2016. augusztus 9., kedd

Temetőben egyedül

Mivel a munka miatt lemaradásaim voltak, még sáros voltam egy temetőlátogatással.
Általában minden nyáron az apám halálának évfordulója (július 31., a 33.) és az apai nagyanyám halálának évfordulója (augusztus 21., a 45!) - ki szoktam menni a temetőbe.
Ez most elmaradt.
Igaz, közben ugye, az Ervin temetésén voltam temetőben, de az akkor másról szólt.
Megfordult a fejemben, hogy kifelé menet megveszem a virágokat a látogatandó sírokhoz és visszamegyek, de elsősorban lelkileg túl sok volt az addig nekem mára, és elég viharos is volt aznap az időjárás. Gondoltam, majd munka után beiktatom, míg jön a következő adag.
Ennek az ideje most jött el.
Bentről nem látszott a hőség, a bent lévő kinti hőmérő 25-26 fokot mutatott még dél körül is, úgyhogy összeszedelőzködtem, összepakoltam a temetős kellékeket is, és a lehető legnagyobb verőfényben, déli negyed kettőkor el is indultam... konkrétan csoda, de most kivételesen a 2 decis kis flakonomat teával sem hagytam otthon.
Először a postára mentem csekkeket befizetni, majd kigóráltam a levitt és összetaposott flakonokat a szelektáltba, majd kigyalogoltam a Derék útra. Ott vártam vagy egy negyedórát a 24-esre, közben persze nyilvánvalóan akadt beszélgetőtársam egy hölgy személyében, aki csak az SZTK-ig utazott...
Megbeszéltünk sok mindent közben, többek között azt is, hogy kint tutira több van 30 foknál, itt bent a buszban meg 40 is simán megvan, ám a klíma, na, az nincs bekapcsolva bezzeg! Én is észrevettem, hogy mostanában -- valószínűleg ki van adva rá a parancs -- nem kapcsolják be... mikor a temetésre mentem, is ez volt, hétágról szakadt rólam a víz, mire végre leszállhattam, ahol meg rám zúdult az égi áldás, az Ervin temetésére menet... mintegy pár percre, de addig mindenképp, míg a busztól elevickéltem a virágosbódékig.

Kettőezret költöttem virágokra. Vettem 3 db hármas kardvirágcsokrot, és 3 db külön szálat.
Elég volt elcipelgetni, egyébként meg az út folyamán olyan jó érzés mindig, mikor eggyel kevesebb lesz a cipelnivaló súly...
Elsőnek apukámhoz mentem, akinek a sírjával a legtöbb gond szokott lenni.
Azzal kezdtem, hogy lepakoltam a sírnál, majd kimentem az útra és a sír irányáig húztam a kukát.
Hát mit ne mondjak, most is olyan gazos volt, hogy kár, hogy nem fotóztam le előtte. Mert így a tűző napon való háromnegyed órás meló UTÁN nézett ki úgy, mint egy nem ápolt sír ELŐTTE! Komolyan...
Restelltem is, mint ahogy az egyébként tudvalevő fizikai gyengeségemet is. Egyszerűen két kézzel kapaszkodtam a muharba vagy mifenébe, tiszta erővel húztam és bizony csak nagyon ritkán jött ki... ha meg igen, akkor sajnos, földestől, ami hozta magával azokat a kis apró futó pozsgás-kövirózsa jellegű akármiket, amikkel anyámmal még pár éve igyekeztünk bevetni. Sajnos, a tavasszal állítólag ültetett borostyánnak semmi jelét nem találtam. Mintha soha nem lett volna!
A nap annyira sütött szemből és olyan maximális kontraszt volt, hogy alig bírtam a képekből valami elfogadhatót kihozni utómunkálatokkal. De ha süt a nap, a temetőben mindig ez van: hol sötét, hol totál verőfény, hol meg -- mint a Jucikáé - teljesen vegyes a vakító a sötéttel, ahogy a fák ágai közt átjön a fény.













A derékmagasságig érő muharokat és egyéb gazokat próbáltam ritkítani, ami végképp nem ment, azt meg metszőollóztam. Nyilván tudom, hogy ezzel csak a látszatnak adtam, mert a gaz kinő újra... Lemetszettem behajló bokorágakat is, mert nem lehetett tőlük körbejárni a sírt.
Valamint a sír lábánál lévő nevét-nem-tudom növénynek a harmadát is kiirtottam, mert úgy szoktuk. Elszáradt, könnyen kijövő csőszerű ágak állnak ki belőle, és a sárga szálakat is nagyjából igyekeztem kioperálni. Ezután vagy 10-szer elmentem a kútra a 4 literes flakonnal, ami a 4 ilyen flakonból megmaradt a sövény közé rejtve, hogy meglocsoljam a tűző napon álló sírt. Ez tényleg a legkényelmetlenebb helyen van és mindig is a legmunkaigényesebb sírunk volt.
Többször fordultam ölnyi gazcsomókkal a kukához. Gondoltam is Bencére, hogy milyen jó volt, amikor a tavasszal mindezekben segített... A fejemet szétforrni éreztem, és arra gondoltam, hogy nem szabad rosszul lennem! Még van egy csomó dolgom...
Volt, sajnos, növény, aminél nem tudtam eldönteni, hogy gaz-e vagy sem, így meghagytam... A főkupába hozott vízbe beleraktam az egyik hármas kardvirágcsokrot, körbesepertem, így már talán nézett ki úgy, mintha nem száz éve jártunk volna ott... Hiába, én nem tudom ebben anyámat helyettesíteni. Ő többször láthatta így már ezt a sírt, hiszen apám halála jó régen volt, még anyám is dolgozott utána évekig, ő sem ért rá annyira sűrűn járni, de évente 5-6-szor biztos jött, ha nem többször. Ám ő ezt a fajta gyomlálást seperc alatt el szokta végezni.
Nekem egyébként olyan jól sikerült a gyomlálás, hogy egyedül is úgy jártam, mint A répa című orosz mesében a répát húzó banda. Húúúúúztam, húúúúztam, aztán jól beleseggeltem a szomszéd sírba! Nem lett nagyobb bajom, mert vastagon be van nőve borostyánnal, amit végül is mi is akartunk itt, de nem lett belőle semmi.
Szerencsére látni sem látott senki. Kevés az a marha, aki a legnagyobb kánikulában kimegy dolgozni a temetőbe, egy napon lévő sírt gyomlálni!
Egy lélek nem volt a közelben.
Ez után átmentem az út túloldalára nagyanyámhoz. Ott lesepregettem a sírt, vittem egy flakon vizet a fedélbe vágott "rombuszba", ahonnan krizantém szokott kinőni, majd elmosogattam a flakonokat.













Mivel ide is csupán egy hármas kardvirágcsokrot hoztam, ezért csak egy flakon vízre volt ezen kívül szükség, így is jól mutatott. Én szívem szerint minden sírt lefedetnék, ha lenne rá pénzem. Mint ahogy ez, a nagyanyámé van. De emlékszem, évtizedekig ez is ültetve volt... csak jobb, árnyékos helyen, mint az apámé. Nem égett ki rajta folyton minden... A nagyanyám sírja előtti, még az apám által, 44 évvel ezelőtt készített kis pad megadta magát az enyészetnek. Eddig legalább lepakolhattunk rá. Most már viszont a deszkái is szanaszét lógnak, szétkorhadtak...
Itt már éreztem a két hármas csokor letétele utáni megkönnyebbedést, de azért el is voltam nagyon fáradva. Kicsit retyketett a karosszériám.
Keresztanyámhoz menet útba esik Jucika. Nem volt nála kivételesen virág, és elég koszos is volt a lefedett sír, úgyhogy ezt is lesepertem, az egyik flakonba hoztam vizet és beleraktam egy piros szál kardvirágot.
Majd elküldöm a fotót mélben Palinak (osztálytársunk volt) Ausztráliába, aki nemrég tudta meg, hogy Jucika meghalt. Nagyon megdöbbent, és nem hiszi el, hogy ez megtörténhetett...:(













Keresztanyám urnasírja sem sokkal szebb, mint az apámé, de azért nem muharral van tele, hanem fejfájánál jóval magasabbra nőtt krizantémok borítják. No, ezeket fogtam, és a fejfa mögöttieket leszámítva egész rövidre lemetszettem őket... A sír végén a kolokália (vagy mi) direkt jót tesz a sírnak, amelynek tényleg megváltás lenne egy sírkő, mindig sír a lelkem, hogy sose lesz... de nem tudok mit csinálni.
(Ha anno a Dani 440 ezres illetékébe nem adom bele azt a 165 ezret, ami még maradt az ő temetésére gyűjtött pénzéből, abból kijött volna egy fedett urnasírkő... De akkor Dani is alig keresett minimálbérnél többet három műszakban, és hát így is másfél évig fizette a részletre megkért maradék illetéket a lakás fenntartása és önálló megélhetés mellett, még szép, hogy beleadom -- az adóhivatalnál is mondták, hogy nagyobb esélyünk van a részletfizetés megkapására, ha befizetünk egy nagyobb összeget, mert látják a hajlandóságot a fizetésre.)


Ezután megkerestem az Ervin sírját. Azért is, hogy ne felejtsem el, ha később jönnék, hisz valamennyire friss az emlék, merre jöttünk, bár nem voltam megelégedve magammal, hogy eléggé figyeltem volna az útra, mert az Enikővel folytatott beszélgetéssel voltam elfoglalva...
De tudtam, merre kell indulni, ám csak a "szekrénytől" -- itt: krematórium.
A keresztanyám urnaligetéből valószínűleg rövidebben is el lehetett volna jutni, egy kicsit változtattam is ennek érdekében az úton, de az, hogy soha nem járt helyeken bandukoltam, nem sokat segített a nulla tájékozódásomon.
Egyszóval szégyen, nem szégyen, visszamentem majd' a krematóriumig, és ott, a keresztanyámhoz vezető úthoz képest hegyesszögben elindultam egy másikon, és nagynehezen megtaláltam a ligetet. Kezdtem kétségbeesni, mert a 21. ligetszámot már "körbelövöldöztem" úgymond. Volt már 22, 23, 24, ezeknek A, B, C aljelzése... nem akartam elhinni, hogy nem lesz meg. Meglett, aztán befordultam ott, ahol érzékeim azt súgták. Addig rendben is volt, jó irányba fordultam be. Csak ott is ragaszkodtam volna valami úthoz, de mint jó 20 perces keresgélés után rájöttem, hogy nem ún. úton van a sír, hanem sírok közt jobbra befelé kell menni. Egyébként nyilván ilyenkor az is segíti az embert, hogy ez még friss sír, tele koszorúkkal stb., tehát próbáltam távolabb fókuszálni a rövidlátásommal, de mégis elég nehezen lett meg. Végül is büszke lehettem magamra, hogy mégis, még én is meg tudtam találni, ha nem is egyszerűen.













Ide hoztam egy levágott flakont, s miután meglett a sír, visszagyalogoltam, elég sokat egy kútig. Ott kivártam egy fickót, aki 4 db 10 literes demizsonnal jött vizet eregetni, s mivel nem valami nagy nyomású volt a kút, ezért eltartott vagy 10-15 percig, míg ott szobroztam egy szál levágott flakonnal... Lehet, hogy lett volna más irányban közelebbi is, de nem mertem túl messze menni az úton előrébb, mert féltem, megint nem találok vissza...
Visszacipeltem a vizet és beleraktam egy szál kardvirágot, odatettem a sír fejrészéhez...
Hát bizony, elhervadtak már a virágok a sok-sok koszorún...
Ezek után visszabandukoltam a krematóriumhoz, ezen a környéken van talán a legnagyobb hőség egyébként. Még volt egy kis utam, a másik oldalra Zoli sírjához, de az tényleg csak vagy 50 méter a 2. sz. ravatalozóval szemben. Ott is manipuláltam egy sort, mert megkerestem a múltkor egy bokorban elrejtett flakonomat (mindig, de mindig eltüntetik ugyanis, amiket idehozok!, pedig legalább a nehezékeket jó lenne megtalálni olykor, mert idefelé útközben azért nem olyan könnyű köveket találni).













Most sem találtam, így egy megtalált flakonnal elindultam a kúthoz, és nehezékként kénytelen voltam egy úton eldobott üvegmécsest elmosni, s azt beletenni a vízzel telt flakonba, mellé pedig a szál kardvirágot.
Ezek után, úgymond hullafáradtan kifelé vánszorogtam, és csodák csodája, több év után megtaláltam Szabó Magda sírját, amit pedig egyébként évekig megtaláltam, aztán egyszer csak nem. Most mégis. Lefotóztam pár szemszögből, majd a bejárat felé leültem egy árnyékos padra. Ekkor már mozgott is kissé a levegő, nem volt olyan hőség, úgyhogy felhívtam anyámat, beszéltünk egy jó háromnegyed órát... ő nem tudta és meglepődött, hogy ide jöttem, itt vagyok. Ezalatt biztos elment vagy két buszom, de hát szükségem volt erre az anyámmal való dumcsira.















Kimászva a temetőből már háromnegyed 6 volt! A megállónál is ülve vártam a buszt, már nem volt melegem azért annyira, csak fájt mindenem, meg koszosnak éreztem magam...
Majdnem háromnegyed 7 volt, mire hazaértem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése