2016. március 31., csütörtök

Anyámnak "falikép" Mollyról

Anyukámmal beszélgettem telefonon, és én ezt nem is tudtam, de amikor kedden mutattam neki a BV küldeményét, melyet anyámhoz induláskor szedtem ki a postaládából és már nem akartam vele visszafordulni, tehát cipeltem magammal anyámhoz -- egyszóval ott bontottam ki és megmutattam neki a Kutyákról... 2. füzetét, melyben a 4 írásom szerepel.
Anyám ezeket még most olvasta először. Szépen csendben végigolvasta az összest, semmit nem sejtettem.
Meséltem neki a kispróza (Ancsa, a vizsla), a Kuvaszbabák, a Kutyámnak nevezlek (roti) ihletőiről, de csak ámuldozva hallgatta, főleg Ancsát...:)), pedig emlékszem, róla már elmeséltem a sztorit, hogy felszállt utánam a buszra. Szerintem nem is egyszer... Lényegében ez van benne leírva, hogy az évekig, a buszmegálló melletti ócska háznál lakó vizsla a haverom volt és hogy ez az eset hogy történt. De hát anyám, ha azt vesszük, ezeket a kutyákat nem ismerte, ettől függetlenül tetszettek az írások, de mindenféle csujogatás nélkül. Engem nem szoktak ajnározni és hurrázni, ezt szoktam meg. Nem véletlenül nem is tudta körülöttem évekig senki, hogy írok.
De a 4. vers az Mollyról szól. Ott, anyámnál ehhez sem volt több hozzáfűznivaló, mint a többihez. Jó' van, kész, én már pont akkor lepődnék meg, ha valaki ugrabugrálna a verseimtől, tényleg.
Többször volt már olyan, hogy valaki, vagy valakivel kapcsolatos esemény megihletett, írtam róla, aztán meg sehun semmi. Én végül is nem dőltem kardomba, de azért egy kicsit, csak egy icipicit többet vártam volna... Kb. csak annyira, mint én tenném, vagy tettem anno, mikor rólam, nekem írt valaki valamit (jó régen voltak ilyenek!) -- hogy még "ríva is fakadtam". Na de ez én vagyok -- más meg más.
Erre mikor csütörtökön telefonáltam neki tök más ügyben (hogy van-e már, aki ás neki), akkor kiáradt, mint a Tisza! Hogy az a vers! Az a Molly-vers! Hát hogy az milyen csuda! Hogy lehet olyan keretet kapni, amibe az őróla rajzolt képem van? Mondom, persze, miért ne lehetne. Na, hogy én a Molly-verset írjam meg egy lapra úgy, hogy maradjon az alján hely és rajzoljak oda, akár skiccelve is egy olyanféle kutyát, mint Molly.
Mondom neki, Te Mamu! Hát megcsinálom normálisan, Wordben, szép betűtípussal, kerettel, tök középre zárva, és az aljába berakok egy jó képet Mollyról. Kirakom pendrájvra, és elviszem kinyomtattatni. Berakjuk keretbe és megvan.
De hogy az nem olyan. ÉN írjam és ÉN rajzoljam...
De mondom, én nem biztos, hogy olyan szépen, egyenletesen, olvashatóan kisnyomtatott betűkkel ezt meg tudom úgy csinálni, mint ha gépből lenne. Meg a rajz sem biztos, hogy élethű lesz.
De hogy én nem értem. Mert pont az lenne a pláne, hogy az én írásom meg az én rajzom. Azt mondja, mindegy, ha hevenyészett is, de egy írszettert tán tudok rajzolni, hogy felismerhető legyen, ha ŐT le tudtam rajzolni? Mondom: hát.
Úgyhogy erre vetemedtem.
Eltöltöttem vele két órát, szerintem közel sem lett olyan mutatós és profi, mintha gépen csináltam volna, így nekem kissé izzadtságszagú ez a kézműves munka... De hát ha egyszer így akarja!
A betűket ráadásul háromszor át kellett írjam, itt-ott az olvashatóság rovására, mert a filctollkészletem nem igazán akarta normálisan vinni a dolgot, ezért nagyon vigyázni is kellett az írásra. Így is van pár tintamegfutás a cuccon, ráadásul ezek a filcek... nem igazán vékonyírásra valók. Pláne, hogy már az egyetlen fekete alkoholos filcet elhasználtam tojáshímzésre...:))) Pl. a kutya szemét sem sikerült ilyen piciben normálisan ábrázolni úgy, hogy a szembogara külön látsszon.
Mindegy, megvan, majd elviszem, és még mindig meggondolhatja anyám, hogy tényleg jó-e neki így, hevenyészve, vagy csináljam meg mégis géppel? Át lehet attól majd még a keretben cserélni...
Így nekem kissé ciki.


Mindenesetre ami meglepett, ez az utóreakció.
Már megszoktam, hogy maga a kutya gazdája is oké, megköszönte, mondott max. két mezei jó szót, aztán szevasz, mintha mi sem történt volna, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy a kutyájáról verset írunk. Ebben a családban az a jellemző, hogy én szinte kilógok, és amivel kilógok, a kutya sem hozsannázik ezek miatt. De lényegében gyerekkorom óta megszoktam, hogy szinte nevelési tematika volt a "nem dicsérés". Sikerült is, ha az volt a család és rokonság célja, hogy a gyerek el ne bízza magát! Nagyon jól sikerült, mert ha nincs net, máig sem derül ki, hogy írok, rajzolok, hímzek meg ilyenek. Nagyon jól sikerült, mert egész életemben túlzott önbizalomhiányban szenvedtem. Szinte majdhogynem olyan érzésem van, hogy ezek, amiket más családok büszkén hirdetnek, ha van a családban ilyen ember -- nem pozitívum.
Na de ráadásul nálunk a fiatalabb korosztály is ilyen. Letojják, amit csinálok. A saját gyerekeim sem dicsértek még meg szerintem soha.
Az anyámról rajzolt képet a falon -- anyámon kívül --, ha jól tudom, öcsém dicsérte meg, hogy "de jó az a kép", valamint az anyám postása. Unokahúgok, akárkik -- mintha ott sem lenne.
Azt hiszem, az írói válságom is csak egyrészt alapult a 2011-es többszörös sokkon. A másik az elismeréshiány volt, hogy egyszerűen nem volt kedvem, nem volt miért írnom. Hogy szinte mindig attól féltem, hogy kiröhögnek.
Keresztanyám értékelte volna ezeket, halála előtt úgy 4-6 évvel -- csak nem mertem mondani, mert ő nagyon... Skorpió és kritikus volt mindenben, még olyasmiben is, amihez nem értett, csupán imádta az őszinte, kritikus véleményezést. Vagy pl. ő simán visszaadta az ajándékot, mert ő ŐSZINTE, neki arra nincs szüksége, én meg minek költöttem stb. indokokkal; az kicsit sem érdekelte szegényt, hogy már ami el van költve, az úgy is el van, efelől elfogadhatja, másrészt meg égek, mint a rongy; szóval, hogy hogy esik az nekem!, empátia nem sok -- mint az iskolában a tanítónők Bencétől és egy másik kisfiútól ridegen nem fogadták el a nőnapi kedvességet... milyen érzés volt az azoknak a gyerekeknek?
Egyszerűen féltem megmondani, megmutatni e dolgaimat. Mikor halála előtt 1-2 évvel megtudta, akkor meg már sajnos, az egyre fokozódó demencia miatt már nem igazán tudta semmi ilyesmi érdekelni.
Anyámban meg, hogy mi zajlott, azt marha jól titkolta, mert míg ott voltam és elolvasta ezeket az írásokat, mit sem sejtettem belőle. És hogy két nap múlva ő még nekem ezt központi témaként tárgyalja, és hogy milyen szokatlan, ezer évben egyszer előforduló dicséretet kaptam a Molly-versért, hát az hihetetlen.

2016. március 30., szerda

Verslistás ajándékok és egy miniantológia

Megérkezett a Verslistától egy boríték, melyet Attila a bélyegző szerint már 22-én feladott. Hát, nem kapkodták el, ünnep ide vagy oda!
Tartalmazta a két utóbbi nyereményem kis elismervényeit (nem mondhatom, hogy oklevelek, mert nem azok, de bélyegzős, aláírt, hátulja pedig a Verslista emblémáját tartalmazza. Úgyhogy nekem ezek is becsben vannak. Hozzájuk tartozott 1-1 verseskönyv jutalom, mely szintén a boríték tartalma volt, valamint a Kutya pályázat 2. füzete, melyben többek között az én 4 db kutyás írásom található.
Úgyhogy ölöm ész bódottág.


A két cetlihez a megfelelő ajándék tartozik a fotó alapján, csak a másodikat nyertem előbb. Fotózásnál ez megfordult, nem figyeltem jobban. Csak Attila nyilván nem egyesével küldi általában ezeket, hanem kivár kicsit, "hátha nyerek még valamit".:))

Ez a kutyás, melyben 4 írás tőlem is van, besorolható az antológiáim gyűjteményébe is.
       Ancsa, a vizsla -- kispróza
       Kutyámnak nevezlek -- vers
       Kuvaszbabák -- vers
       Mollynak -- vers
a benne lévő írásaim címe.
Azért fotóztam le külön...

2016. március 29., kedd

Anyámnál -- újabb tavaszfotók



Kedden anyukámhoz bandukoltam, mert elvittem a fél sonkámat, hiszen mivel Szilvi is vett egy kisebbet, mondom, a jövő húsvétig se fogy el -- anyukámnak viszont most nincs. Ezért mindenképpen aktuális volt minél hamarabb menni, hiszen szombaton főtt a sonka; de azonkívül meg ma van neki nyugdíjosztás, így az azonnali csekkbefizetések holnap reggel rögtön aktuálisak... Van, amelyik már 23-áig volt esedékes, és meg is büntették 5-600 Ft-ra (vonalas telefon), de képtelen volt miből befizetni, mert fát kellett venni, meg engem is tángál, szóval alig marad neki valami. Egy favétel vagy 50 ezer, és már ez a 4. volt október óta... durva. Egy másik csekk is lejárt, de csak 1-2 napja.
Érdekes, hogy 2 nap alatt is milyen nagyot változik a természet ebben a kora tavaszban. Igaz, hogy borúra állt az idő, bármikor elkezdhetett esni, és szél is fújt, de odafele még megúsztam. Mindezek ellenére 17,5 fokot mutatott a konyhai kinti hőmérő, úgyhogy átcseréltem a kabátomat...
Ezt a japánbirset imádom, mikor virágzik. Szerintem nincs év, hogy kihagyjam -- s a végén az idei első tulipánom a Gyepűsor elején:





Innen továbbhaladva egy -- főleg később igen gyakori -- rózsaszín virágú fát fotóztam, mely két napja még zömében bimbós volt.


 

   


Nem is tudtam megállni, hogy kevesebbet tegyek fel belőle...
Mikor ezeket fotóztam, az úttesten gyalogolt egy kis térfogatú, korombeli férfiember, és szélesen mosolygott e ténykedésemen. Természetesen leállt beszélgetni, és annyit, de annyit beszélt, hogy tényleg alig bírtam tőle megszabadulni. Mikor kiderült, hogy ásványokat is gyűjtöttem, na, akkor meg pláne vérszemet kapott, sorolta a híres gyűjtőket, az ásványokat, hogy ilyenem-olyanom van-e, és elég nehezen tudtam vele megértetni, hogy havi 22-ből nem fogok tudni ásványokat venni, ne strapálja magát. Az a baj az ilyen bőbeszédű emberkékkel, hogy szinte válaszolni sem lehet nekik, annyira mondják és mondják.
Ide akarta adni a telefonszámát, hogy ha esetleg én_ tudnék-e_ neki valami munkát -- szerszámkészítő, és 4 éve nincs munkája, valamint semmi ellátást nem kap... --, vagy ha meggondolnám és vennék gavicsot... :), na mindegy, ez a végén elmaradt, mikor megtudta, hogy én magamnak sem találok és már nem is érdekelhet fizikai meló. Takarítás is érdekelte volna, de mondom, hogy ebből mi már kiestünk, egyrészt, mert 8 órát nem bírnánk takarítani (saját bevallása szerint ő sem, pedig csinált régebben olyat is), másrészt azért, mert a takarítói hirdetések max. 40-45 éves korig vannak hirdetve! Szóval igen nehezen szabadultam meg, ez a lényeg.
Eztán következett még útközben néhány látványosság, majd már az anyám utcájában, ahogy a Kisbotoson átmegyek, pont azzal szemben ez a magnóliafa... hát ez minden évben nagyszabású kuriózum számomra! Vasárnap még tiszta bimbó volt, ezt akkor még nem fotóztam...

 

 






Ideadta a segítséget, meg Bencének locsolópénzt. Még szerencse, hogy a születésnapit a múltkori nyugdíjából kisarcolta valahogy, meg hát a vetőmagokra is ráment párezer Ft, amit meg Szilvinek adott -- még most is felírtunk vagy 10 csomagnyi ezt-azt + rávalót küldött.
Most is főzött nagyon finomat:


A kertben a fokföldi ibolyán és a kinyílt nárciszokon kívül nem sok változás történt két nap óta, de azért fotóztam:


 




Még jókat dumáltunk; érdekes, hogy mi folyamatosan tudunk miről.
Közben természetesen elkezdett esni az eső, és amikor elindultam hazafelé, már úgy háromnegyed 7 tájban, kezdődő szürkületben, változó intenzitással, de azért annyira mindig esett, hogy az esernyő kelljen még nekem is. Még jó, hogy elvittem, induláskor az a 17 fok eléggé megtévesztett.
Hazafelé bementem a Lidlbe, mert közben otthonról kifogyott az ice tea, s én elég nehezen tudok sok gyógyszert azzal a panelvízzel bevenni; és nem tudtam, hogy Szilviék voltak-e lent délután, nem beszéltünk róla, Bence meg még itthon van. (Közben kiderült, hogy voltak, elsősorban kenyér miatt, és hoztak nekem is egy teát. De hát mindegy, abból bármennyi sem felesleges.)

2016. március 28., hétfő

Húsvét másnapján

Nyugis nap volt. Egész nap ketten voltunk Szilvivel, még egymás köreit sem igen zavartuk.:)
Azt hiszem, igen rég volt, hogy -- bár hajnalban természetesen kiraktam a macskakaját, bevettem az első adag gyógyszert, pislantás, visszafekvés, ami kivételesen sikerült is -- megaludtam a 8 órát. Tök jólesett. Főzni sem kellett, a mosások is le voltak tudva.
Délután természetesen átengedtem Szilvinek a gépet egészen 7-ig, míg Bencust haza nem hozták, addig én olvastam.
E húsvéton is el voltak árasztva már szinte múlt hét elejétől a húsvéti köszöntésekkel az oldalak, elsősorban a FB.
Néhány, ami személyesen jött:



Aranyos volt egy ismerős, aki virtuálisan, versben mondta el a locsolóverset, és csak akkor folytatta, mikor válaszoltam, hogy szabad-e locsolni -- igen --, akkor felrakott egy locsolófigurás matricát.:)

Egyébként meg egyetlen igazi locsolóm volt e húsvéton, amint az az utóbbi években szokott: Bencusom.
Hazaérve verset mondott, meglocsolt, és kapott tőlem kétféle jófajta (fene se tudja, milyen márkás, de Szilvi tudta, hogy szeretni fogja; rábíztam, hogy vegyen ezt-azt kétezerért, többre nem futotta, tényleg) édességet, tán még figura is van benne.
Aztán az anyjának is verset mondott és meglocsolta, tőle is hasonlókat kapott.:)
Aranyos volt, tényleg.:)
Mint mesélte, Cicáéknál is sok mindenkit, rokont, ezt-azt meglocsolt... kapott is egy rakás édességet.

Amit még tegnap fél éccaka és ma csináltam, az mindkettőnk fényképezőgépei memóriakártyájának letöltése, mappázása, szelektálása és feldolgozása-javítása volt. Ez igen sok meló...
Aztán válaszoltam dolgokra, elmaradt ilyen-olyan pályázatokra reagáltam, beküldtem; pótoltam a blogokat, gportalt, sőt, az ez évi összes picasás képtárat -- csináltam vagy 10 új mappát, hát pont ideje volt...
Ilyenkor látja az ember, mennyire le van maradva, mikor egy ideig nincs net, vagy nem ér rá pár napig rajta lenni huzamosabban.