2016. július 29., péntek

Ervin temetése


Korán keltem, hogy mindennel elkészüljek. Délben volt ugyan a temetés, de egyrészt jókor el kell indulni, legalább másfél órával előtte, de ha lehet, annyival még hamarabb, amennyi a Derék utcai buszig az út. Ugyanis az út se rövid busszal sem, meg a csokrot is előtte akarnám elintézni.
A megállóig való út kétharmadánál találkoztam Ildikóval, aki szintén valahova a városba ment, én siettem, mert fogalmam sem volt, mikor jön a 24-es, de Ildikó csak beszélgetett, kérdezgetett, és rájöttem, ő is a megállóhoz jön, nem csak úgy máshova megy... szóval végig beszélgettük a várakozást, a buszutat, s ő leszállt valahol a városban. Közben olyan rendes volt, hogy ő is adott a koszorúba pénzt! Azt mondta ugyan, hogy egy szál fehér rózsát vegyek a nevében, meg hogy ha a sírcsokorba rakatom, nem kell a nevét a szalagra íratnom, végül is ő nem volt ismerőse Ervinnek, csupán egy cégen belül dolgoztunk, dolgoztak anno. Magunk között szólva szerintem csak segíteni akart nekem.
De én azért nem éreztem volna ezt becsületesnek, úgyhogy mindenképp beinvesztáltam a sírcsokorba, a Valiéval együtt, és a szalagokra írattam mindhármunk nevét.
Egyébként leszakadt az ég, pont, mire leszálltam a buszról a temető előtt. Akkor zuhogott a legjobban! Oké, felhős idő volt, hol kisütött, hol nem, de ettől függetlenül nagy meleg. De hogy pont_ akkor_, szinte felhőszakadásként leomlik, mikor leszállok...? Az én kis habkönnyű ernyőmet könnyű kinyitni, tényleg, de ezalatt a pár másodperc alatt is meglehetősen pacalra áztam. Elmenekültem a kb. 2., 3.? virágbódéig, ahol láttam is kitéve 3 kategóriában sírcsokrokat. Kiválasztottam a legnagyobbat, 3000 Ft volt, de gyönyörű. Volt benne 5 krémszínű rózsa és 5 fehér kardvirág. Kb. 5 perc volt, míg megcsinálták nekem a szalagot is, ezt írattam rá: "Fájó szívvel búcsúznak volt kollégáid: J. Vali, H. Ildikó és J. Magdi" -- persze a vezetékneveket is kiíratva. 3300 volt konkrétan, és mire befejeztük, teljesen el is állt az eső... Akkor fedeztem csak fel, milyen iszonyú nehéz ez a sírcsokor, vagy csak én vagyok túl gyenge, de fél kézzel már nem tudtam másodpercig sem tartani. Úgyhogy letettem egy asztalra, míg az ernyőt beleraktam egy direkt erre a célra hozott nejlonszatyorba, hogy vállra tudjam venni a táskát és két kézzel tudjam cepelni a koszorút.


A temetőben már szembejött velem Éva is egy csokrétával, kicsit később pedig jöttek Ervin törteli barátai: volt osztályfőnöke és osztálytársa. Bemutatkoztunk -- amúgy ismerősök vagyunk virtuálisan Ervin betegsége óta --, beszélgettünk, fényképeket készítettünk így négyesben. Majd jött Gabi, őt is fotóztam Évával.
Popikát felhívtam, mondta, hogy még most jár a troli az első bejáratnál, és még tudtam, hogy ő is virágot akar csináltatni. Közben kicsit megint eleredt, de el is múlt... közben dörgedezett itt-ott hol jobban, hol kevésbé. Aztán jött Popika is.



 
Mikor eljött az idő, bementünk a ravatalozóba. Valahogy külön-külön kerültünk oda, én is egyedül álltam ott a sírcsokrommal. De várakozásomon felül úgy mellbevágott ez az egész... ahogy ott megláttam egy állványon Ervin fotóját... a fekete urnát... a már az emelvény után koszorúkkal, sírcsokrokkal félig megtelt vörös szőnyeget... egyszerűen nem tudom elmondani, de kitörtem, mint a láva. Nagy erőfeszítéssel fogtam vissza azt a fajta hangos, kiboruló, ziháló zokogást, ami fizikailag is rázza az embert. Úgyhogy nagynehezen leraktam a sírcsokrunkat, még sikerült is felállni utána... (mert bevallom, attól is tartottam, hogy a hátam-derekam miatt úgy maradok...), aztán kimentem a teremből, mert rázott az erőszakkal letompított zokogás. Kint ültek a bejárat melletti padon a törteli ismerősök, ők is elkezdtek sírdogálni, mikor megláttak...:(
Még jó, hogy pár perc híja volt a ceremóniának, mert mindenféle agykontrollal próbáltam magam lecsillapítani, mondom, mégsem üvölthetek itt közel 60 évesen, mint egy taknyos kölyök. Az embernek fegyelmeznie kell magát. Azzal nincs is semmi baj, tudok háttérben lenni, sőt, csak úgy szeretek; épp ezért nem akarnám, hogy akaratlan érzelemkitörések győzzenek le.
Mindegy, ez a sírás úgy látszik, még kellett. Pedig Ervin halálhíre óta (aznap szinte végig) fojtogatott a bömbölés, azt hittem, nagyjából túlvagyok. Hát nem.
Görög katolikus szertartású temetés volt, ilyenen még nem voltam. Kicsit hosszabb, mint a római vagy a református, nem beszélve a polgáriról, de hát a miséjük is hosszabb -- ebből már lehet következtetni.
Nem mertem rögtön az elején fotózni, örültem, hogy tartani tudom magam. A többiek általában ültek, nekem már hely sem igen maradt volna, a családi oldalra meg, ahova a törteli ismerősök is átmentek, én nem akartam odaülni... meg egyébként is, tudvalevő, hogy nem szeretek ilyen helyen ülni.
A szertartás felét egyébként amúgy is végigállták a többiek is.




Egy kicsit csodálkoztam azon, hogy személyes életrajzi történet szinte egyáltalán nem volt.
Általában a hitről, a szeretetről, a szeretteivel való kapcsolatok ápolásáról volt szó, de semmi konkrétum. Se a váratlanul jött betegségről, az utána lévő hosszadalmas szenvedésről... és már következett is a búcsúzás.
Ami nagyon meglepett, az az, hogy a család, a rokoni családok név szerinti elbúcsúztatásuk után felsoroltak még 4 nevet. A két törteli ismerősét, Éváét és -- engem. Ez végtelenül jólesett, de egyben hihetetlen is volt... hiszen én nem tettem érte semmit, még meg se voltam képes látogatni, igaz, szerintem pont ezért, mert én érzelmileg ilyen túlfokozott vagyok... Én csak verset, verseket írtam. Az elsőt még látta is Ervin, amit halála előtt 2-3 héttel neki írtam... s feltettem az oldalára is, és a felesége megköszönte az Ervin nevében is. Azontúl még született 3 vers, a temetésig, de ekkor még rosszul számoltam, azt hittem, csak 2 -- tehát trilógiának neveztem el. Otthon, mikor utána számoltam, akkor jöttem rá, hogy az elsővel, mit még életében írtam, 4 vers szólt róla... amit ő hozott ki belőlem. Tehát ez már tetralógia...
És tudtam, hogy ez itt nem áll meg. A temetés után is biztosan fog hatni rám ez az egész...
Érdekesség volt még, amit később Enikővel is megemlítettünk, hogy ahogy a papi beszéd elkezdődött, hatalmas, hosszas mennydörgés hallatszott... és több is volt, de az első az szinte misztikusan hátborzongató volt! Azt hittük, pacalra ázunk ennek következtében a menet és a temetés alatt... de nem... Kiérve ragyogóan sütött a nap, bár színes felhők rohangáltak az égen... viszont még ernyő sem kellett.
Amikor a papok részéről vége lett a szertartásnak, nos, akkor gyorsan próbáltam pár képet készíteni, de nem a legjobban sikerültek, mert nem mertem sokkal közelebb menni. Az elején kellett volna, még a szertartás előtt párat csinálnom, ott, ahogy letettem a koszorút, de akkor ki voltam bukva.




Mivel ott volt Enikő, egy régi nyomdász kollégám, aki már nyugdíjas, és nyugdíjasként az ottani irattárban dolgozik még mindig -- előtte évtizedekig, a fényszedő megszűnése után szerencsére őt nem küldték el, hanem a műszaki osztályra került titkárnőnek --, felfedezve egymást a sírhoz való menet közben folyamatosan csendben beszélgettünk, így elfelejtettem az utat figyelni! Nem mentünk sokat, az biztos. De guta fog ütögetni, ha nem fogok ide ezek után eltalálni, magamat ismerve!

 

 






Ott volt T. Laci is a feleségével, más kollégát nem igazán láttam a fentebb felsoroltakon kívül.
A sírnál lévő szertartás nem volt hosszabb, mint más temetéseknél, és csodálatos lett a sír a rengeteg koszorútól, virágtól. Ervin urnáját az apósa és annak családja sírjába temették.
Leróttuk részvétünket Ervin felesége és kedves, szeretett "anyóskája" (ő emlegette így, és imádta, mint anno a nevelőanyját) előtt, csináltam még pár fotót a sírról és a "mieinkről", majd szépen elbandukoltunk, beszélgetve egymással.
Kiérve a temetőből alig tudtunk elszakadni, többen több tömegközlekedési eszközt elszalasztottunk, mert nem bírtuk abbahagyni az infókat. Enikőnek pl., aki kizárólag az újságból tudta meg és beazonosította Ervinnel a hirdetést, a világon semmit nem tudott. És hát érdekelte anyukám, keresztanyám, akinek nem is tudta a halálát, meg hát a gyerekeim helyzete, amiket szintén nem lehet két perc alatt elintézni. Enikő egyébként nincs fent a neten, otthon sincs neki, és mélcíme is kizárólag munkahelyi van. Úgyhogy vele elég nehéz tartani a kapcsolatot.
Mi Enikővel a 22-essel jöttünk, ő valahol a Hunyadin leszállt, addig beszélgettünk.

Hazafelé, leszállva betértem a CBA-ba, vettem jégkrémet, mosószert, tojást.
Ezen a napon is átadtam magam a bánatnak, és egyáltalán nem tudtam dolgozni. Sem agyilag, sem fizikailag, sem mentálisan most... úgy teljesen kivoltam.
A képeket felraktam, feljavítottam, leveleztem a fészes barátokkal, privátban persze, még Ildikónak is elküldtem a nevében is vett csokrot... közös vélemény alapján úgy döntöttek a többiek is, hogy nyugodtan csinálhatok az ott készült fotókból albumot, semmi kompromittáló nincs benne -- a magunk fotóin ha magunk látszunk, az nem probléma, másokat meg nem fotóztunk.
Itt a bejegyzésben felhasználtam a sajátoméin kívül Katika és Magdika fotóit is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése