Labor, onkológia és infúzió

A mai nap vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, mert egyrészt olyan szarul voltam, hogy legszívesebben meg se moccantam volna, pláne zöldhajnalban, amikor a legszarabbul vagyok... másrészt meg tudtam, hogy akkor is vissza kéne mennem, ha netán nem ma lenne az időpont.
Oké, úgyhogy látszati pár óra nyugvás után kelés, készülődés, mint egy halálraítélt.
Kétszer hánytam félig tele két kis nejlonzacskót. Ha lenne még epém, azt mondanám, epét hányok.
Közben háromszor fordultam hasmenésileg is. Volt, hogy egybeesett a kettő. Közben persze készülődjek! Pakoljak, macskákat rendezzek, almozás, etetés, minden, ahogy szokott. Rendrakás, beágyazás, öltözés, pofám emberibbé tétele... szörnyű.
Tegnap két hányás közt lájtosan hajat mostam, reméltem, hogy még nem lesz semmi... hát, amint összefogtam a hajam lógó részét, elszörnyedtem, milyen kis semmi cucc van az én régi dús hajamból.:(( Úgyhogy csak megy az elfele, csak még nem foltokban.
De valahogy ki kell mégiscsak nézni, ha emberek közé megyünk.
Danival már tegnap megbeszéltem, hogy mi a helyzet. Ő éjszakás volt tegnap, és bár nem kértem meg rá, de felajánlotta, hogy eljön velem, ne másszak egyedül.
Jó, akkor a "legbiztonságabbak" miatt elkészítettem egy kézitáskát, benne épp csak egy hálóing, egy törülköző, egy vékony köntös. Klumpába mentem, hogy papucsról ne is essen szó. Ezentúl még poharat és evőeszközöket pakoltam be, valamint egy kis neszesszerbe némi pipereféleséget és tisztálkodót, töltőket, WC-papírt, törlőt, szalvétát. Szó szerint MINDEN eshetőségre. Dani vállalta, hogy hozza, egyébként tényleg kis női kézitáska jellegű, mert én ugye, viszek egy tarisznyát, valamint egy kisebb sötét szatyrot szoktam, hogy az iratok, ernyő, elférjenek még. Raktam hozzájuk néhány színes nejlonzacskót is...
Dani rákérdezett egy ismerősétől, aki régebben felajánlotta, hogy ha gond van, szóljon, és ha tud, segít. Most ráért, kötetlen munkaideje van, úgyhogy így nyertünk is egy fél órát az indulással.
Ők háromnegyed nyolcra értek ide, hát nem mondom, hogy elkapkodtuk, ráadásul a reggeli csúcsban araszolás van az István úton... Mondtam a srácnak, hogy a belső szervizúton lehetséges, hogy jobban haladnánk, és én a Dorottyát mondtam végigmenni, kikanyarodni jobbra a Bartókra, és már ott is lettünk volna, de a srác, bár az István felénél bekanyarodott a szervizútra, de a Dorottyán mégis úgy ment, hogy egyszerűen bement hátul a kórháznál, mi meg onnantól elvesztettük a tájékozódást. Én csak elölről tudok bemenni. Aztán ki akart menni a régi portánál, ott meg nem engedték ki...
Ezek után úgy ment vissza, ahogy én a legelső utamnál jöttem: a mentős bejáratnál. Onnan is eltanácsolták. Úgyhogy ahol bejött, ott kellett neki kimenni, mert közben megegyeztünk, hogy mi itt kiszállunk, és mivel sokáig tart, eszébe ne jusson megvárni, elbúcsúztunk, megköszöntük, mi pedig a mentős bejáratnál betaláltunk a betegfelvételhez. Ahova most nem mentünk, ui. se a beutalós labornál, se az onkológiánál nem kell sorszám.
Lépcső, 1. emelet. Sürgősségi sorszámlekérés, Dani már mutatta is fent, hogy hívnak...
Bementem lihegve és zacskóval. Látta is rajtam a nő, hogy nem vagyok százas, de szépen, gyorsan levette a vért. Mondom neki, hogy akkor ezt most itt kint meg kell várni? Mert az van a papíron, hogy meg kell várni. Mondja a nő, hogy ezt úgy kell érteni, hogy ez nagy vérkép, és két óra a lefutása. De menjünk az onkológiára, és ott is megvárhatjuk.
Az onkológia ambulanciájára mentünk, a földszintre, mely már meglehetősen tele volt...
Jelentkeztem a kartonozóban, mondta ott is a hölgy, hogy a két órát mindenképp meg kell várni, addig vagy elmegyünk, vagy... Hát mondtam neki, hogy nem, maradunk; örülök, hogy egyszer be tudtunk jönni. Úgyhogy jó sok várakozás következett.
Ráadásul rájöttem, hogy az én doktornőm nem is itt rendel. Hú, mondom, akkor most vajon be fognak-e hívni majd és ki?
A férfi orvosnál kerültem sorra, fél 11-kor. Előtte volt egy kis ijedelmem, mert úgy 20 perccel ezelőtt rámjött a csikarás, és el kellett mennem árkon-bokron át a fsz.-i vécébe, ahol seperc alatt hasmentem egyet, pedig nekem ez egyáltalán frusztrációm, de most szó szerint letojtam: életbevágó volt. Mondták, hogy egyébként nagyon jó doki, odafigyel, lényegretörő stb.
Szóval szerencsére már megkönnyebbülve mentem be, mondta, hogy a vérképem jó lett. Gratulált is, hogy nagyon jól csináltam... mondta, hogy -- hihetetlen, de -- nem kell most tovább szednem a Nivestimet, a fehérvérsejtszaporítót. Óh... minő megkönnyebbülés. Múltkori sok felsorolt diagnózis között ugyanis ott volt, hogy fehérvérsejtszám-rendellenesség.
Aztán rákerült a sor a "hogy vagyok"-ra, minek alapján aztán mondtam, hogy harmadik napja nem eszem, nem iszom, semmi gyógyszer, mindent kihányok és semmit nem tudok magamhoz venni, nem is kívánok semmit. Hányás elleni gyógyszert sem tudom bevenni, a hányás elleni kúpot pedig kihasmenem. Egyből vágta és mondta, hogy nos, akkor szépen fel tetszik menni az onkológiai osztályra, ahol a kemót is kapta, és infúziót fog kapni, mert itt nincs sok mellébeszélési lehetőség, ezt máshogy nem lehet megoldani.
Pont erre gondoltam.
Úgyhogy felmásztunk Danival újra az elsőre, megkerestük és meg is találtuk most az onkológiai osztályt, és a nővérpultnál ott volt az "én doktornőm" is. Már mondta is, hogy "Magdi, mi a probléma? Láttam, hogy a vérképe jó..." Hát én neki is elmondtam ezt a hányást, mely most megállíthatatlannak tűnik és hogy mennyire lefáraszt és semmi erőm nincs már.
Beküldött a kemós terembe, jó sokan voltunk. Egy szék volt üresen, az első, ami mellett a múltkor ültem.
Félórát vártam, míg berakják a branült, mert olyan sokan voltak, hogy szegény nővérek csak úgy ugrándoztak ide-oda. Most már azért nem olyan könnyű a branült sem berakni, mondta a nővér, hogy kicsit törte a vénámat, pedig direkt nem oda szúrta, ahol a múltkori volt, azt mondta, hogy azt most inkább ne bántsuk. A jobb vénámból már reggel vért vettek, úgyhogy maradt a csuklóm belső oldala... Mert hát a bal kiesik a műtéti oldal miatt. Bevallom, még vérnyomásméréshez is inkább a jobbat adtam oda, mert a balon a múltkor nagyon fájt a szorítása a műszernek, alig bírtam kivárni a végét!
Egy idő után én is megkaptam a szekrényre a két félliteres NaCl-t felsorakoztatva, bennük gyomorvédővel és hányás ellenivel.
Dani néha bejött, néha kiment. Voltak kis székek kísérők számára, de kevesebb, mint ágy. Így a mellettem fekvő hölgy anyja és Dani végül is váltották egymást azon a széken. Mondtam Daninak, menjen ki nyugodtan a folyosón a bőrfoteles váróba, akár alhat is egyet. Kiment néha, belém meg csöpögött az infúzió. De azért néha benézett... aztán úgy gondoltam, most már lehet, hogy megkockáztatnék 1-2 korty hideg vizet. Mondtam, hogy hozzon már egyet az automatából. Hozott, és tényleg, 1-2 kortyával iszogattam anélkül, hogy kihánytam volna. (Egyébként végig az ölemben volt a nejlonzacskó...) Kezdtem magam jobban érezni. Elmúlt a torkomról az első adag végére a hányingeres görcs. Már nem láttam kilátástalannak az egészet.

Közben Danival beszélgettem, akinek magától jutott eszébe lefényképezni, hogy átküldje Istvánnak. Akinek ez jólesett. Leveleztek is pár lényeges infónyit. Felraktam ide, de egyáltalán nem dicsekvésként, ugyanis rohadtul nincs mivel, ez tény. Még csak nem is ez a legszarabb formám.
Vagy a nénivel folytattam eszmecserét, aki a mellettem lévő 48 éves hölgy anyja. Sok-sok tapasztalattal lettem tőle gazdagabb... ők is átmentek már néhány dolgon!
Felhívtam anyámat is, aki az egész hányásról még nem is tud. Mikor utoljára beszéltem vele, akkor még nem volt ez téma. Azóta meg szándékosan nem zaklattam ezzel, meg én is azt reméltem, hogy csak ideiglenes, és nem tart ilyen sokáig, valamint hogy enyhébb lesz...
Hát, meglehetősen meglepődött, hogy a kórházból hívom, infúzió közben...
Mondtam, hogy itt van Dani is, két orvos is azt mondta, hogy jó egyébként a vérképem.
A doktornő kétszer is benézett hozzám, hogy hogy vagyok, hogy jobban érzem-e magam, ugyanis, ha nem, holnap is jönni kell! De a vége felé azt mondta, hogy elég rámnézni, már lehet látni, hogy ég és föld, ahogy idejöttem, meg ahogy most kinézek.
Még egyszer azért is bejött, hogy megmondja: azért jelentkezett a hányás ilyen soká, mert én, hogy olyan hányós vagyok, erősebb hányás ellenit kaptam a kemónál, aminek 5 nap a hatóideje! És az bizony, május 1-jén járt le! Úgyhogy ez is tisztázódott...
A végén kivették a branült, megkaptam az ambulánslapot, és negyed 2-kor be is fejeztük. Közben Danival megbeszéltük, hogy felhívja a srácot, és ha ráér és tud, háromnegyed 2-t mond neki. Mondta, hogy igen, itt lesz!
Ezek után: NEM kellett pisilni. Egyáltalán. Pedig még féltem is, hogy nem fogom kibírni esetleg.
Lent bementem a Gyógyászati segédeszközboltba, ahol kipakoltam a parókareceptet. De a hölgy azt mondta, hogy nem tartanak parókát. Gondoltam magamban, mondjuk, nem ártana, ha az orvosoknak is megmondanák, ui. mindegyik azt mondta, hogy az itteni boltban is lehet...
Na, erről ennyit. Ezután mesebeli élmény volt, hogy megkívántam végre valamit, bármit: egy kapucsínót! Szóval vettem egy automatás olasz ilyet, és mennyei mannaként éltem meg.
Azután elvittem Danit a büfébe, amit a múltkori kardiológiás várakozásomnak köszönhetek, hogy tudom, hol van. Vettünk 1-1 szendvicset, valamint Dani az autós srácnak egy hamburgert, egy kólát és egy Balaton szeletet.
A végén kimentünk, és árnyékba húzódtunk, olyan meleg volt. Megjegyezném, hogy én reggel háromnegyed 8-kor is rövid ujjú nyári ingblúzba mentem, egy mellénnyel, valamint pucér lábra húzott klumpával. Nyilván farmerben. Nem bírom a meleget. Most pedig a Tócós bérház egyik fényújságján, ahogy időnként megjelent a hőfok, hát 30 fokot mutatott!
Kifejezetten jólesett a kórház előtt várakozni 10 percet, mert szellős volt, pont jó. Jobb, mint bent...
A srác jött, és pillanatokon belül hazavágott minket, most a Dorottyán mentünk végig, így valóban egyszerűbb volt. A Dani által vett cuccokat az istennek nem akarta elfogadni, végül is aztán nem tudom, csak részben nem fogadta-e el, vagy elfogadta. Azt mondta, már evett, meg megromlik a kocsiban... de a csokit, tudom, azt elkapta.:)
Egyébként ismertem én jól őt, rocksulis gitáros gyerek volt ő is.
Hazaérve Dani felkísért, még dumáltunk egy sort, aztán elment, mondtam, hogy aludjon gyorsan, ha már éjszakára megy dolgozni.
De mint kiderült, nem ment, mert éjszakára betaknyosodott és fájt a torka. A torokfájást már napközben is említette, épp ezért nem is pusziltuk meg egymást.
Erre mit érzek késő este? Fáj a torkom! És taknyos vagyok!
Úgyhogy én is úgy feküdtem le, hogy Mebucain szopogatós...
Ja, ahogy hazaértünk és Dani elment, csengettek. Postás. Megjött a "gyesem", úgyhogy ezt is sikerült egyúttal elcsípni! Ha hamarabb jön és Szilvi sem lett volna itthon, mehettem volna érte holnap a postára. Így ez is megvan.
Mindenesetre ott volt a délután, halálos megkönnyebbülés, nem kell Nivestim injekció, a másik az semmiség, lájtosan még, de a fontosabb szívgyógyszereket be tudtam szedni, azért nem egyszerű, mert mondjuk, a harmadiknál már öklendek... Minden azért nem úgy van egyből, na!
A hosszúkás zsemlényi csirkegyros harmadát bírtam megenni. Hiába, na. De ez is valami, és nem hánytam ki.
Szilvi bevásárolt rágcsákat, gyümölcsöket, üdítőféléket (apenta, citromos, bodzás, áfonyás), és vett bérletet.
Nagy kirakodóvásárban van, mert pakol. Kár, hogy nem lomtalanítás előtt. Ráadásul már alig várom, hogy meglegyen ez a papírgyűjtés, mert tele van minden papírral. A konyha is. 18 kila papírja gyűlt már Bencének... ááááá...
Ma vigaszként szintén volt pár rész a sorozatból, majd BK és Szulejmán.
Ja, és Istvánnal telefon.