István nálam -- szombat

Úgy beszéltük meg, hogy a műtét előtt még mindenképp találkozunk Istvánnal, nem beszélve arról, hogy a szilveszteri pár nap is elmaradt az akkori, majd 1 hónapig húzódó influenzám miatt.
Már ki akartuk várni a tavaszt, hogy esetleg én megyek majd, ahogy a Sakura esik, de hát ugye, közbeszólt a Sors.
Amúgy is időszerű volt már neki is jönnie, hiszen isten tudja, hány éve járt le az XP-korszak, folyamatosan beszéljük az újratelepítést, de hát ahhoz, hogy szerencsétlen se dolgozó-se nyugdíjas korszakomban támogatni tudjon, nem ugrálhatunk csak úgy oda-vissza, ahogy régebben (bár nekünk akkor is ki kellett szorítani, lévén, nagy keresettel egyikünk sem rendelkezett) igyekeztünk.
Most már azért jó ideje kezdtek problémák lenni a gépemen, úgyhogy ezt a műtét előtti hétvégén, több okot is összehozva az ő idejövetelével kompenzáltunk.

A tervezett másfél napnyi gépáthúzás mellett amúgy sem mentünk volna sehova, mert nem fért volna bele -- ezt már tapasztalatból tudjuk. Ezt a döntést ráadásul "megkönnyítette" az eső, mely természetesen egész nap esett e napon. Kimentem tehát ernyővel, az ide-oda pakolgatásával reklámszatyrokba, ha összecsukom... gyaloglásokkal és két járművel az állomásra, nagy mázlim volt, hogy 1 perc múlva volt a vonatérkezés... tehát mindenképp odaértem, viszont a vonat így is késett majd' félórát.
Ez alatt tehát volt időm lefotózni az eddig még nem látott, első vágány mögötti festett dolgokat, melyek lényege, hogy Debrecenről szólnak. A peron fedett volt, tehát az eső nem zavart ebben.

             
Aztán megjött a vonat, végre létrejött a régen várt találkozás.
Én vettem magamnak pár különböző, nem mezei de nem is drága szendvicset; István pedig, miután kiszámoltuk, hogy kb. 3 buszjegyre lesz szüksége, ezt.
Aztán felsétáltunk a Kossuth utcai buszmegállóig, egyrészt, hogy azért valamit mégiscsak sétáljunk, még ha eső van, is.
Közben megnéztük és lefotóztam a Petőfi-szobrot, mert így közvetlenül pár nappal március 15-e után élőben még nem is láttam, amikor a sok kis zácslócska köré van szúrva. Sajnos, amúgy ezen túl nemigen tudtunk semmit fotózni, nem is volt érdemes, még amúgy "kopasz" volt minden. Ennek fotózása is úgy történt, hogy István fejem fölé tartotta az ernyőt...

Ezután kivártunk egy 25-öst, hogy a Tecsóban tudjunk kaját venni, így István vett is két nagyadag kínait, én pedig hátul egy Dubarry csirkemellet rizzsel.
Ezután nagy mázlink volt, mert egyből jött egy hazafelé menő busz, 2 megállónyi esernyőzést megtakarékoskodva, és már otthon is voltunk.
Az elrendezkedés után, meg miután találtam Istvánnak itthonra öltözéket (egy része meglett), elpakolgattunk, lényegében egy óra örömködés kezdődött, amikor is a szilveszterkor egymásnak kölcsönösen ajándékozandó cuccokat adtuk volna egymásnak, no, az most történt meg.:)
Én gyakorlatilag odaadtam egy (amúgy földig érő, nagy, műanyag, lidles, tele) szatyrot, hiszen neki névnapja is volt -- így legalább nem nekem kő elcűgölni, majd elviszi magának.
Ezt, azt hiszem, becsomagolt állapotban az egész készletet lefotóztam úgy év vége felé, és ide is beraktam. Másnapra betegedtem le...
Tőle én végül is a tv-t kaptam ajándékba, arról anno beszámoltam.
De persze nem lenne István, ha üres kézzel jött volna. Azt mondja, még a váratlan tévéakció előtt megvette ezeket a dolgokat, úgyhogy megkaptam...
Nagyon szépek egytől-egyig.
Így nézett ki átadáskor...

Így nézett ki kicsomagolás után!

Részletek -- a könyv dedikáltatása kedvéért István még el is ment egy írós találkozásra! :)
Már eldöntöttem: ezt viszem magammal a kórházba. Tudom, hogy ha nincs az ember egyedül ott, akkor nemigen van idő az olvasásra, meg kérdés az is, hogy egy kézzel hogy fogom ezt megtenni, de könnyű, nem foglal sok helyet, és cicás.:))

Baglyos bögre. Míg István itt volt, ebből itta a Neocitránját. Ja, mert persze előzőleg két héttel ő is bekapott valamit, és most annak utóhangja még tart.

A Radnóti-fotók könyve kezdettől fogva valahogy egyikünkben sem volt kérdés -- mivel már a naplókat is megkaptam, s ez igen szoros tartozéka --, hogy valószínűleg összejön.
Előtte egy kis vörös cica, ha nem lenne elég macskám még minden polcomon:)), aztán két hűtőmágnes. Bagoly és cica; nyilvánvalóan.

Ezt a tatyót is neten rendelte István, mikor tarisznyagondom volt. Cuki nagyon. A forma szorosan kapcsolódik a fali macskadekorjaimhoz...
Fölötte a mentás étcsoki is különlegesség.

Ezen a részleten látszik, hogy újabb kézimunka is állt a házhoz... erről sejtelmem sem lehetett, hiszen még az előzőekkel sem végeztem.:)

E kettő hűtőmágnesnek is szorítottunk helyet a hűtőn... bár már igen nehéz.

Kis karácsonyi üdvözlőkártya, alatta az új vörös cicával.

Ezek után én ettem, István majd kicsit később, de kiderült, hogy olyan nagy a tecsós kínai nagyadagja, hogy még ő sem bírta egyszerre megenni! Amelyen én mérhetetlenül elcsodálkoztam. Azt hittem, nincs az a mennyiség, amit István be ne tudna falni.
De a másik részét még később megette.

A géppel, újrahúzással töltötte az időt, eleinte voltak kisebb nehézségek (nem ismerte fel a gép a pendrájvot, amelyen rajta van a win10 (lehet, hülyeséget írok...?), én ilyenkor biztos frászt kapnék, de István nem idegeskedik. Minden ilyennél kijött valahogy a dologból.
Most is már éjfélre gyakorlatilag majdnem minden, általam használt programot is sikerült feltennie.
Közben a HDMI-kábelt is (amit Dani előző este áthozott) is berakta, többször és türelmesen igyekezett nekem elmagyarázni a dolgokat, hogy mit, miért, hova stb., én pedig értelmesen bólogattam.:)
Utána megfejtettük, hogy hogyan kell dvd-t nézni az új tévén, merthogy eddig nem sikerült, még István általi telefonos segítséggel sem.
Annyi a lényeg, hogy tv-t HDMI-re állítással nézek, míg DVD-t SCART állítással, miközben NE legyen a médiabox bekapcsolva. Mi meg eddig, ugye, azon akartunk valami AV-csatornaféleséget keresni, hogy legyen hol DVD-zni.
Szóval most már ez is megy!
Míg István a géppel küzdött, én megnéztem 3 részt a Szívek szállodájából, valamint az utolsó Szultánát, melyet István pendrájvon elhozott -- egyúttal így azt is abszolváltuk, hogy hogy kell tv-be dugott pendrájvról nézni valamit.

A macskák úgy fogadták Istvánt, mintha nem évszázadokkal ezelőtt lett volna itt. A macskák nem felejtenek -- ez minduntalan bebizonyosodik.:)
Haramia is az átlaghoz képest sokkal többet volt nálunk és egyáltalán: ébren.
Alvásnál odafeküdt István fejéhez, mint egy sapka. Már bánom, hogy nem fotóztam le...:))
Nekem nem szokott...