Vészhelyzetféleség

Még szerintem 24 óra sem telt el a mammográfia óta, mikor másnap reggel telefon. Elsőre nem is tudtam felvenni, nem tartott sokáig, míg kicsit haboztam, csak párat csengetett. Gyorsan beütöttem a gugléba, ami kiadta, hogy valóban az, sajnos, amire gondoltam: az emlőszűrő a Jerikón...
Vártam, biztos hív még... úgy is lett, 10 perc múlva hívtak, felvettem.
Az a lényeg, hogy semmi levél, mint a hajdani eltéréskor, csak közölték velem, hogy ugye, én voltam tegnap mammográfián, és hogy be kellene jönni, mert egyéb vizsgálatokat akarnak rajtam végezni.
No, gondoltam, innen már nem származhat semmi jó a dologból.
Még azért reménykedtem, hogy hátha megint az alapvető dolgomról van szó, megkockáztattam emlékeztetni a hölgyet, hogy izé, van nekem kezdetektől fogva egy 10x20 mm-es betokozódott valamim, amivel eleinte sokat jártam, de mivel szerencsére nem mozdul, ezért jóváhagyva normális időszakaszokban kell már járnom.
Azt mondja: nem, nem arról van szó; az itt van előtte, tudnak róla... ez egészen más.
Hát, erre nem számítottam. Csak hümmögtem, hápogtam, kíszen lettem. Mondta, hogy hétfőn reggel fél 9-re (semmi intervallum: fél 9, oszt kísz!) fáradjak be. Megköszöntem... és haldokolva a rémülettől elköszöntem, miközben a női hang minden jót kívánt.
Hát ezzel vagyok most kiakadva.
Nyilvánvaló, mindent végiggondoltam. Jónak semmiképp nem mondható, bármi van is.
Én érzékelni semmit nem érzek, különben is, a tegnapi kontrollnál is manuális vizsgálat volt az első, ott sem tapasztaltak semmit. Igaz, a betokozódott izénél sem érzek mai napig sem semmit!
Meglehetősen fejbekólintott a dolog, és különösebben semmi másra nem nagyon tudtam ezen a napon figyelni.
Gyakorlatilag minden gépen töltött szabadidőmet a mellrák és társai témakörben töltöttem olvasgatva, keresgetve, kutatgatva.
Tényleg sok minden lehet, az biztos. De éppen ezért egyáltalán nem biztos, hogy csak jó... vagy csupán csak annyira jó, mint a másik, régebbi, betokozódott valami. Nem tudok róla, hogy hipochonder lennék, de azért az én anyagi és egyéb helyzetemben végig kell gondoljak mindent.
Hétfőn mindenképp egy UH vár rám, aminek nem nagyon szoktam örülni, mert kicsit fáj. Nekem legalábbis kellemetlenebb, mint a röntgen. Ott csak széjjel lapítanak vízszintesen és függőlegesen (még jó, hogy nincs vagy 8 mellünk!), ráadásul a második menetben a karunkkal át kell ölelni a gépet, hogy az ember hónalji mirigyei is meg legyenek röntgenezve. Ez a jobb karommal nekem nehézkesen megy, tekintettel arra, hogy ugye, félbéna a jobb karom, mivel rosszul forrt össze a válltörésem, 1 centis bebukott csontdarabbal, ami, hogy hova lett, senkit nem érdekelt. Ezért a ballal fel kell emelnem a jobb karomat a megfelelő magasságig, hogy meg tudjam fogni azt az átkozott vasrudat a túloldalon. Ám ezeknél legalább tudom, hogy pár mp és vége. De az UH-nál a végtelenségig nyomkodják a mellembe azt a fémkorongot, hogy közben a monitoron lássák, hogy mi van és hol van... Ezt néha eléggé visszafojtott lélegzetekkel bírom ki. Most meg ki tudja, mi van? Ugyanabban a mellben, vagy a másikban? Netán hónaljban...?
Na most, ha egy ugyanolyan, mint a másik, akkor is el kell járnom egy ideig sűrűbben, de ez még mindig a jobbik eset. Ha valami egyéb és mondjuk, ciszta, az leszívatható. Mindenképpen biopsziavétel kell, amiről fogalmam sincs, hogy megy. Ha daganat, még mindig hátravan, mennyire súlyos, milyen stádiumban. Műthető? Jó- vagy rosszindulatú? Ráadásul olvasom a sugarazást, a kemót; na, hogy engem kemóba belerángassanak, nagyon meggyőzőnek kell lennie az orvosnak! Baromi rosszak a tapasztalataim, sajnos. Egyetlen barátom, ismerősöm, rokonom sem élte túl a kemót -- már úgy értem, hogy sokkal tovább nem élt, mint anélkül élt volna --, most őszintén, megéri nekem, hogy pár hónappal tovább szenvedjek? És egyébként is, akinek még egy gyógyszerbevétel is trauma, aki hajlandó egy rossz íztől vagy szagtól alapból hányni bárhol, majd biztos pont én fogom jól bírni a kemót.
Én mondtam Istvánnak cseten, miután beszélgettünk, hogy nem szeretnék telefonon beszélni, mert kivagyok. Egyelőre még anyámat sem mertem felhívni, mert annak nincs sok értelme, hogy bőgök. Meg kell várni, míg lecsillapodok. De nem, István felhívott. Ennek nem mindig van sok értelme! Egyrészt nem garancia, hogy tudok beszélni, és nem büszkeség nekem, ha más előtt bőgnöm kell. Másrészt úgyis mindenki csak azt tudja mondani, hogy "nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni", "ne temesd már magad egyből" meg ilyenek. De én tudom, hogy mivel egyelőre semmit nem tudunk, ugyanúgy igaz lehet az ellenkezője is ezeknek az okosságoknak. Ám nyilván ezt kell mondani -- nyilván én is ezt mondanám hasonló helyzetben másoknak. Éppen ezért nem kell felhívni ilyenkor az embert, főleg, ha más úton is kommunikálhatunk!
Ki nem állom ezt a felhívási ingerenciát, amikor az ember baromi rossz lelkiállapotban van. Több erőm megy rá, hogy egyáltalán tudjak beszélni, mint arra, hogy mit mondok. Így voltam a 2007 karácsonya előtti két nappal történő válltörésemnél is, annyira megviselt az az egész, úgy elrontotta az ünnepeimet, felborította az összes programomat, megváltoztatta hónapokra (és garantáltan egész életemre, most már mondhatom!) az egész életemet; hogy hetekig nem voltam hajlandó anyámon kívül mással beszélni. Anyámmal sem rögtön!
Most este azért felhívtam, és megpróbáltam elmondani a nagyját.
Meg megbeszéltük, hogy szombaton elmegyek. Ki tudja, mi vár rám és meddig mehetek.
István aztán még késő este még egyszer felhívott. Pedig hát nyilván semmi nem változott.
Oké, tudom, látszódnia kell, mutatni szeretné, hogy törődik velem... Díjazom is, csak ha nem hívna, sem sértődnék meg. Eleve... ki tudja, mi lesz, most akárhányszor hív fel akárki, fingom sincs, mifene van.
Most hétfőig úgyse leszek okosabb...
Egyébként mára azt terveztem, hogy kérek időpontot a reumára is (sajnos, március elején letelik az egy év, és bár megpróbáltam "kicselezni" a gyógyszeríratásnál a háziorvost, hátha kiírja még három hónapra a cuccost, de nem, nagyon nyilvántartják... csak egy havit kaptam! Tehát muszáj időre reumára menni).
Szóval időpont a reumára, meg időpont a tüdőszűrésre. De most ez a telefonhívás berakott nekem, mert így nem tudom, hogy mi van velem és ott milyen időközönként kell és mit csinálnom vagy hova mennem.
Ráadásul két nap múlva munkaügyi központ, amitől eredetileg jobban féltem, mint ettől a tegnapi ceremóniától összességében... mert ebben az évben most megyek először, és aki eddig még volt, mindenki nagy újításokról beszél, meg küldözgetésekről, kérdezősködésekről, kérdőívekről és egyebek. Egy közmunkára kiküldés is határozottan használna, meg ennek visszautasítása következtében a 22 ezer elvesztése is konkrétan a legjobbkor jönne!
Tehát két nap eleve foglalt, most mit hoz még a hétfő -- hát nem mertem még bekavarni másik két időpont kérésével.