2017. szeptember 11., hétfő

Kemó után 19 nappal

Most ezt szeptember 11-én írom, és augusztus 23-án, az utolsó kemó napján írtam utoljára.
Be fogom pótolni legalább röviden a dolgokat, de most írok egy összegzőt.

Régen nem írtam bejegyzést, majd' 3 hete! És ahogy telik az idő, egyre nehezebben szánja rá magát az ember a pótlásra így, hogy már három hetet kell bepótolnom.
Az az igazság, számítottam rá, hogy a 6. kemó után az eddigieknél is cudarabbul leszek, ami be is igazolódott. Már az ötödik után sem jöttem helyre, pedig 4 hétre volt az utolsó kemó -- de összeért a rosszullét, ez a lényeg. Így nehezebb volt elviselni ezt az egészet.
A kemó utáni második napon már be is indult az "új" rosszullét. Aktív hányinger, alapból keserűérzet súlyosbodása, enni nem tudás még annyira sem, mint addig. Néha rizikó az evés szükségessége miatt, legalább pár falat erejéig -- de néha nem jön be... fordul egyet és elementáris erővel kijön.
Gyógyszerek bevétele még gondolat erejéig sem megy, mert már arra is öklendezek.
Ezzel egyidőben fokozódik a gyengeség, néha jártányi erőm sincs. Felállni bárhonnan, akárha százéves lennék. Meg kell támaszkodnom valamiben. Még a vécéről is úgy állok fel, hogy két kézzel tolom fel magam a deszkáról.
Kemó utáni délutántól nyomom a fehérvérsejt-termelő injekciót, amely néha szinte elviselhetetlenné teszi a már meglévő panaszokat. Még az első pár napig nem, de utána... Jönnek a reumatikus, ízületi lüktető fájdalmak; hol a bokám, hol a térdem csuklik össze alattam, de van, hogy a válltörésem helye lüktet fél napig, aztán átmegy a csípőmre, onnan a derekamra... Tényleg ijesztő, mikre képes ez az injekció. Túlmenően azon, hogy szinte koordinálatlan, állandó vízszerű hasmenéssel jár.
Igazándiból már csak a túlélés volt előttem, de néha már azt is megkérdőjeleztem. Nem voltam biztos, hogy túlélem a kemót. Reggelenként, a harmatgyengeségben szinte csodálkoztam, hogy még mindig élek. Tudok ugyanis olyanokról, akik, bizony, ebbe pusztultak bele. Sokkal fiatalabban, mint én, a nálam eleve meglévő betegségek nélkül.
Ez a súlyosabbja.
Ezenkívül vannak még az olyan kísérő bajok, melyekről szinte nem is veszünk már tudomást a nagyobbak mellett. Ilyen az állandó orrfolyás. Igazából ehhez képest csak kicsit voltam allergiás régebben, elenyésző mértékben. Most a kemó hozta magával az immunrendszer gyengülését, ezért én nagyjából 4 hónapja folyton ezzel az orrcsorgással IS kínlódok, ami ugye, nem fáj, de borzasztó kényelmetlen. Egy lépést sem tehetek zsebkendő nélkül, ami a nap 24 órájában eléggé megvalósíthatatlan. Megszokhattam volna már, de ezt nem lehet! Bármi jöhet, kimenni valamiért sürgősen, felküzdeni magam beágyazni, inni, almozni stb., és az orrom máris beindul. Nem csupán eldugul, á, nem! Kizúg belőle azonnal a vízszerű cucc. Több százas pzs-csomagom ment már rá, plusz attól függően, épp hol vagyok, használok vécépapírt, papírtörlőt, szalvétát rá. A lakás óhatatlanul mindenütt tele van "még használható" ilyenekkel.
Aztán ilyen, hogy megrendült a fogazatom. Egy fontos rágófogam teljesen jó volt még akár tavasz elején is -- a kemó alatt fokozatosan, de rohamosan annyira tönkrement, hogy nagyobb a hiányzó rész, mint a megmaradt. Csoda, hogy még nem fáj... viszont ráharapni nyilván nem szabad. Az ínysorvadás is rohamos fejlődésbe kezdett a kemó óta. Feszt vérzik az ínyem, a koronáim és közte érződik egy kis hézag, ami előtte nem volt. Katasztrófa, mikor egy vagyonért hozattam rendbe csak a felsőt 6 éve. Eddig stabil volt, most meg tiszta labilis minden. De még mindig nem jártam úgy (lekopogom), mint egyik kemós társam, akinek gyakorlatilag szétolvadtak a fogai, körmei a kemó alatt. Ám képtelen vagyok a fogorvosnak még a gondolatát is elviselni; gondoljon már bele akárki, hogy kínszenvedés még a fogmosás is. Jó nagyokat öklendezve, kínkeservesen sikerül úgy-ahogy, de elég sokszor sikerült kihányni a fogmosásnak köszönhetően mindazt, amit netán sikerült bevinnem a nap folyamán. Akkor hogy tudtam volna a fogorvost abszolválni?
Aztán: a műtéti hegekkel sem foglalkozunk elvileg. Ugyan, kinek is számít a műtét és velejárói, mikor a kemó okozta gondok és rosszullétek, gyengeség eltörpít mindent? Pedig léteznek. Időnként megijedek, mert fájdalmakat észlelek hol a műtött mellben, hol a másikban (?), hol mindkettőben. Az ember szükségszerűen betojik, hogy úristen, kezdődik elölről?? Van, amikor tapintani vélek ezt-azt, aminek nem kéne ott lenni. Másnap már nem lelem. Mindenesetre ha nem lennék szarul, biztos tönkretenne az agyalás ezeken.
A látásom nem volt ugyan jó, de kifejezetten romlott, aránytalanul sokat az elmúlt fél év alatt. A DM-es +1-es olvasószemüveg hellyel-közzel jobb, mint anélkül lenni -- persze nem jó, csak jobb; mivel nem volt egyforma a szemem a csináltatott szemüvegeknél korábban sem, valamint pl. cilinderem is van; de ki a fene tud most szemüveget csináltatni? --, szóval már nemcsak az olvasás, mint régen, de már a gépezés sem megy szemüveg nélkül. A használati utasításokat, vagy pl. amik élelmiszerekre vannak írva hatpontos betűkkel, azokat még szemüveggel sem látom. Távolra persze amúgy sem jó, így aztán bevállalom, hogy utcán nem ismerem meg az embereket, csak egészen közelről, vagy csak kontúrról, mozgásról.
Meg aztán itt van 16 kiló fogyás is. Ez önmagában nem érdekelne, ha az erőm megmaradt volna. De nem, lásd fentebb.
Itt van az is, hogy csak jobb karom használható még vérnyomásmérésre is, nemhogy vérvételre, infúzióra, és az összes vénám befuccsolt. Vannak begyulladtak, amelyek a bőrömön barnásan látszanak -- azokat eleve kizárják a műveletekből. Vannak, amelyeket próbáltak forgalomba hozni, de rövid távon kipukkantak. Már az utolsó kemó is a fővénába ment, amelyet a laboros vérvételeknél szoktak használni. Kész. Nem tudom, meddig kell "pihenni" ezeknek az ereknek, hogy ismét működtethetők legyenek. A gyulladt erek már hónapok óta barnák a bőrfelületen. Hogy mitől gyulladt? Állítólag az "anyagtól".
Persze ezekről a gondolatokról nem tud senki. Pont azért írom le ide. Nem szoktam, nem szeretek panaszkodni -- hogy itt, a tények leírása mennyire számít panasznak, az nem igazán érdekel. De igaz, hogy napjában nagyon sokan rám írnak, hogy "hogy vagyok", mely kérdéseket őszintén szólva nem is igazán veszek figyelembe, és a lehető legszűkebbre zárom a válaszokat. Vagy ha egyéb téma is van, akkor azokkal foglalkozom válaszadásnál, nem pedig azzal, hogy hogy vagyok.
Meg is jegyezték már, hogy mindenről írok, mindenre válaszolok privátban, foglalkozom a mások problémáival, véleményezem és tanácsot adok, ha kell; csak arra nem térek ki, hogy hogy vagyok. Kényelmesebb a mások problémáira reagálni. Úgy érzem, minek ragozni, mikor folyton szarul vagyok. Mikor tőmondatokban megírom, az lényegében szinte általánosság -- egy-két bizalmasabb ismerőstől eltekintve, akik ragaszkodnak kicsit részletesebb beszámolóhoz.
Vannak sorstárs ismerőseim, akik időközönként helyzetjelentést produkálnak ismerőseik körében, bátran kiírják, hogy állnak kezelésileg. Vannak rendszeresen posztolók, akik bármilyen kisebb műtétről, de akár egy nátháról is tudósítanak. Őszintén mondom, engem érdekel, és egyáltalán nem bánom, hogy kiírják, mert így én is képben vagyok; szeretek tudni az ismerősökről anélkül, hogy nekem kellene kíváncsiskodni vagy zaklatni őket. Bevallom, néha én is szeretném konszolidált módon ezt megtenni, mert tudom, 900 ismerős közül lennének, akiket érdekel, ezt bizonyítja számtalan naponta érkező privát üzenet -- de nem teszem, mert van okom az ez irányú frusztráltságra. De ettől még jólesne. Nem teszem; egyedüli hely, ahova megírom, ez. Úgy gondolom, hogy akinek nem tetszik, nem olvas -- tökéletesen egyértelmű.
Csak telnek a napok a rosszullétben, és én koncentrálok arra, hogy ha hányok is, keserű minden, gyenge vagyok és szar a közérzetem, akkor is próbáljam leküzdeni a rosszat. Fűrészporízű a bóti pogácsa, pedig állítólag finom, sajtos. Semmit nem érzek. Csak rágom, rágom, rágom... és képtelen vagyok lenyelni. Ha mégis leerőltetem, jön a hányás. Őrület. És ez így van mindennel.
A szívgyógyszereket nagyon fontos lenne... de hetekig az sem megy. Utána is csak egyetlenegy, nagy öklendezések közepette -- de heuréka, ha bent marad!
A kemó után két és fél héttel kezdett egy kicsit a hányinger alábbhagyni, most már próbálok olyan kajákat kitalálni, amit úgy érzem, pár falattal meg tudnék tisztelni.:))
Úgyhogy el is döntöttem, hogy most már egyelőre megmaradok szerintem. Kifele megyek a szarullétből rohadt lassan, de remélem, biztosan.

6 megjegyzés:

  1. "Úgyhogy el is döntöttem, hogy most már egyelőre megmaradok ". El sem hiszed, mennyire örülök a pozitív megnyilvánulásodnak és ÍGY LEGYEN! Nagyon vártam, hogy bepótold a 3 hetes elmaradásodat, naponta a parányi életjeleidnek is örültem. Remélem már egy "felszálló ág" következik, visszahízol a 16 kg-ot, de legalább a felét.. Nagyon sokat kibírtál, "az erő veled van"! gyógyulj meg, puszi! <3 .

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nehéz volt összeszedni magam és ráhangolódni a pótlásra, ahogy teltek a napok, úgy éreztem, nem leszek rá képes. De mégiscsak muszáj volt, különben nem tudok továbbhaladni.
      Köszi szépen a jókívánságokat!:)

      Törlés
  2. Gondolom, hogy nehéz volt, talán nem is magadért pótolod, hanem "miattunk" akik kíváncsiak vagyunk, mi van veled. De a gyógyulásra hangolódj főképpen, az a legfontosabb most!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, többen rám kérdeztek már, hogy csak nincs-e vmi baj, mert várják a "naplót". De míg nagyon rosszul voltam, nem is nagyon volt hangulatom írni, na meg olyankor elég depis az írásom is, azt sem akartam.
      Bepótoltam! Hihetetlen, hogy egy nap alatt 19 napot, de megvan.:) Még jó, hogy egy asztali naptárba címszavakat írok fel naponként, hogy vissza tudjak emlékezni blogpótláskor...

      Törlés
  3. Kitartást és gyógyulj továbbra is!
    Remélem szép lassan a leadott kilókat is visszaszeded, mert meg kell erősödnöd!

    Nagyon sokat pótoltál, örülök neki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A kilókról lemondanék, csak az erőm jöjjön vissza.:)
      Köszi!:)

      Törlés