Látogatás

Szilviék voltak meglátogatni az apját, azaz Bencus nagyapját. Azaz volt férjemet.
Elég megviselt volt szegény, mert borzasztó nehezen megy, szinte fekete a lábfeje, és hiába jár orvostól orvosig, szed egy halom gyógyszert, nagyon fáj neki. Meglehetősen sántikál.
Mivel évi egyszer szokták meglátogatni, olyankor nagyon kitesz magáért azért -- én mindig mondtam, akárhogy, akármilyen volt, szereti ő őket akkor is, ha nem rendszeres a dolog, vagy ha nem fizetett gyerektartást (az velem való kitolás volt, addig nem jutott el akkor szerintem nála, hogy a gyerekeivel cseszik ki főként, mert nem rucikákra és táncikálásra költöttem volna, ha lett volna... hanem nem dolgoztam volna évtizedekig napi 18 órát).
Danival olyan módon tartják a kapcsolatot, hogy egy a munkahelyük, miután nagy szerencséjére 60-on felül is alkalmazták műszerészi-technikusi alapokkal őt is -- vagy 15 évet minimum munkanélküli volt abban az időben, amikor azért még el lehetett helyezkedni! --, bár épületileg nem egy helyen vannak, sőt, a műszakbeosztásuk is ritkán egyezik. Hatalmas nagy kötődésük nincs, beszélnek pár szót, oszt jóvan. Végül is Dani még 3 éves sem volt, amíg együtt élt a család.
Szilvi ragaszkodóbb, de azért évi egy találkozással elvan ő is. Gyűjtögeti a vinnivalókat hónapokig, amennyire szűkös lehetőségei engedik. Mindig a sajnálat dominál benne.
De azért ilyenkor nagyon készül az ember, sikált, hipózott, súrolt, mígnem elkapta a lumbágó is.
Még itthon voltak Szilviék indulás előtt, már rámírt az ember, hogy elindultak-e már. Írtam, hogy még nem. Akkor írta meg, hogy már azt hitte, késésben van, meg leírta, hogy miket csinált, és már ordított vagy ötöt a lumbágó miatt...
De volt kence, gyógyszer, úgyhogy Szilvi utólag azt mondta, hogy óvatosan mozgott, egyrészt el nem lehetett dönteni, hogy a lába fáj-e jobban, vagy a dereka -- de nem ordított egyet sem. Erre az ordításra még én is emlékszem, mert már fiatal korunkban is lumbágós volt, és valahogy ezt ő nem tudta visszatartani. Fáj, ordítunk. Utcán is. Nagyon kellemes volt, mikor egy munkahelyen dolgoztunk, rá rátört a lumbágó, és nekem szóltak, ki másnak? Haza kellett vinni, közben utcán, buszon hatalmasakat ordított rám támaszkodva.:))
Úgyhogy lényegében itt-ott csetelgettünk, így tudta, hogy mikor indulnak, nagyjából kiszámolhatta az időt.
Persze ezek még kimásztak a 24-esig stb., szóval nem megy az olyan hamar, még ha légvonalban nincs is messze annyira.

Azon azért meglepődtem, hogy este 10 óra volt, mikor hazajöttek -- és ráadásul ő is ilyenkor hazakíséri őket, bár mindig mondja Szilvi is, én is, hogy de_ NE_ jöjjön ebben az állapotban! Csúszik is, alig bír menni, plusz lumbágó -- tényleg nincs értelme, hogy komplikálja a dolgokat, egy busszal haza tudnak ők is jönni.
Mindenesetre jól érezték magukat, én mikor gép mellett voltam, folyamatosan kaptam a telefonnal lőtt aktuális képeket. Voltak bent ajándékboltban, étteremben, ahol fizetni kell tán 1400 (?) Ft-ot, és annyit eszik az ember, amennyit bír. Ez még tán nekem is gazdaságos. Mert hallottam már ilyenekről, de minimum 3-4000 Ft-okról -- na, ez nekem kész csőd lenne, én egy hétig eszem ennyit. De 1400 az nem rossz. Szilvi mondta, hogy szerinte bőven ki is használták a háromszor ennyit, ráadásul sokfélét ettek. Kár, hogy az étteremben nem fotóztak -- ezt szóvá is tettem utólag természetesen...:))

Aztán voltak fent nála, mondta Szilvi, hogy már sokkal nagyobb rend van, mert az apja elszállíttatta az anyja mennyezetig felhalmozott sok összefüggéstelen ruhaféleségeit... azt mondta, tudni sem akarta, mik azok, annyira nem volt hozzá sem energiája, meg aztán ki tudja, hány éve vannak már úgy, milyen élőlény döglött be mögöttük... csak vigyék. Így valamivel nagyobb hely lett ott abban az egyszobás lakásban.

   
Volt anyósomék olyanok voltak, hogy el nem lehet képzelni, hogy fürödtek, hogy főztek -- szerintük sehogy --, mert minden a világon be volt legózva begyűjtött ruhadarabokkal minden korosztály és nem számára. Nem csináltak velük semmit, csak tárolták, bezsúfolták vele az egyszobás lakást, de olyan elképzelhetetlenül, hogy be sem lehetett menni szinte. A kádban mennyezetig álltak a vödrök és lavórok, ők meg már bő 80-on felül, szinte elképzelhetetlen, hogy ott azt néha kiüríthették, hogy rendeltetésszerűen lehessen használni.
Na mindegy, nekik ez volt az időskori beteges gyűjtőmániájuk.
Ezek a cuccok itt Szilvitől erednek nála, nem okvetlen mostaniak, de a füge az, mert Szilviéknek kettő volt, hát az egyiket elvitték neki.:)

Szóval jól érezték magukat, állítólag (kérdésemre, hogy Bence jó gyerek-e?, azt a választ kaptam, hogy NAGYON!!) Bence tehát nagyon jó volt, ettek, ittak, minden; szóval jól elvoltak. Tudtam, hogy ha Szilvi elmegy valahova, nagyon ott tud ragadni, ez mindig is így volt. Ha anyukámnál együtt vagyunk, onnan is alig tud megindulni... vagy mikor nem itthon lakott és mással jött ide, akkor is a végtelenségig itt voltak... ha tecsózik, az is egy fél nap szokott lenni.:))) Tehát ritkán, de akkor velősen van valahol.  De azt nem gondoltam, hogy mondjuk, legkésőbb 8 körül nem jönnek még haza, hanem eleve valami háromnegyed 10-es buszra apellálnak!
Jézusmárja, mondom.
Mivel az apja hazakísérte őket és nagyon fájt a lába, teljesen kivételesen (soha nem jött be régen sem, még ha hívtuk, sem!) bejött, hogy megpihentesse a lábát. Persze utána meg alig tudott felállni. Nem irigyeltem, hogy a hóban ki kellett másznia az óránként közlekedő, utolsó buszához...
Szóval még egy félórát beszélgettünk-beszélgettek, lassan kiderült, hogy kaptak tőle -- Szilvi és Bence -- 1-1 okostelefont -- Luxor a neve --, amit még magának vett anno, mert ugye, ilyen riasztó-akármikkel és ezer más hasonló dologgal bütykörészik már vagy 50 éve (csak nyilván nem mindig okostelefonnal), és ezeket is eredetileg hasonlókra vette, de aztán nem került rá sor. Használva se nagyon voltak. Természetesen SIM nincs bennük, és se nem előfizetésesek, se nem kártyások, nem is nagyon tudom, hogy akkor hogy is működhet az ilyen -- de lényeg, hogy Bencének megvan az öröme: játszhat; Szilvi meg műszaki zseni hozzám képest, és hamar rájött sok mindenre -- lényeg, hogy itt is talált szabadon csatlakozható wifit vagy mifenét, és végül is tud netezni minimál módon.
Ez végül is nekem is jó, mert -- mivel ezt már jó hónappal később írom -- azóta nem annyira fejvesztően fontos a számítógépes netezés neki; tehát ha pl. googlén utána akar bárminek nézni, megteheti, de megnézheti a méljeit, sőt, a FB-ra is ránézhet, már írni is láttam, miközben a gépnél én ültem.
Na jó, ennek ellenére az időbiztosításom a gépre felé megvan, csak már nem múlhat semmi mondjuk, félórán, ha még nekem van annyi tennivalóm a gépen.