha is -- ugyanis az én két gyerekemet is anyukám fürdette újszülött korukban! De tudtam, hogy most ezt viszont meg NEKEM KELL. Így van ez, ugye, anyák?
Mikor már heti kétszer jártam fürdetni -- természetesen munka után, mert el ne felejtsem mondani, azzal egyidőben, hogy véget ért a gyógytorna, megszületett az unokám, kiírtak dolgozni. Letojták, hogy a karom rosszul forrt össze vagy nem lehetett kimozgatni a gyógytornásznak sem. Azt mondták, ha nem fizikai munkát végzek, el tudom látni. Mondjuk, igazuk volt, de azért azóta fizikailag csak 2/3 ember vagyok még akkor is, ha csupán EZT a problémámat nézem és az azelőtti és azóta jelentkező összes egügyi problémámról nem is beszélünk.
Én meg már előző évben szóltam, hogy unokaszületésnél kérek két hét szabadságot. Így be is szóltam, és szerencsére a 2,5 hó táppénz után megkaptam a két hét szabadságot is, szóval összesen 3 hónapig nem dolgoztam akkor!
Azután viszont bele ténylegesen a mélyvízbe: utazgatás, munka félbénán, munka után unoka, fürdetés, késő este haza, otthon macskák, fiam, háztartás, majd kezdtem elölről.
Az ügyeim intézése a munkahely és a lányomékhoz menés közé ragadt, mint posta, gyógyszertár, vásárlások, vagy egyszerűen hétvégére, amik nyitva voltak akkor.
Na, és ugyanekkor a nyakamba sóztak egy ECDL-tanfolyamot májustól novemberig, heti két alkalommal! Novemberben vizsgáztunk, a vizsga teljes 8 órás volt. Megfeleltem, kaptam bizonyítványt. Jelzem, tök felesleges volt, én már részt vettem hasonlókon, bár akkor még nem így hívták, és Acces és PowerPoint nem volt benne -- a többi viszont igen. Munkahelyről 3 után elmehettem, mert a tanfolyam 4-től negyed 8-ig este volt... Viszont lám, 3 év múlva ugyanúgy kirúgtak, és ECDL ide-oda, attól még nem kellettem sehova.
Azt hittem, nem élem túl azt a 2008-as évet.
Ennyit a mai napi, állandó visszaemlékezésekről...

*

Volt itt az unokatestvérem, ahogy megbeszéltük. Aki oktatási stúdiót vezet és számlát szoktam nála írni.
Most csupán azért volt itt, mert karácsonyi ajándékot kaptam tőle, egy borítékot. Istenem, kibírtam, hogy míg itt volt -- nem is vetkőzött le, csak 10 percig volt, sietett --, nem érzékenyültem el. De tényleg... utána belenéztem, egy tízest kaptam, ami nekem hatalmas pénz... és így karácsony előtt, ez... ez... nem is tudom kifejezni magam, hagyjuk...
Évikém, gyerek- és tinikorunk utáni időszakban még nem gondoltam volna, hogy egyszer majd testvérebb leszel a testvérnél. Özvegy, egyedülálló (ám két, már önálló felnőtt-gyermekes) létére képes és segít időnként.  Mondta, hogy fog majd még jönni jövőre, mert az egyszerűsített foglalkoztatási ez évi papírokat is meg kell majd csinálni, aláírni stb., de most nem volt kedve ezzel foglalkozni, a könyvelőre van bízva stb. -- és hogy akkor majd tovább beszélgetünk.
Szóval ez a nap is áldott legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése