2017. február 10., péntek

A versírás nem fölérendelt...

De furcsa! Életem során mondták már egy párszor, hogy naiv vagyok. Én ezt nem mindig gondolom így, de lehet benne valami. De én inkább mégis azt mondanám, nem naiv, hanem jóhiszemű. Merthogy magamból indulok ki.
Mióta kicsit jobban szabadjára engedtem a verseléseimet -- magyarul nem játszottam el évek hosszú során át, hogy á, én egyáltalán nem is írok, még a saját anyám sem tudta, csak az első könyvem megjelenése után egy évvel... azt is csak barátok biztatására, miután már számára is megírtam jónéhány verset, én is beláttam, hogy mégiscsak tudnia kéne, hogy írok verseket, prózákat --, így kaptam néhány megjegyzést már, ami kissé rossz szájízt hagyott bennem. Erről szeretnék írni, hogy egy kicsit oszlassam a tévhiteket.
Visszatérve anyámra, oké, hogy későn kezdtem publikálni, akkor is csak azért, mert létrejött a net! Különben mai napig nem tudná senki!
Elvittem neki anno a magazinokban megjelent macskás történetekről készített másolatokat. Na nem mind a 26-ot, de a Mirci-történeteket igen, mert Mirci ott, a szülői házban volt nekünk... ugyanúgy az anyám macskája is, mint ahogy Medve is, Leó is...
Aztán a könyvemet, borítóján saját rajzommal. Szép lassan pedig egy csomó antológia tiszteletpéldányaiból is viszegettem neki... már lassan megszokta. Mikor az arcképét megrajzoltam és elvittem, akkor is, nem győzött csodálkozni. Néha hitetlenkedve kérdezi: miért minden ilyen tehetség, művészi dolog ilyen későn (magyarul: vínsígemre:))) jön elő belőlem?
Aztán nem kellett neki sok, hogy megértse: emlékezzen vissza sok dologra. NEM most jött elő!
Amikor az oviban, suliban mindig az én rajzaim voltak kint a faliújságon... amikor gimiben engem küldtek ki egy hűvös őszi reggelen -- ellógva így pár órát -- az állatkertbe, hogy rajzoljak különböző állatokat a biológia-előkészítő falára dekorációnak... vagy a faliújságra... mikor osztálydekorációt kellett készíteni, engem küldtek a Déri térre, hogy nagy méretben rajzoljak perspektivikusan, árnyékoltan egy olyan szép, csavarintott kőoldalú padot, az lesz majd a dekoráció központja... Amikor 6-7 évesen apámat lerajzoltam gatyában, oldalállásban, az egész család és rokonság annak örvendezett, még Fgyarmatra is elkerült a rajzom, annyira hasonlított apámra (egyébként akkor nekem természetes volt, hogy le tudom rajzolni, azóta már belátom: meglehetősen ritkaság, hogy ennyi idős korban egy közeli hozzátartozót vagy ismerőst, annak lábát a saját alakjával, ráadásul a modell arányainak megfelelő testtel, aki ismeri, mindenki által felismerhetően lerajzoljon egy gyerek... amikor csak azért nem mentem a helyi neves képzőkörbe, mert már zenéltem, énekkar, fotószakkör, zenekar, szolfézs... és nem akarták, hogy túlterhelődjek... Hát szóval nem vínsígemre jöttek nekem ezek elő!
Csak gondolja végig az életem. Kötelességre, megfelelő sorrendiségre neveltek. Első mindig a család, a kötelességek. Így a tanulás, szakkörök, otthoni segítések is, s a hobbik majd csak aztán jöhettek, HA belefért. Legtöbbször nem nagyon fért bele, esetleg a rajz, mert azt a suliban is lehetett... minden tankönyvem tele volt. A gimiben a menő csajoknak egy-egy füttyentésére csapatostul rajzoltam a ruhákat -- csak elmondták, milyen anyag, milyen szín, milyen alkalomra, és tervezzek ruhákat. Mindezt persze női alakokon. Imádták, ha rajzolok, sokszor, ha jó helyen ültem, megfelelő, megengedhető órák alatt ezzel foglalkoztam, úgy mellékesen...
A vers? Bár voltak ihletettségeim, amikor úgy éreztem, kikívánkozik valami. Nem tudtam okvetlen, mi, de hogy nagyon szeretném megírni, azt tudtam. Viszont ahhoz kellett volna időnként néha csend és nyugalom. Erre tinédzserkortól, majd munka mellett, férjhez menés után, gyerekek után pláne egyáltalán nem volt idő. Meg aztán restelltem is. Más voltam, mint a mai világban a huszonévesen is írók, hogy a legbagatellebb kis irományaikat is büszkén kiposztolják. Na, én nem.
Míg nem voltam egyedül és míg nem nőttek fel a gyerekeim, a család, az otthon volt az első, megosztott helyen a munkával, mert mindig dolgoztam. A válás után duplán, otthon is, hétvégeken, szabadságokon is dolgoztam, mert lakásfenntartás, két gyerek taníttatása, háztartás, otthoni különmunkák. Az volt az első, hogy ne érezzék a gyerekeim, hogy nem telik semmire. Itt feleannyi fizetést kapunk ugyanazért a munkáért, mint Pesten vagy az ország nyugati részén, és mivel egyedül kerestem, muszáj volt BÁRMIT elvállalni. Így pl. még lépcsőház-takarításokat is vállaltam a munkahelyemtől nem messze eső lakótelepen, majdnem egy évig, hogy *csányi összeggel kiegészüljön a pénzem. Ezen takarítások után (heti kétszer) hazaértem hajnali 5-től este 10-re. A második munkahelyemen még étkezési lehetőség sem volt, nem ettem, nem ittam, annyi munka volt; de hűtő, mikró évekig nem. Hozzászoktam az egyszeri kajához, este... Szóval ezek után, este 10-kor hazaérve még majd biztos nekiálltam volna verseket írni. Pedig sokszor bennem volt! De nekem egyértelmű volt a fontossági sorrend.
Mire felnőttek a gyerekeim és szabad lettem otthoni elkötelezettség nélkül: akkor jött el az én időm. "Csak" munka és háztartás mellett, ha nem is sokat, de tudtam írni és a netnek köszönhetően publikálni is.
De: ez mai napig sem jelenti azt, hogy a versírásnak én alárendelném azt, hogy kosz, mosatlan, trágyadomb legyen itthon, vagy pl. hogy egyszer is NE ágyazzak be! A fontossági sorrend: legyen előbb minden kész. Legyen képességeinkhez képest vásárolva, főzve, mosva, takarítva, ügyek elintézve. Az egyfajta keserűen peches tragédia vagy talán "mázli", hogy kivágtak a munkahelyről, és ráadásul a könyvkiadás rohamosan hanyatlani kezdett, tizedannyi munkaerőre van szükség a szakmában, mint régen; így a mellékmunkáim is abbamaradtak, hisz ugyanarról a szakmáról beszélünk. Nem kellek, csak nagyon-nagyon ritkán. Fizikait pedig már nem tudok vállalni, még akkor is visítani tudnék a hátfájástól, ha ezt az egy lakást kitakarítom. Elmondanám, hogy még az ingyen, szívességből rámsózott munkákat is előreveszem. Versírás -- ha jön, ha van mit, ha van ihlet -- majd csak utána! Ugyanez vonatkozik az összes hobbimra!
Ezért néz ki úgy, hogy mindent "vínsígemre" kezdek el csinálni -- mert NEM JUTOTT IDŐM, túlnyomórészt nem volt segítségem, mindkét gyerekemmel 6.-os korukig tanultam (kikérdeztem, ellenőriztem, sőt, Daninál még középiskolás korában is szükséges volt mindent átnézni), plusz sújtott a sors egy csomó gyerekbetegséggel, mindkét gyerekem allergiás asztmájával való kínlódással, egy csomó kórházzal (gyerekek, anyám, keresztanyám, én), hogy a magam plusz kórház nélküli nyűgeit hozzá se vegyem.
Mindez nem jelenti tehát azt, hogy csupán azért, mert most látszólag ontom a verseket, én ennek rendelnék mindent alá, ez baromi nagy tévedés. Ha alkalmi munkám van, akkor az az első, és hetekig sincs vers. Még a szívességi és ingyenmunkákat is sokkal inkább előre veszem, mint a hobbijaimat. Soha nem mondtam még le munkát versírás miatt.
Mindezt azért kell leírnom, mert már a harmadik hasonló megjegyzés ér mostanában, és rohadtul igazságtalannak tartom -- magamat meg jóhiszemű-naivnak. Ebből kettőt megkockáztatnék, hogy náluk az irigység dominál, mert maguk is költők, csak éppen most nem jön belőlük. De én is voltam így, mintegy három év válságban, mégsem irigykedtem senkire, akinek könyve jelent meg, vagy mai napig is, könyvük jelenik meg. Nem csak én vagyok, akinek ennyi könyve jelenik meg, sőt, több, sőt, papír, mert megengedheti magának. Egészségére! De eszembe sem jut, hogy emiatt nem főz a családjának, vagy szemétdombon élnek, mert mindent alárendel a versírásnak. Kutyafarkát, azt.
De egyébként aki meg ír, annak pontosan tudnia kéne, hogy szó sincs a mindent alárendelésről! Vagy van, akinél igen? Lehet. És akkor biztosan az az igazi művész! Én ezt is el tudom fogadni. De én akkor nem vagyok az, én a szokásos, kötelességtudó buzgómócsing vagyok. Átverhető, alázható, rugdosható, balek. Úgyhogy nem értem, tényleg. Ha nem irigység, akkor mi? Nekem miért nem jutnak ilyenek eszembe?
Az miért nem probléma, ha az emberek zöme úgy 80-90%-ban egész nap fetreng a tévé előtt, vagy netán utazik -- a versírás miért luxus, ami helyett nekem súrolnom-sikálnom illene inkább? A tévénézés helyett nem? Az hasznosabb, illedelmesebb foglalatosság, mert hétköznapi? Volt időszak az életemben, hogy 20 évig egyáltalán be sem kapcsoltam a tévét. Most is csak nagyon kevés, amit nézek, mert a reklámok miatt eleve sajnálom rá az időmet, de amennyit én nézek, az simán belefér. Ám az nincs régen, kb. azóta, hogy Szilviék idejöttek, sőt, még akkor sem, hiszen akkor keresztanyámat ápoltam nap mint nap! Azt hiszem, a temetés után kapcsoltam tévét egy-egy félórára.
Pedig sok olyat ismerek, aki a művészségtől távol áll, de a tévénézésnek tényleg alárendel némi kötelességet. Szerintem az, amit meg kéne inkább szólni... Mert aki verset ír, rajzol, fotóz, kézimunkázik, az letesz valamit az asztalra. Pláne, ha hobbiként, másodlagosan képes rá, főzés meg takarítás után....
Szóval tévedések eloszlatása végett úgy éreztem, ezt muszáj leírnom: ne higgye senki, hogy lustálkodás és heverészgetés miatt van a versírás. Eleve nem fekve szoktam verset írni... nem fekve olvasok és lényegében semmi hobbit nem vízszintesen dögölve csinálok.:) Még ha beteg vagyok, sem fekszem, mert itt dolgozni tudok. Egyébként is van még a számítógépen ezer más dolgom, mint a fényképek feldolgozása, blogok vezetése, fotóalbumok készítése, irodalmi és egyéb fórumokon jelenések, levelezések, csetelések, molyozás, kihívásokra jelentkezés és teljesítés... A számítógépen kívül (és belül is) pedig olvasás -- itt is, ott is. Mivel váltóban vagyok Szilvivel a gépen, ezért ha nem ülök gépnél, színezés, festés, rajz, hímzés, olvasás, rejtvényfejtés, fotózás, ha kimegyek, vagy akár bent is... és fele sem fér bele a napba!
Gyűlölöm a semmittevős napokat, és minden napot eredménnyel szeretek lezárni. És nem is vagyok magammal megelégedve így sem, mindig úgy érzem, hogy ezt se csináltam meg azt se...
Nyilván, ha most lennének kisgyerekeim, netán sok unokám, nem így lenne, mert ha szükség van rám, ott vagyok. Bizonyítja az, amikor Szilvi a gyerek 3 éves koráig nem itthon lakott, mindig mentem és segítettem, kajákat is főztem és cipeltem hétvégeken busszal újszülöttkor 6 hetes koráig -- később csökkentettük: heti 3, majd 2 alkalomra --, munka után, törött vállal naponta a gúzsból és gyógytornákról éppen kiszabadulva is, rosszul összeforrva... csak akkor kajákat vásároltam nekik... Bencének is, a felnőtteknek is, sőt, még az ottlévő szomszéd néni macskájának is mindig vittem egy konzervet! Nem azért, mert túltengtem gazdagságilag, hanem mert ilyen vagyok.
Egyébként is volt még, aki gondoskodjon róluk rajtam kívül. Egyértelműen nem akkor keletkezett a legtöbb versem... De mivel az egyetlen unokám anyja itthon van, ezért engedje már meg a világ, hogy ő csinálja az anyai dolgokat; köpésre az iskola, soha nem is merült fel, hogy az anyja majd döglik itthon, és én fogom hozni-vinni a gyereket, utána meg még a háztartást is én csinálom, mint ahogy én csinálom! -- Szilvi meg végzi a gyerek körüli teendőket, mióta iskolás, nem kis időt töltenek ezzel. Ha szükség van rám -- szülői értekezlet, Kenézybe való hurcolászás segítség céljából -- természetesen nem versírással fogok helyette lábat lógatni.
Én csináltam pont eleget, relatíve segítségek nélkül, kettő fő gyermekkel, ráadásul munka után klinikára szaladgálva, mert akkor még nem lehetett, csak 3 éves korig befeküdni a gyerekkel.
Remélem, sikerült mindezt elég érthetően leírni, bár tudom, pont azok nem fogják olvasni nyilván, akik nem jóleső célzásokat tettek azzal kapcsolatban, hogy "más dolgom sincs" -- oké, van köztük szintén munkanélküli, akkor ő miért nem teszi ugyanezt? Szabad, nem? A tévénézés persze legális, azért nem b*ctatnak senkit... Én nem szabom meg senki sorrendjét, és az én sorrendem szerintem tisztességes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése